Eufrozina, Kende

„Két-három kiló sokat számít egy szerepnél”

2016.09.11. 08:20

Programkereső

Köztudott, hogy a táncosok komoly fizikai munkát végeznek a színpadon. Gondolnánk, hogy az operaénekesek is? Pedig így van!

Idén szeptember 17-én rendezik meg a Színházak Éjszakáját, harminc budapesti színház részvételével. Az eseményhez kapcsolódóan sorozatot indítottunk, amelyben a résztvevő intézmények egy-egy művészét ültettük le egymással beszélgetni.  A mai páros:

Létay Kiss Gabriella – Magyar Állami Operaház

Vaszilenko Eugénia – Madách Színház

Tapasztalataim szerint az operát mint műfajt a kultúrafogyasztók vagy nagyon szeretik, vagy nagyon nem.

Létay Kiss Gabriella: Nekem az a tapasztalatom, hogy aki nem szereti, az azért nem szereti, mert nem volt köze hozzá. Azok a gyerekek, akik eljönnek hozzánk egy gondosan megválasztott, nekik való előadásra, odavannak az operáért. Most nagyon kedvező árú jegyeink is vannak, azok is meg tudnak nézni egy-egy előadást, akik eddig soha nem láttak operát. Az Erkelben van kimondottan ifjúsági programunk, minden évben húsz-huszonöt előadást játszunk fiataloknak, és tetszik nekik. Ha jó élménnyel távoznak az előadásokról, operaszerető felnőttek lesznek.

Létay Kiss Gabriella
Létay Kiss Gabriella
Fotó: Szkárossy Zsuzsa / Színházak Éjszakája

Eugénia a Madách Színház égisze alatt az Operaháznak dolgozott a Billy Elliot című musicalben. Hallgatóként érdekel a könnyűzene?

LKG: Műfajra való tekintet nélkül nagyon szeretem a könnyűzenét is, csak megválogatom, hogy mit hallgatok. Előadásokra ritkán jutok el, az utóbbi évadjaimban többnyire csak arra volt időm, hogy – főleg a próbaidőszakban – megnézzem azokat a könnyűzenei és balettelőadásokat, amik nálunk mennek. Nem vagyok túl tájékozott a könnyűzenében, a Billy Elliotról őszintén szólva nem is tudtam, ez jó alkalom, hogy megismerjem.

Eredetileg mezzokoloratúr voltál, ami ritka, különleges hangi adottság, mert egyszerre vannak meg benne a mélységek és a magasságok, mégis otthagytad ezt a hangfajt. Miért?

LKG: Mivel fölfelé nyílt a hangom, és az több lehetőséggel jár, mert az operairodalomban több a szopránszerep, váltottam. Mezzo koromban Rozinát, Hamupipőkét, nadrágszerepeket is énekeltem, és nagyon szerettem őket. Kicsit hiányoznak, viszont most alkalmam van nagyon mély érzésű, tragikus sorsú hősnőket játszani.

Néha azon élcelődnek velem, hogy melyik halálnemet próbálhatom ki a következő szerepemben,

mert tényleg szinte az összes darabban – különféle okokból ugyan, de – utolér a végzet: leszúrom magam, meghalok tüdőbetegségben és így tovább. (Nevet.)

Ez nem ró rád olyan fokozott lelki terhet, amit nem, vagy csak nagyon nehezen tudsz letenni előadás után?

LKG: Van amikor igen. A tavalyi évadban az Angelica nővért énekeltem, és az nagyon megviselt. Édesanyám az előző évben ment el közülünk és ez a szerep felerősítette bennem a fájdalmat. De haza nem viszem ezt a lelki állapotot. A családom életét nem akarom ezzel nehezíteni. Külön kell tudni választani.

Sok színész nem tudja letenni a szerepet, benne ragad. Nektek mi a módszeretek erre?

LKG: Amikor készülök, tanulok otthon, akkor átfolynak rajtam a nagyon erős, sokszor pusztító érzelmek, de mindig igyekszem magam különválasztani a szereptől. És ez sikerül is. A színpadon szintén bele kell merülnöm, de nem szabad, hogy csak ekörül forogjon a világ. Szerintem ez irányítható.

Úgy gondolom, hogy ha az embernek van egy egészséges családi élete, akkor oda mindig vissza tud térni a szerepből.

És vissza is kell térnie a valós életbe, mert egyébként rámegy ő is és a családja is.

Vaszilenko Eugenia, Létay Kiss Gabriella
Vaszilenko Eugenia, Létay Kiss Gabriella
Fotó: Szkárossy Zsuzsa / Színházak Éjszakája

Vaszilenko Eugenia: Az az előadás, amivel a Színházak Éjszakájára készülünk, éppen erről szól. A Madách Színház vezetőségétől kaptam egy lehetőséget, hogy csinálhatok egy önálló darabot. Voltak már kisebb megmozdulásaim, de most végre eljött az a pillanat, amikor egy egész estés darabot koreografálhatok. A Madáchban a táncosok általában csak a musicalek kisebb szerepeiben tudják megmutatni magukat, de ezúttal aktív szerepük lesz. Ennek a darabnak egy festőművész lány a főszereplője, aki pontosan azzal küzd, hogy nem tud kiengedni, pihenni. Ha éppen alkotófolyamatban van, akkor minden percben azzal van elfoglalva. Nincs olyan, hogy pihen.

Ha egy művész készül egy szerepre, képet fest vagy zenét szerez, folyamatosan azzal kel, azzal fekszik.

Nagyon mélyre merül az érzelmekben, a saját személyiségében.

LKG: Szerintem ez egyensúlyban tartható.

VE: Amikor megszemélyesítesz valakit a színpadon, annak átéled a történetét, és sajnos nem csak a pozitív gondolatok törnek elő.

LKG: Így van. Ez volt az Angelicánál, ahol

kétszer rohantam ki a színpadról, mert a végén majdnem ott tört ki belőlem a sírás.

Nagyon mélyen meg tud érinteni, nagyon mélyen odahelyezem magam, de utána le tudom tenni.

Vaszilenko Eugenia
Vaszilenko Eugenia
Fotó: Szkárossy Zsuzsa / Színházak Éjszakája

VE: Te valószínűleg különleges vagy ebben, mert nagyon sok művészkollégámon látom, hogy úgy jön be reggel, ahogy előző este hazament a próbáról. Otthon is pörög tovább.

Kimutatták, hogy az agy nem tesz különbséget aközött, hogy a színpadon élik-e meg az erős érzelmeket, például a gyászt, vagy a valóságban. Ugyanazok a reakciók indulnak el az agyban, csak az egyik két órára szóló, a másik hosszabb ideig tartó hatás.

LKG: Igen, érzem is. Egy előadás végére totálisan lemerülök, kiürülök, de másnapra elmúlik. Lehet, hogy ha író vagy festő lennék, akkor nem tudnék másnapra regenerálódni. Mi szerencsések vagyunk abból a szempontból, hogy a zene leveszi a vállunkról a terhek egy részét. A zene önmagában is képes mély, átélhető érzelmeket kelteni, tehát nekünk nem kizárólag a saját fizikumunkból, saját idegrendszerünkből kell felépítenünk, megformálnunk a szerepet. Ez nem azt jelenti, hogy nem adjuk bele szívünket-lelkünket, de mégsem kell úgy önmagunkra hagyatkoznunk az érzelmek felmutatásában, mint egy prózai színésznek. Ilyen értelemben nekünk van egy erős mankónk. Az is könnyebbség, hogy mi nem játszunk minden nap. Nem is tudnánk.

Olyan energiákat szabadítunk fel magunkból, hogy utána kell legalább egy, de inkább két nap szünet, mert nem bírnánk sem idegileg, sem fizikálisan:

idegen nyelven kell kívülről tudni a darabokat, és az éneklés nemcsak a hangszálaknak, hanem az egész testnek nagy fizika teher. Persze a táncosoknál ugyanez van.

VE: Viszont a táncosoknak nincs olyan lehetőségük, hogy kipihenjék magukat. A musical műfajában a táncosoknak nincs idejük a regenerálódásra. Igaz, hogy kisebb szerepeket játszanak, de azokat folyamatosan, nemhogy szünet nincs, de hétvégén mindig dupla előadás van. A Színházak Éjszája jó alkalom arra, hogy főszerepben is meg tudjuk mutatni magunkat egy kicsit, más nézőpontból lásson minket, az életünket a színház is és a közönség is. Ez felüdülés lesz nekem is és a kollégáimnak is, nagyon várjuk már.

Vaszilenko Eugenia, Létay Kiss Gabriella
Vaszilenko Eugenia, Létay Kiss Gabriella
Fotó: Szkárossy Zsuzsa / Színházak Éjszakája

Ott tartotok most a pályátokon, ahol az induláskori terveitek szerin t szerettetek volna?

LKG: A célom az volt, hogy nagy és ismert operák főszerepeit énekelhessem. Ezt sikerült elérnem. Elégedett vagyok, az új évadban is szép szerepet játszom Akármelitákban. Nagyon mély tartalmú a darab és a szerep is, most a tanulási fázisában vagyok. Az érlelésével még nem vagyok kész, mert egy szerep elsajátítása és megformálása egy hosszabb folyamat. Alakul már valami tartalmi dolog is, de az még odébb van, amikor lemegy a mélybe. Természetesen ebben a darabban is mártírhalált halok. (Nevet.)

Mivel kezded a tanulást?

LKG: Elolvasom, hogy miről fog szólni a darab, és természetesen kíváncsi vagyok magára a szereplőre, akit játszom. Utána elkezdem a szöveget, a helyes kiejtést tanulni, aztán a hangokat, és utána jön a érzelem. Igazából akkor kerül a legmélyebbre, amikor elkezdünk dolgozni a rendezővel. Addigra olyan állapotba kell kerülni, hogy már ne a rögzítéssel bajlódjak, hanem fejből tudjak mindent.

Egy táncos, koreográfus hogyan közelíti meg a feladatot?

VE: Mi általában nem tudunk előmunkát végezni. Ha mondjuk az Anna Karenináról van szó, akkor nyilván utána tud olvasni az ember, beleéli magát, már úgy kezd egy próbafolyamatot, hogy tudja, miről lesz szó, de az érdemi munka a koreográfussal kezdődik, akitől megkapjuk az instrukciókat. Minden koreográfusnak más a módszere. Bejart például ült – videón láttam –, és azt kérte a táncosoktól, hogy csináljanakvalamit. Ők csináltak valamit, Bejart nézte őket, és egyszer csak azt mondta valamelyikre: ez a jó. Pár hete volt itt Boris Eifman – rajongója vagyok az együttesének, a koreográfiáinak. Ő úgy koreografál, hogy a tükör elé áll, és mutat egy mozdulatot. Majd a sok fantasztikus táncos leutánozza a mozdulatát, de mindegyik egy picit másképp mutatja. Ő kiválaszt egyet, hogy „na, így kell csinálni”, és azt továbbfejleszti, mozdulatsor lesz belőle.

Koreográfusként nekem a zene adja az első inspirációt, utána megszületik egy kép. Képekben van a koreográfia az agyamban, és a képeket „fölrakom” a táncosokra.

Az átkötők már a belőlük jönnek. Van egy alap a fejemben, ami együttes munkává fejlődik. Régebben egyébként egyáltalán nem akartam koreografálni, mondtam is, hogy én táncolni szeretnék, bőven megelégszem azzal. De ahogy idősödik az ember, elkezdenek jönni az ötletek. Kicsit másképp érzi a zenét, kicsit másképp csinálná a mozdulatokat, elkezd önálló mozdulatokat kreálni, magában, egyedül, és egyszer csak csinál egy mozdulatsort, ami tetszik. Aztán ezt a mozdulatsort másra is ráilleszti képzeletben, és a végén azon kapja magát, hogy koreografál. (Nevet.)

Elégedett vagy azzal, ahol most tartasz a pályádon?

VE: Négyéves korom óta táncolok színpadon, balerina szerettem volna lenni, elvégeztem a Táncművészeti Főiskolát, és azt gondoltam, hogy a szakmai életem végéig nagy prímabalerina leszek. Nem így történt. Az élet hoz érdekes fordulatokat.

Nagyon hamar kiderült, hogy nem leszek nagy balett-táncos. Nem kaptam olyan szerződést, amilyenre gondoltam.

Azt képzeltem, hogy majd vár a nagyvilág. Nem várt. Ez nagyon megrendített, és akkor elmentem musicaltáncosnak – egy másik műfajba, egy másik világba, amit nem is ismertem. Már tizenegy éve táncolok a Madách Színházban, és elképesztő, száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. Hihetetlen lehetőségeket kapok, Szirtes Tamás mellett dolgozom különböző musicaleken, és önálló estet koreografálhatok. Nagyon csúnyán a földre kellett esnem ahhoz, hogy most itt tartsak. Érdemes volt, most már tudom, hogy ez az utam, csak tízévesen nem erről álmodtam.

Létay Kiss Gabriella, Vaszilenko Eugenia
Létay Kiss Gabriella, Vaszilenko Eugenia
Fotó: Szkárossy Zsuzsa / Színházak Éjszakája

Régen nem érte szó a ház elejét, ha az operaénekesnők túlsúlyosak voltak. Úgy látom, ma már nem mindegy, hogy néznek ki. Elvárás is velük szemben, hogy karcsúbbak legyenek, vagy maguk az énekesnők hozták ezt a trendet?

LKG: Ma már más szempontokat is figyelembe vesznek a szereplőválogatásnál a rendezők, a látvány is fontos lett. De azért ez nehéz dolog, mert bizonyos szerepekhez kell, hogy legyen az emberen bizonyos súly. A sportolókhoz tudom hasonlítani: a súlyemeléshez is kell egy bizonyos testtömeg.

Egy Wagner-énekesnek, egy drámai énekesnek is megterhelő teljesítményt kell nyújtania, és ahhoz igenis kell, hogy legyen tartaléka.

Magamról tudom, hogy két-három kiló elég sokat számít egy szerepnél. Nem vagyok drámai szoprán, de én sem a legkönnyebb szerepeket énekelem, és bizony nekem is kell az a pici többlet. Négy-öt kilóval szeretnék soványabb lenni, de akkor ezeket a szerepeket már nem tudnám elénekelni. Hiába az edzés, az nem elég.

A köztudatban az a kép él, hogy a táncosokat naponta „mázsálják”, és ha a mérleg többet mutat a kelleténél, akkor szigorúan le kell faragni a súlyfelesleget. Ez tényleg így van?

VE: Balettintézetes koromban még így volt, ma már nem annyira, és a táncosok közül inkább csak a balerinákra vonatkozik. 16-17 évesen kövérebb voltam, mint most, mert a lányok a koruknak megfelelően egy picit megtestesednek. A partner fiúk viszont nem emelhetnek bizonyos súlynál többet, úgyhogy a főiskolán az ember elkezd koplalni, koplal, koplal, de aztán egy kamasznál jön a nagy zabálás, és mindez azt eredményezi, hogy egy ideig állandó feszültségben van. Ez 21 éves koromig tartott, akkor magától beállt az egyensúly, és azóta hál' istennek egyáltalán nem kell ezzel foglalkoznom.

Felkeltettük érdeklődését? Váltsa meg jegyét egyszerűen, a PORT.hu felületén!

forrás: Színházak Éjszakája