Kelemen, Klementina

„A Liliomfi örömmunka volt, a Richárd küzdelem”

2016.10.09. 13:10

Programkereső

Közös osztályban végeztek, mindketten színészként diplomáztak. A III. Richárd negyedik közös munkájuk volt. A Junior Prima Díjjal frissen kitüntetett színházcsinálóval, Ifj. Vidnyánszky Attilával és Vecsei Miklóssal, a Fidelio Fortissimo Tehetségprogram két ifjú alkotójával beszélgettünk.

- Minta most kicsit hátrább került volna a színjátszás.

Ifj. Vidnyánszky Attila: Egyik osztályfőnökünk, Marton László mondta már az egyetem elején, hogy nem színészeket, színházi embereket szeretne képezni. Egyszerű, de fontos mondat. Színházzal foglalkozunk továbbra is, csak most több lehetőségünk nyílt máshonnan megközelíteni a színpadot.

Vecsei Miklós: Az egyetemi öt év után mindkettőnknek jól esik, hogy más szerepkörben is kipróbálhatjuk magunkat. Minket valóban 'színházcsinálónak' neveltek, a színház nyelvén keresztül szeretnénk foglalkozni korunk legfontosabb kérdéseivel. Hogy ehhez éppen színészként, íróként, rendezőként tudjuk a legtöbbet hozzátenni, azt az aktuális anyag dönti el.

Vecsei Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila
Vecsei Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila
Fotó: Szkárossy Zsuzsa

- Hosszú évek óta érzékelhető, hogy a végzett osztályok egy része, mint ahogy ti is, megpróbál továbbra is együtt maradni. Nagyobb erőt ad a megszokott közeg?

VM: Számunkra ez nem volt kérdés, természetes volt, hogy együtt maradunk.Barátok vagyunk, azon dolgozunk, hogy ne kelljen elengednünk egymást. Sajnos mi egyelőre nem tudunk olyan egzisztenciális biztonságot nyújtani, hogy társulatként működjünk tovább, de azok az emberek, akik az egyetemen, úgymond, a családunkat alkották, mindig a legfontosabb alkotótársaink maradnak, s remélem, évtizedeken keresztül minél sűrűbben keresztezik majd egymást az útjaink.

- Úgy tűnik, burok is az egyetem. Talán emiatt is próbáltok együtt maradni.

VA: Mi valószínűleg nem fogunk ebből kimászni, legalábbis most azt érezzük, ez működik. Nehéz megtartani a burkot, nehéz fenntartani a közös rajongást a színházért. Most biztonságban érezzük magunkat.

- Az egykori osztályból szinte mindenki leszerződött társulathoz, kezditek kialakítani saját külön útjaitokat. Ez hogyan egyeztethető össze azzal, hogy együtt is akartok dolgozni?

VA: Lehetetlen, de eddig szerencsénk volt. Kovács Adrián zeneszerzővel és Miklóssal az első komoly munkánk Shakespeare Athéni Timonja volt. Ott valami nagyon jót tapasztaltunk meg együtt, az a csapat és Hegedűs D. Géza osztályfőnökünk adja a fő támaszt. A Budaörsi Latinovits Színház nagyon rugalmas és nyitott volt arra, hogy hozzunk ötleteket, kapaszkodjunk egymásba, csináljunk előadásokat. Így született meg az idei nyári produkció keretében a III. Richárd is. Szeptemberre meghívást kaptunk a Radnóti Színházba, de itt már sokkal nehezebb volt egyeztetni az eddigi társaságot. Igyekszünk úgy gondolkodni, úgy színházat csinálni, hogy azt a fajta erőt és életérzést, amit közösen képviselünk, ne veszítsük el.

Vecsei Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila
Vecsei Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila
Fotó: Szkárossy Zsuzsa

- Korábbi nyilatkozataitokban utaltatok egy társulat létrehozására. Mit áldoznátok be azért, hogy együtt maradjon a csapat?

VA: Ha lenne bármilyen olyan lehetőségünk, ahol meg tudnánk kapaszkodni, akkor nem csak gondolkodnánk róla. De most azt érzem, hogy az elkövetkező egy-két évet mindenki gyakorlati időszakként fogja fel. Szükségünk van arra, hogy megtapasztaljunk más társulatokat, más légkört, minél több színésszel, rendezővel próbálhassuk ki magunkat. S bár nagyon hiszünk a közös munkáinkban, azt gondolom, néha jó más dolgokkal is találkozni, másoktól tanulni. Abban bízom, hogy egyszer majd adódik egy olyan helyzet, amire lecsapunk, és együtt tudjuk továbbvinni, továbbfejleszteni, amit eddig képviseltünk. Azt hiszem, csak ennek van igazi értelme.

- A gyulai Shakespeare Fesztiválon mutattátok be a III. Richárd ot. Talán máshogy gondolkodtok huszonévesként a műről, a hatalom kérdéséről. Számotokra milyen kérdéseket vetett fel a darab?

VM: A Vas István remek fordításában szállóigévé lett „Úgy döntöttem, gazember leszek” sor, ha szabad ezt mondanom, félrefordítás. Az eredeti úgy szól, hogy „I am determined to prove a villain”, tehát determinálva van arra, hogy gonosz legyen. Azaz, nem lehet más, csak a gonosz. Ez a két mondat közti különbség alapjaiban változtatja meg, amit eddig a magyar színpadokon III. Richárdról gondoltak. Alapvetően ő nem 'a' gonosz, hanem ebben a világban nem tud más lenni, mint a gonosz. Nagyon erős kép. Azóta sem hagy nyugodni a gondolat, hogy kik azok az emberek, akiket kivet magából a mai világ, a mai kulturális közeg. Kik azok, akiknek nem marad más, mint gonosszá válni.

Vecsei Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila
Vecsei Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila
Fotó: Szkárossy Zsuzsa

- Kétgenerációs szereposztás: Erzsébetet Eszenyi Enikő, Margitot Szűcs Nelli, Richárdot Trill Zsolt, Györgyöt és Edwardot Hegedűs D. Géza játssza, a többi szerepet hallgatók, fiatal színészek. Az előadás egyik központi kérdése pedig az, hogy végre békét kell teremteni. A rendszerváltás után születtetek. Számotokra mit jelent az elmúlt huszonhét év és a megbékélés?

VA: Nyilván rengeteg módon lehet értelmezni ezt, mint ahogy számos olvasata, értelmezése van a darabnak. Ez számunkra nem egy idézőjeles, ironikus hangvételű béke. A rendszerváltás után születtünk, nekünk mást jelent megbékélni egymással, miközben miránk is rengeteg dolog ragadt a múltból. Annyit szerettünk volna megmutatni, hogy huszonéves fejjel mit nevezünk békének. Háborúk dúlnak körülöttünk, naponta látjuk, olvassuk, miközben ahol felnőttünk azt kommunikálták, hogy béke és jólét van. Ezzel a kérdéssel akartunk foglalkozni. Azt feszegetjük, hogy képes-e az ember elfelejteni a sérelmeit valami fontosabb dologért. Valahogy belénk van kódolva, hogy ellentét, gyűlölet legyen. Az egész darabban, ahogy a többi közös munkánkban is – a Rómeó és Júliában, a Liliomfiban és Athéni Timonban – valami nagyon hasonlót érzékeltünk: hogy az ember úgy van összerakva, hogy keresse az ellenségét. Ezt a magot kutatjuk állandóan, hogy mi az alapkonfliktus, ami örökösen arra buzdít bennünket, hogy menjünk valamivel, valakikkel szembe. III. Richárd e tekintetben is nagyon izgalmas figura. Az ő személyisége miatt választottuk a darabot. Richárd nem gonosz, csak kíváncsi, hogy meddig tud elmenni, meddig tűrjük el őt. Kíváncsi, hogy mi alapján döntjük el, mi a jó és a rossz, lehet-e fekete-fehéren nézni a világot. Azt hiszem, a világ ennél sokkal ravaszabb.

- Mintha a rendszerváltás veszteségeit dolgoznátok fel.

VM: Elgondolkodtató, hogyan ragad ránk a gyűlölet.

VA: Nem veszteség. Nem tudjuk, mit jelent rendszerváltás után születni. Meg szeretnénk érteni, mibe születtünk, mi most a feladatunk.

- Az előadásban elhangzik, hogy a bűnök apáról fiúra, annak a fiára öröklődnek. A fiúkat mindig érdekli, milyen apai múltat cipelnek a hátukon. Érzékenyebbé tette a munkátokat, hogy a ti apáitok ismert emberek, közszereplők? Ez jobban fókuszál benneteket arra a kérdésre, hogy mi van az apai örökséggel?

VM: Ők az apáink. Ha nem lennének közszereplők, akkor is ugyanúgy érdekelne a múltjuk, az apáról-fiúra szálló eszmei és esztétikai örökségük. A békülés-jelenet tételmondata, „Felejtsük el, ami volt!”, számomra arról szól, hogyan indulhatunk tiszta lappal egy másik ember előtt. Bennem is ott lapul Richárd? Én is részese vagyok annak a brigádnak, amely nem engedi, hogy újrakezdjük?

Vecsei Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila
Vecsei Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila
Fotó: Szkárossy Zsuzsa

VA: Már a Liliomfinál azt éreztük, ha mi ezzel a kérdéssel foglalkozunk, a mi szánkból ítélkezésnek tűnhet, vagy valamiféle szembenállásnak. Az előző generációkhoz képest mi lényegesen műveletlenebbek vagyunk, egészen más impulzusok érnek minket, teljesen más világba születtünk bele. Sokat kell a régiektől tanulnunk. A Liliomfi egy eskü, egy kiállás a szakmánk mellet, hogy megérkeztünk és hiszünk benne. A III. Richárd nagyon nehéz ilyen téren. Nem lehet állást foglalni. Mindig ugyanaz volt és ugyanaz lesz, csak ez az üzenet minden korban másképp hat. Hihetetlen tanulság volt megérezni, milyen erős anyag, és szinte lehetetlen belenyúlni. Úgy született meg az előadás, hogy ő minket is legyőzött. A Liliomfi örömmunka volt, a Richárd küzdelem. Azt hiszem, erre a küzdelemre szükség volt.

- Hegedűs D. Géza állandó szereplője előadásaitoknak. Mit képvisel ő a számotokra?

VM: Apánk helyett apánk. Amellett, hogy az egyik legjobb színész, tanárunk, mesterünk, rengeteg energiát kapunk tőle. Nem tudok elképzelni nélküle előadást. Amikor elkezdünk egy újabb közös munkáról gondolkodni, szinte az első kérdés, hogy melyik szerepet játssza ő. Zsótér Sándortól megtanultuk, hogyan kell egy darabot olvasni. Marton Lászlótól azt, hogyan kell megcsinálni egy darabot. Sok minden ragadt ránk tőlük. De a legfőbb, amit mestereinktől megtanultunk, a szenvedély, ahogy ők állnak hozzá a színházhoz. Valahogy ezt a szenvedélyt kellett ellopni tőlük. Ez volt a legnagyobb adományuk.