Gellért, Mercédesz

Az évadkezdés keresztje – a Tháliától a Jurányiig

2016.09.24. 13:03

Programkereső

Szélsőségek között kezdődött ez az évad. Legalábbis számomra – kezdi beszámolóját Zappe László, aki több friss bemutató mellett a Vidéki Színházak Fesztiválját is értékelte.

Szélsőségek között kezdődött ez az évad. Legalábbis számomra. Már a Thália szokásos évadnyitó vidéki fesztiválja is szinte keresztre feszített. A szolnoki Hello, Dolly! -t a szünetig bírtam. Szavahihető tanúk szerint utána valamit javult, de nem annyit, hogy elérje a bírálhatóság alsó határát. Érdektelen profizmust vártam, és puszta ripacskodást kaptam. Ezt csak tetézte az, hogy Szolnoki Tibor tehetségéről jó emlékeim voltak még a nyolcvanas évek elejéről, így az ő játékának végtelen tartalmatlansága különösen fájt.

A másik véglet Sárközi-Nagy Ilona Debrecenből érkezett Orlandója volt. Bár a szöveget éppúgy untam, mint Virginia Woolf regényét, amikor a hetvenes évek végén – nagy divatjához képest megkésve – olvastam. Ám bámultam a színészi játék színeit éppúgy, mint az egyszerűségében is talányosan kialakított játéktér hátsó falaira vetített videóinstallációt.

A Vidéki Színházak Fesztiválja díjazottjai

Legjobb előadás: Ványa bá (szombathelyi Weöres Sándor Színház, r.: Réthly Attila)

Legjobb férfi alakítás: Varga Zoltán (Pillantás a hídról, Miskolci Nemzeti Színház)

Legjobb női alakítás: Ullmann Mónika (Pillantás a hídról, Miskolci Nemzeti Színház)

Fesztiváldíj a színészi csapatjátékért: Szerelem (kaposvári Csiky Gergely Színház, r.: Guelmino Sándor)

Fesztiváldíj a műhelyteremtő alkotómunkáért: Zenthe Ferenc Színház

A zsűri különdíja a legígéretesebb pályakezdőnek: Hartai Petrának (Ványa bá, szombathelyi Weöres Sándor Színház)

A fesztivál egészéről nem tudok nyilatkozni, az előadások nagy részét ugyanis korábban láttam, és most nem néztem meg újra. Összbenyomásom így nincs. A díjazottak névsora azonban – a kaposvári Szerelem elismerését kivéve – megdöbbentett. A Pillantás a hídról miskolci előadásával a bemutató óta nyilván csoda történt, ha abban értékelhető alakításokat láttak a zsűrorok.

De másfajta szélsőségek is próbára tették színházi tűrőképességemet. Egyetlen estén láttam a MU Színház FESZT-rendezvényén (állítólag az amatőr fesztiválgyőztesek fesztiválja) Schwajda György  Himnusz át, majd a Trafóban a Soharóza Tabu divatbemutatóját. A maga helyén, egy pszichiátriai intézet terápiás foglalkozásaként nyilván fontos funkciót tölt be Schwajda darabjának ez a csonkolt, félbehagyott előadása. Színháznak azonban nehezen mondható. Távolról emlékeztet a Baltazár stílusára, csak éppen az ő bájuk és Elek Dóra színházteremtő intelligenciája nélkül.

Halas Dóra és Nagy Fruzsina munkája viszont a Trafóban éppen a szabászati és hatásvadászati profizmussal tűnik ki. Lehet erre is azt mondani, hogy ez sem színház – de ez már lényegében definíció kérdése.

Mit tekintünk színháznak? Vannak, akik szerint elégséges meghatározás, hogy ha emberek más emberek előtt mutogatják magukat.

Ennél pedig sokkal több is van ebben a produkcióban. Bár az esztétikum, az artisztikum önmagában is elég lehet. A tabutörés szándéka pedig akkor is szellemi tartalom, ha nem hatol a tabuképződés társadalmi és lélektani okainak kutatásába, és ha a látványosság jócskán elvonja a figyelmet a tartalomról.

Végül két legerősebb élményem is merőben különböző előadásokhoz kötődik. Az Átriumban a Maladype több mint egy esztendeje született Weöres Sándor-idézése csupa elvont, tiszta művészet. A költő zseniálisan bravúros szövege, amelyre a cím – Remek hang a futkosásban – utal, szinte el sem hangzik. Még az az egyetlen mondat sem, amelynek éppen egy tucat variánsa teszi ki a művet: „Ma szép nap van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen és mindenki remekül tölti az időt, még a rabkocsiból is nóta hangzik.” Sáry László félig komoly (semiseria) operája, amelyet először 2004-ben a Katona Sufnijában láthattunk-hallhattunk, az énekhang és a nem túl sok hangszer (zongora, fuvola, klarinét, kövek és tikfa) mellett ezúttal főképp mozgásban szólal meg. Koreografált, fegyelmezett, de csöppet sem táncszerű járások, vonulások, mozdulatok sorában. A színpad lényegében üres, csak a szükséges eszközök, kerek zongoraszékek, hangszerek vannak rajta, a ruházat is egyszerű, a férfiakon táncos dressz, a nőkön világos kombiné. A látvány mégis változatos, izgalmas.

Talán ha két utcával odébb, a Jurányiban Máthé Zsolt estjén zsúfolt a játéktér. Sok a produkcióra váró játszótárs, sok az eszköz és a hangszer. És nemigen lankad a gyakran politikai harag. A cím pedig Baróthy Angyalai. Ki ne tudná – legalábbis a nézőtéren ülők közül –, hogy Baróthy még egészen ifjú korában lett az Örkény későbbi, fölöttébb karakteres jellemszínészének beceneve, mégpedig az egykori futball szövetségi kapitány sűrű emlegetése okán. (Idősebbek persze, mint én is, akik az egykori aranycsapat kapcsán ismerték meg e sportág élvonalát, nemigen érthetik ezt a kitüntetett érdeklődést. Ma már persze talán Albertéknak is tudnék örülni.)

A különös koncert egyébként a 2003-ban végzett és azóta is évente előbb Zsámbékon, mostanában a Jurányiban minden nyárvégen nagy sikert arató műsora leágazásának is tekinthető, szereplői jórészt az osztálytársak, bár éppen most két operista hölgy, Murányi Márta és Szathmáry Judit tűnt ki igazán. A produkció lelke pedig – a fő- és címszereplőn kívül – Kákonyi Árpád, az Örkény Színház zenei mindenese volt.

Amúgy a műsort maga Baróthy-Máthé jellemzi a legtalálóbban: „2009-ben Krízis-dalestként indult, most újra felbukkan daléj formájában. A válságnak koránt sincs vége, sok szempontból mélyül. Fiatal színészek és színésznők, zenészek és operaénekesek folytatják a hangadást. Operett, beat, hiphop, kórusmű, nyolcvanas évek pop, és ami még (!). Témáink: világválság, privát válság, és színházi munkáink kiragadott zenés példái. Minden dalszöveg MAGYAR, és ÉN ÍRTAM!!!” Különös figyelmet érdemel a csupa nagybetű és a három felkiáltójel. Apró testben jelentékeny ego.