Gellért, Mercédesz

„Legyen bármi, csak ne színész!”

2016.09.05. 10:38

Programkereső

Mindhárman fiatalok még, ám már most rendkívül foglalkoztatottak. Szülői eltiltásról és támogatásról, nemet mondásról, valamint útkeresésről beszélgettünk velük.

Idén szeptember 17-én rendezik meg a Színházak Éjszakáját, harminc budapesti színház részvételével. Az eseményhez kapcsolódóan új sorozatot indítottunk, amelyben a résztvevő intézmények egy-egy művészét ültettük le egymással beszélgetni. A mai megszólalók:

Gáspár Kata – Pesti Magyar Színház

Végh Judit – Vidám Színpad

Nagy Dániel Viktor – RS9 Színház

Általában jellemző erre a szakmára, hogy pörögni kell?

Gáspár Kata: Sok mindent kell csinálni, próbálni, szinkronizálni, castingokra járni, és nagyon szeretem is mindegyiket, csak nem egyszerre. De a színészeknél az a helyzet, hogy ha van melód, akkor tényleg van, ha nincs, akkor tényleg nincs. Hozzá kell szoktatnunk magunkat, hogy egy ötperces villamosút is elég legyen arra, hogy kifújjuk magunkat, és mire odaérünk a következő munkahelyre, ugyanolyan kedvvel és kreativitással dolgozzunk. Amíg fiatalok vagyunk, elvállalunk mindent, és igyekszünk mindent ugyanolyan szenvedéllyel csinálni, hiába kellene megtalálni az arányokat.

Nagy Dániel Viktor, Gáspár Kata, Végh Judit
Nagy Dániel Viktor, Gáspár Kata, Végh Judit
Fotó: Szkárossy Zsuzsa / Színházak Éjszakája

Végh Judit: Nehéz átkapcsolni, amikor reggel héttől háromig szappanoperát forgatok, és utána megyek próbálni valami egész mást. Egyébként én mondok nemet munkára. Van ugyanis egy ötéves kisfiam, és ő teljesen megváltoztatott mindent.

Ami nem élet-halál kérdése, azt már nem vállalom el.

Nagy Dániel Viktor: Én szabadúszó vagyok, amióta kijöttem a Színművészetiről, legfeljebb azért adtam vissza munkát, mert egyeztethetetlen volt. Előfordult olyan is, hogy lazán bevállaltam két próbafolyamat mellett egy harmadikat. Nem is azért, mert szükségem volt a pénzre, hanem mert ki akartam próbálni magam sok mindenben. Ahogy halad az idő, és egyre inkább biztonságban érezzük magunkat a szakmában, megtehetjük majd, hogy visszamondunk valamit. De fiatalként még nincs tapasztalatod arról, hogy bizonyos színházban egy bizonyos darabot elvállalni mit jelent, így hát elvállalod. Ha jól érezted magad, visszamész, ha nem, akkor nem.

GK: Nemrég a szakdolgozatom miatt visszamondtam egy apróbb, de fontos szerepet egy filmben. Vagy miattam állt volna a forgatás, mert nem nyújtottam volna a legtöbbet, vagy a szakdolgozatom lett volna félmunka. De van olyan is, hogy egy-egy színész benne van a korban, mégsem tud semmire nemet mondani. Ez számomra nagyon is szimpatikus.

Judit, a Jóban Rosszban című tévésorozatban és színházban is szerepelsz. Különválasztod a kettőt? Kell azért tenned, hogy ne skatulyázzanak be?

VJ: Nem vállalok túl sok bulvárszereplést, egyszerűen nem az a fajta vagyok. Egyébként a Pesti Magyar Színiakadémián, ahol tanultam, főleg drámai szerepeket kaptam, vígjátékokkal nem is nagyon foglalkoztunk. Most többnyire mégis ez a műfaj talál meg. A Vidám Színpadon például négy futó vígjátékban játszom.

Kellett idő, míg ráéreztél?

VJ: El kellett hinnem, hogy jó, amit csinálok. Egyébként közhely, de

a vígjáték akkor lesz jó, ha a színész annyira komolyan játssza, mint egy Shakespeare-királydrámát.

A műfajt hiába nevezzük könnyednek, a színész nem veheti könnyedén.

Nagy Dániel Viktor, Gáspár Kata
Nagy Dániel Viktor, Gáspár Kata
Fotó: Szkárossy Zsuzsa / Színházak Éjszakája

Dani, számodra nagyon fontos, hogy a munkában megtaláld, felfedezd önmagad. Előnyben részesíted valamelyik területet?

NDV: Pályakezdőként vannak az embernek elképzelései, aztán ezek a körülmények és az életkor hatására változnak. A színház, a színészet az a terület, amiben a legotthonosabban mozgok, de igyekszem megtalálni magam a zenében, a filmezésben, a szinkronizálásban is. Anyagi oka is van, ha sok mindennel kell foglalkoznom, de igyekszem úgy alakítani, hogy jól érezzem magam, és meg is éljek. Nyilván nem abból, ha az RS9 Színházban havonta eljátsszuk a Medvét, vagy az egyetemen a Tajtékos napokat. Viszont ezek az előadások adnak valami olyat, amit a többi munka nem, és amíg csak tudom, ezeket szenvedéllyel fogom csinálni.

Ti hárman mennyire ismeritek egymást?

VJ: Danival most találkozom először. Katával viszont elég régi az ismeretség. Tizennégy évesek voltunk, amikor az Apám beájulna című filmbe kerestek szereplőket. Két kislány szerep volt, Katát választották főszereplőnek, és sokáig úgy volt, hogy én leszek a másik. Végül nem én lettem, de azóta is össze-összefutottunk itt-ott.

Nagy Dániel Viktor, Gáspár Kata, Végh Judit
Nagy Dániel Viktor, Gáspár Kata, Végh Judit
Fotó: Szkárossy Zsuzsa / Színházak Éjszakája

GK: Danival együtt szinkronizáltunk mostanában egy sorozatban, Supergirlben.

NDV: Tulajdonképpen mi szerelmesek voltunk egymásba...

GK: Igen, a sorozatban. Ő a jóképű feka, én meg a supergirl.

Kata, mit jelentett a pályád szempontjából, hogy a szüleid – Bánsági Ildikó és Gáspár Sándor – színészek?

GK: A szüleim sosem engedték, hogy gyerekszínész legyek, filmben, szinkronban szerepeljek, de amikor az Apám beájulna című filmhez kerestek szereplőket, behívtak castingra az iskolából. A szüleim elengedtek, de az épülettől háromsaroknyira kiraktak az autóból, nem akarták, hogy tudni lehessen, kiknek a lánya vagyok. Megkaptam a szerepet, leforgattuk a filmet, és nagyon szerettem csinálni, egész más dimenzióba kerültem a munka által. Ráadásul rögtön egy olyan filmben vettem részt, amit Krétán, Rómában, Barcelonában forgattunk.

Gáspár Kata
Gáspár Kata
Fotó: Szkárossy Zsuzsa / Színházak Éjszakája

NDV: Én is fiatalon kezdtem, ötévesen játszottam együtt egy filmben Szinetár Dórival és Stohl Andrással. Utána rengeteg castingra és reklámszereplésre hívtak, úgyhogy

a szüleim „eltiltottak” a pályától, nem akartak magánsuliba járatni.

Az apám azt mondta, hogy ha újra meg akar találni a színészet, megtalál majd. Tizennyolc évesen aztán nem is volt más elképzelésem, a Színművészetire jelentkeztem. Azóta játszottunk együtt Szinetár Dórival, szerelmespárt a Cigánykerékben, meséltem neki, hogy mi már ismerjük egymást, és hogy emlékszik-e arra a kisfiúra a filmből. Volt nagy nevetés.

VJ: Én a gimnáziumban még gyilkossági nyomozónak készültem, rengeteg kriminológiai szakkönyvet olvastam. Szegedi vagyok, ott kezdtem végzős gimisként nyaranta statisztálni, és egyszer csak megkaptam életem első szerepét A salemi boszorkányokban a kőszínházban. Így kezdődött minden. Apukám megkönnyebbült, hogy végül színésznő lettem, nem nyomozó. Egyébként én is óvom a gyermekemet attól, hogy színész legyen, ahogy Katát a szülei. Sokáig nem értettem, miért teszik ezt emberek, most már azt mondom, legyen bármi, csak ne színész!

NDV: Judit, te össze tudod egyeztetni a gyereket a munkával?

VJ: Nem egyszerű, főleg, hogy a párom is a szakmában dolgozik, tévés rendező. Akkor a legnehezebb, amikor próbaidőszak van, olyankor forgatok, próbálok, és még anya is vagyok.

Nagy Dániel Viktor, Gáspár Kata, Végh Judit
Nagy Dániel Viktor, Gáspár Kata, Végh Judit
Fotó: Szkárossy Zsuzsa / Színházak Éjszakája

Kata, nálatok hogy van? Megvitatjátok a szüleiddel, hogyan játszottál?

GK: Tanácsot sose kérek, azt se mondtam el, hogy milyen repertoárral megyek a Színműre felvételizni. Csak azt látják, hogy milyen lett a késztermék, hogy tessék, így kapartam ki a gesztenyét. A premier után aztán megölelnek, megpuszilnak, adnak egy szál rózsát, és azt mondják, hogy holnap megdumáljuk. És másnap tényleg megbeszéljük. Ilyenkor húszperces csöndek vannak, isszuk a kis fröccsünket, és jön egy-egy gondolat.

NDV: Az én szüleim nem színházi emberek, de drukkolnak és büszkék rám. Van néhány fontos ember számomra a szakmából, akinek számít a véleménye, egyébként pedig a rendezőé, vagy a színésztársaké sokkal inkább, mint egy átlagos néző vagy a kritika visszajelzése.

És neked, Judit?

VJ: Én valamiért nagyon nem szeretem, ha ismerősök néznek meg valamiben. A szüleim egyébként iszonyú elfogultak velem. A legkeményebb kritikusom a párom, Péter. Az ő tanácsait mindig próbálom megfogadni.

Nagy Dániel Viktor
Nagy Dániel Viktor
Fotó: Szkárossy Zsuzsa / Színházak Éjszakája

Volt egy olyan szerep az eddigi pályátokon, amikor úgy éreztétek, most eldőlt, színészek vagytok?

NDV: Hosszú folyamat, amíg megveted a lábad ebben a szakmában.

VJ: És a szerencsén is múlik.

És olyan, amire azt mondjátok, hogy ez az eddigi csúcs?

GK: Amikor a Mohácsi testvérek rendezték a Nemzetiben A velencei kalmárt, a főpróbahéten kerültem a darabba. Kaptam egy kis szövegkönyvet, pedig nem mindig jellemző a Mohácsi testvérekre, hogy használnak szöveget, ez általában a próbák alatt, a színészekkel együtt alakul ki. Megjelentem a próbán, és Hevér Gábor rögtön kivette a kezemből a papírt, hogy úgy vegyek részt a munkafolyamatban, ahogy ők, egy csapat tagjaként, és bízzak magamban szöveg nélkül is. Ezzel búcsúztam hét év után a Nemzetitől, és sokan felfigyeltek erre a kis szerepre. Olyan hosszú nevem volt, mint egy spanyol szappanoperában, de mondtam a rendezőknek, hogy ne hülyéskedjünk, ha hosszú, hát legyen tényleg hosszú. Másnapra meg is írtam a nevet, így lett Aragónia hercegnőjének neve Esperanza Luciana Dorothea Isabel Soledad Dolores Consuela Jolanda Alejandra Javier Icanovas. Vannak olyan szerepek, amikre szívesen emlékszem vissza, de nem tudnék közülük választani.

NDV: Ahhoz azért elég fiatalok vagyunk, hogy ilyet kérdezz tőlünk.

Akkor megfordítom. Van-e olyan szerep, amit el akarsz játszani?

NDV: Nem találkoztam olyan korombelivel, akinek szerepálma lett volna. Júliát is játszhat már fiú, játszat ötvenéves, lehet ruhában, lehet meztelenül. Nincsenek már előttünk ezek a kultikus, ikonikus szerepek. Minden lehetséges a színházban, arra kell felkészülni, hogy mindent meg tudj csinálni.

Megváltozott a kor, megváltozott a színház is,

a nagy szerepeknél sokkal fontosabb, hogy megértsd az alkotókat, akikkel együtt dolgozol.

GK: Számomra is az a kihívás, ha egy rendező gondol rám valamilyen szerepben.

VJ: Az is izgalmas, ha együtt dolgozhatunk kortárs írókkal, és úgy születik meg egy karakter, hogy te is részt veszel a folyamatban.

Gáspár Kata, Nagy Dániel Viktor, Végh Judit
Gáspár Kata, Nagy Dániel Viktor, Végh Judit
Fotó: Szkárossy Zsuzsa / Színházak Éjszakája

Minden lehetséges a színházban. Ez inkább nehézség vagy szabadság?

NDV: Ez van most, harminc évvel ezelőtt nem ez volt. Nincs más választás.

GK: Elég sokan támadják a fiatalokat, hogy a régi színészek még tudtak játszani, bezzeg mi szinte civilként mozgunk a színpadon. Régebben volt egy egységes játékstílus, ma már keverednek a stílusok, a lényeg, hogy a karakterek találkozzanak valahol. Nem szerencsés, ha egy Shakespeare-darabban mindenki máshogy játszik, és a rendezői koncepció sem fogja össze őket.

Felkeltettük érdeklődését? Váltsa meg jegyét egyszerűen, a PORT.hu felületén!

forrás: Színházak Éjszakája