Péter, Pál

Adrenalinfüggőség a színpadon

2016.09.01. 08:11

Programkereső

Egyikőjük számára a színpad a társas játékról szól, míg másikuk legtöbbször egyedül áll ki a nézők elé. Mindketten nagy nevettetők, ám a könnyednek tűnő szórakoztatás mögött mindig kemény munka áll.

Idén szeptember 17-én rendezik meg a Színházak Éjszakáját, harminc budapesti színház részvételével. Az eseményhez kapcsolódóan új sorozatot indítunk, amelyben a résztvevő intézmények egy-egy művészét ültettük le egymással beszélgetni. A mai páros:

Peller Anna – Budapesti Operettszínház

Kovács András Péter – Dumaszínház

Már gyerekként megnyilvánult a szereplés iránti vonzalmatok?

Peller Anna: Igen, már háromévesen színész akartam lenni. Ültem a nagymamámnál egy kisszéken, emlékszem, paradicsomot ettem, és mondtam anyuéknak, hogy én színésznő leszek. Akkor, ott minden eldőlt.

Kovács András Péter: Nagyon szerettem szerepelni, gimnáziumban színjátszó körbe is jártam. Aztán amikor bejelentettem, hogy jogi egyetemre megyek tovább, a társaim valósággal összeomlottak amiatt, hogy elfecsérelem a tehetségemet. De nem baj, mert legalább lett egy rendes szakmám is.

Peller Anna és Kovács András Péter
Peller Anna és Kovács András Péter
Fotó: Csicsely Zoltán / Színházak Éjszakája

PA: Velem ugyanez történt! Én külkereskedelmi vállalkozási ügyintéző szakon végeztem, mielőtt jelentkeztem volna a Színművészetire. Nem emlékszem már belőle semmire, csak a német nyelvet hasznosítom, amikor turnézom a színházzal.

Otthon hogyan fogadták, hogy a színpad felé kacsintgattok?

KAP: Édesanyám örült neki, amikor az egyetem után belevágtam, édesapám már sajnos nem érhette meg, pedig ő volt a nagy dumás a családban. Anyagbeszerző volt, ugyanazt csinálta, amit én: járta az országot és járt a szája.

PA: Nálunk úgy volt, hogy amikor ezt érettebb fejjel bejelentettem, édesapám azt mondta, lehetek színész, támogatnak, de legyen egy rendes szakmám is. Édesanyám szintén a pályán van, énekesnő, tehát őt nem kellett különösebben győzködnöm erről.

Meg kell tanulni a szereplést, vagy ez belülről fakad?

PA: Nekem biztos, hogy szükségem volt arra a három évre, amíg nem vettek fel a főiskolára.

Ez folyamatos fejlődés, aminek sose lesz vége.

Minden előadás más, mindig lehet tanulni belőle. Lehoczky Zsuzsa mondta, hogy minden előadáson ugyanúgy izgul, mintha most kezdené, de erre szükség is van.

KAP: A színjátszós előzmények után azt hittem, kellően fel vagyok készülve a stand-upos szereplésre is, aztán meglepődve tapasztaltam, hogy nincs negyedik fal és szereplőtársak, akikbe lehetne kapaszkodni egy-egy nagyobb fagyás idején, hanem tök egyedül vagyok, és ki vagyok téve mindenféle megjegyzésnek vagy egyszerűen annak, hogy a nézők egy része nekem háttal ülve beszélget. De mostanra megedződtem! Az is sokat segített, hogy korábban jogtörténetet tanítottam, és megtapasztaltam, milyen kiállni a katedrára emberek elé és folyamatosan fenntartani az érdeklődést.

Peller Anna és Kovács András Péter
Peller Anna és Kovács András Péter
Fotó: Csicsely Zoltán / Színházak Éjszakája

Anna, te hogyan éled meg azokat a helyzeteket, amikor egyedül vagy a színpadon?

PA: Vannak olyan pillanatok, amikor például monológot kell mondanom, és mindig az a legnehezebb. Olyankor úgy érzem, hogy totálisan meztelen vagyok. Csak magamra számíthatok, nem segít senki. De én társasjáték-párti vagyok, jobb szeretem, ha van mellettem valaki. Ezért is csodálom Andrást, hogy ennyi lélekjelenléte van, és folyamatosan jönnek az ötletei. Gondolom, komoly készülés előz meg egy-egy fellépést.

KAP: Persze, nagyon ki van dekázva minden, nem lehet a véletlenre bízni.

Nálatok felmerül néha, hogy közösen adjatok elő jeleneteket?

KAP: Szoktunk, de az általában egyáltalán nincs előre begyakorolva, úgyhogy rendszerint az történik, hogy három erős egyéniség próbálja a másiktól magához ragadni a szót. És az bizony nem dialógus, hanem három egyszerre beszélő ember a színpadon.

PA: Csináltunk egyszer az Operettben egy Impro és Kontra nevű előadást, ahol improvizálnunk kellett. Azt mondjuk nagyon szerettem, de ott sem egyedül voltam, hanem négyen játszottunk. Élvezem ezeket a helyzeteket, izgalmas, hogy mindig valami új születik belőle.

Peller Anna és Kovács András Péter
Peller Anna és Kovács András Péter
Fotó: Csicsely Zoltán / Színházak Éjszakája

KAP: És nagyon értékeli a közönség! Azt is, ha valami jól sikerül megoldani, de azt még annál is jobban, ha elbuksz. Ha veszed az akadályt, akkor azt mondják, hogy ez biztos meg volt beszélve, de ha látják, hogy szenvedsz, izzadsz és a végén elbuksz, azt elismerik.

Milyen váratlan helyzetekkel találkoztatok már, és hogyan tudtok ezekre reagálni?

PA: Én imádom az ilyen helyzeteket, lehet, hogy azért, mert adrenalinfüggő vagyok. Sokszor előfordul, hogy valaki nem jön be a színpadra, vagy elfelejti a szöveget. Én megmentő típus vagyok, tehát mindig eszembe jut ilyenkor valami, amivel tovább tudunk menni. Olyan is előfordult, hogy az első sorba beült egy néni, aki egész előadás alatt szotyizott, én pedig nem bírtam ki, és az egyik mondatomat neki céloztam, hátha attól zavarba jön, de ehelyett belemarkolt a szotyiba és ette tovább. (Nevet.)

KAP: Mi imádjuk. Egyik fellépésemen az első asztalnál láthatóan rosszul lett egy lány és kiment, amire én mondtam egy fél mondatot – mert ugye a humoristának mindent le kell reagálnia –, amire a közönség nevetett. Ekkor a srác fölsúgta nekem a színpadra, hogy „pánikbeteg a barátnőm!” Szép kis élményt szereztem neki.

Peller Anna
Peller Anna
Fotó: Csicsely Zoltán / Színházak Éjszakája

PA: Az tök jó, hogy reagálsz rá! Ki nem állhatom, ha történik valami a színpadon, és úgy csinálunk, mintha semmi sem lett volna. Például a Mágnás Miskában van egy halmozottan hátrányos jelenetem, amikor be kell esnem egy kútba, én pedig egyik alkalommal kiszakítottam a kút káváját – de végül azt is belejátszottam a jelenetbe és a közönségnek nagyon tetszett. Egyszer pedig belezuhantam a zenekari árokba, mert egy csúszós nejlon került a színpadra, de ezt a helyzetet is imádtam.

Anna, nálad a komikai szerepkör talán a leghangsúlyosabb.

PA: Ez már egyfajta skatulyává is vált, amiből hála Istennek kibillentettek a Nők az idegösszeomlás szélén főszerepével, mert ezáltal egy másik oldalamat is meg tudom mutatni. Különben szerintem minden nagy nevettetőben ott van a szomorúság is.

KAP: Persze. Sőt, az állandó görcs meg a para, hogy úristen, mi van, ha nem fognak nevetni. Le fogunk lepleződni.

PA: Igen, valójában kicsit mind szorongó emberek vagyunk.

Civilben mennyire várja el a környezetetek tőletek a nevettetést?

KAP: Épp ma reggel történt, hogy állt egy utánfutó az út közepén, mert a melósok kaszáltak, én pedig kértem őket, hogy vigyék arrébb, hogy tovább tudjak menni. Ők felismertek, és kitalálták, hogy előbb mondanom kell valami vicceset. Hát én magamból kikelve őrjöngtem. Nagyon csúnyán tudok ilyenkor nézni.

PA: Bevallom, vagyok annyira egoista, hogy élvezem, amikor a színházon kívül felismernek. Na jó, kivéve, amikor intim dolgokat vásárolok, ami egy nőnek kell, és belenéznek a kosaramba. Olyankor esetleg zavar.

Peller Anna és Kovács András Péter
Peller Anna és Kovács András Péter
Fotó: Csicsely Zoltán / Színházak Éjszakája

KAP: Csokit. (Nevet.) Amúgy amilyen virágot tépsz, olyat szagolsz, vagyis valóban

olyan a közönséged, amilyet csinálsz magadnak.

Az enyém szerencsére elég normális. Kiss Ádám például a tinilányok bálványa, nem tud úgy elmenni egy gimnázium mellett, hogy szét ne szedjék. Magamról rendre találok az interneten olyan képeket, amikor különböző kávézókban fényképeznek le munka közben, és azokon egy gyilkos tekintetű embert látni, ahogy a laptopjába mered. Liszt Ferenc, körülbelül. Meg nem mondanád, hogy ez egy humorista.

Ki tudtok lépni abból a szerepkörből, ahogy a közönség megismert titeket?

PA: Szerintem ezt nagyon nehéz alakítani. Mivel én egy színház tagja vagyok, azt játszom, amit rám osztanak. Ez alapszabály. Imádom a komikai szerepeket, mindig a szubrettnek és a táncoskomikusnak van a legnagyobb sikere, mivel nekik vannak jól megírva a dialógusaik, az a vicces, a többiek meg szimplán jót énekelnek.

KAP: Én saját magam alakítom a színpadi személyiségemet, de ez valahol egy állandó borotvaélen táncolás, hiszen közben változom, érek, esetleg érdekelnének más témák vagy más megközelítési módok is, mégis muszáj közönségbarátnak maradnom, és olyannak, akire ők kíváncsiak.

Hogy álltok egymás műfajával?

PA: Élőben nem láttam még stand-upot, de tévében rendszeresen követjük őket, a férjem a legnagyobb rajongótok egyike!

KAP: Engem pedig nagyon szórakoztat az operett és a musical is. Van egy ügyvéd barátom, aki hihetetlenül nagy operettrajongó, és ha vele nagy ritkán eljutok mulatni, akkor a kötelező magyaros dalok után rendszerint a Hajmási Pétert kérjük a prímástól. (Nevet.)

Kovács András Péter és Peller Anna
Kovács András Péter és Peller Anna
Fotó: Csicsely Zoltán / Színházak Éjszakája

Annából szerinted jó humoristát lehetne faragni?

KAP: Bizonyára. Különben én majdnem mindenkit el tudok képzelni humoristaként, de tény, hogy az

nagyon jó, ha egy nő szórakoztató. Hihetetlen érték.

PA: Én is el tudnám képzelni Andrist táncoskomikusnak. (Nevet.)

KAP: Csak énekelni nem tudok, az a baj.

PA: Nem baj, többen vannak így.

András, általában hogyan dolgozol ki egy sztorit?

KAP: Nyitott szemmel kell járni. Ha történik valami, azt rögtön meg kell jegyezni és szépen ki kell csipkézni, olyan kontextusba kell helyezni, hogy a közönség számára is átélhetővé váljon.

Anna, van, hogy te is az életből lesel el egy-egy új karaktert?

PA: Rendszeresen. Arra szoktam rácsodálkozni, hogy bármit játszom a színpadon, az sose sok, mert tényleg olyan emberek vannak, hogy hihetetlen. (Nevet.)

Folyamatosan figyelem az embereket, de nem tudatosan, inkább ösztönösen.

Hajlamom van utánozni, nagyon szeretek például parodizálni másokat. A színház mellett sokat szinkronizálok, és ott is nagy hasznát veszem ennek. Sok figurának voltam már a hangja és azok a figurák is beépülnek az eszköztáramba.

KAP: Gimnáziumban én is gyakran utánoztam a tanáraimat, és ez később is megmaradt, de alapvetően nem tartom magam sem jó színésznek, sem jó parodistának.

Kovács András Péter és Peller Anna
Kovács András Péter és Peller Anna
Fotó: Csicsely Zoltán / Színházak Éjszakája

András, te mennyire vagy megfeleltethető annak az embernek, akit a színpadon látunk?

KAP: Nekünk az adja a hitelességünket, hogy

igyekszünk teljesen önazonosak lenni, és nem figurákat játszani,

mert az ideig-óráig érdekes csak, de hosszútávon a néző egy hozzá közelálló, szerethető embert akar látni a színpadon. Ennek ellenére a színpadi személyiségem valamennyire más, mint az életbeli, de akkor jó, ha az is belülről jön.

PA: És minden közönség más, te is érzed? Van, amikor mondjuk is egymásnak, hogy miért nem röhögnek, itt röhögni szoktak. Biztos rosszul mondjuk a poént. (Nevet.)

KAP: Igen. Vannak például az utalványosok, akik megkapják karácsonyra a jegyet, és olyankor januártól március végéig megszaporodnak a pulóveres bácsik a nézőtéren, akik életükben nem voltak stand-upon, de a gyerek mondta, hogy jó lesz ez, menjetek el nevetni. Az a rettenet és döbbenet, ami olyankor az arcokon van, leírhatatlan.

PA: Nálunk is van ilyen, de nem baj, mert legalább mi sem szokunk bele valamibe. Egyik nap szétszedik a nézőteret, aztán másnap jön egy szemérmesebb közönség, akik nem merik elengedni magukat, viszont a végén úgy tapsolnak, ahogy senki más.

KAP: Nálatok hogy van, meddig lehet csinálni a színészetet?

PA: Szerintem ez úgy van, hogy szép lassan az egyik szerepkörből kiöregszem, majd beleöregszem a másikba – gyönyörű történet. De amúgy a színpad mellett nagy vágyam, hogy sok gyerekem legyen. Egy már van! (Nevet.)

Felkeltettük érdeklődését? Váltsa meg jegyét egyszerűen, a PORT.hu felületén!

forrás: Színházak Éjszakája