Péter, Pál

Alföldi kétszer

2016.10.14. 08:25

Programkereső

Kritikusunk írt Alföldi Róbert új rendezéséről, Marlowe II. Edwardjáról, valamint a My fair lady című zenés előadásról, amelyben a színművészt Higgins professzor szerepében láthatjuk. A „csudijót” nem hiányolta.

A BMC (Budapest Music Center) nem színház, hanem koncertterem. Van benne egy pódium és lapos nézőtér. Nem nézésre, inkább hallgatásra való. Itt rendezte meg Alföldi Róbert Marlowe II. Edwardját. A keskeny, vívópástra emlékeztető játéktéren díszlet nincs, és még néhány zenész is akadályozza a színészeket. Operákat szoktak ilyen félig(meddig) szcenírozott módon, inkább koncertszerűen előadni a Müpában. Ritkaságok, ínyencségek, a nagyközönségtől elzárt vagy nem méltányolt értékek jutnak gyakran erre a sorsra.

Ilyen Marlowe is és számos kortársa, akik csak ritkán bukkannak elő Shakespeare hatalmas árnyéka mögül. Pedig más világ az övék, általában vadabb, szélsőségesebb, szertelenebb, műveik formátlanabbak, ziláltabbak, szövevényesebbek. Nem véletlen, hogy Ben Jonson Volponéja is Stefan Zweigtől megcsonkítva aratott nagy sikert nálunk Illyés Gyula magyarításában. Marlowe-tól is csak a Doktor Faustust mutatták be négy alkalommal (kétszer Ruszt József rendezésében) és kétszer a II. Edwardot, mindkét előadást Ruszt József állította színpadra.

A szűkös emelvényen csak a ruhák jelezhetik a régebbi kort, pontosabban azt, hogy a rendező nem óhajtja szánkba rágni az evidenciát, miszerint ez a mese is rólunk szól. Tanulságos mondandóként pedig mindössze annyit előlegez, hogy a történetből kitűnik, miképpen befolyásolja a politikát a magánélet. Amiből ugye arra is következtethetünk, hogy a politika, következésképpen az egész történelem rajta kívül álló érzésektől, indulatoktól, érdekektől meghatározva folyik le. Nincsenek szükségszerű, törvényszerű folyamatok, minden puszta véletlenek sorozata. Egyébként az előadás természetesen többről is szól, minimum még arról, hogy a politika miként befolyásolja, szűkíti, torzítja, csonkolja a magánszférát.

Különben meg értelmetlen egy színházi előadás sugallatával ideológiai vitát folytatni, mint tettük oly gyakran, hajdanán. Jó előadás, értékes előadás nem szónoki hordó vagy tanári katedra. Életérzést, közérzetet fogalmaz, nem eszméket és eszményeket. Ha politikai véleményt mond mégis, akkor nem ilyen vagy olyan politikáról mond ítéletet, hanem magáról a politikáról.

A léha, érzelemtől, szenvedélyétől vezetett király egy alkalommal nejlonzacskóban a lába közt lóbálva hozz be a koronát. Ez a véleménye a szakmájáról, a hatalom gyakorlásáról. Nagy árat fizet érte.

Fekete Ernő nagyszerűen adja a címszerepet, pontosan hozza a kettősséget: Edward nem uralkodik a politikában, nem is törődik vele, de hatalmával szívesen visszaélne magánszenvedélye védelmében. Elpimaszodó fiúszeretőit, mint magát is, sérthetetlennek hiszi. Bár hatalmaskodása mögött is törékeny lélek, pojáca, szenvedésében is van némi szenvelgés. Szeretni nem lehet, de együtt lehet vele érezni.

Az összeesküvő uraknak az államérdek szempontjából igazuk lehet, de ettől még nem lesznek szeretni valók. Makranczi Zalán Mortimere céltudatos törtető, vezéregyéniség, Gyabronka József okosan, Jordán Tamás félve alkalmazkodó politikus, Szatory Dávid túlbuzgón együtt érző testvér, Patkós Márton nem minden érdek nélkül rajongó szerető. Radnay Csilla királynéként lelkiismereti és érzelmi kötődés nélkül őrzi pozícióját a nagy változások árjában.

A Centrál Színházban a másik Alföldit látjuk.

A My fair lady főszerepében fegyelmezett, koncentrált, profiszínészként szórakoztat. Maradéktalanul megvan benne a professzor egocentrizmusa, tudósi magába feledkezése, nem csekély infantilizmusa. Komolysága, igényessége alighanem mércét is ad játszótársainak. Puskás Tamás rendezésében ezúttal szokott színvonala fölött teljesít a társulat, fegyelmezett, pontos játékot látunk.

Tompos Kátya gyönyörűen énekel, koszos virágáruslányként kellően ordenáré, bár bizonyára vonzóbb, mint ahogyan G. B. Shaw képzelhette (aki vajon miért maradt le a szórólapról, az alaptörténetet mégis csak tőle vette Alan Jay Lerner, a librettó és a dalszövegek szerzője?), elegáns dámaként pedig valóban hercegnő. Cserna Antal Pickering ezredesként hibátlanul kontráz (vagy szekundál) Alföldi Higginsének, Borbás Gabi a nagyhírű professzor anyjaként bölcs szarkazmussal kezeli vén kamaszként gyermekét.

Pálfi Kata a szerepébe, a túl gondos házvezetőnőébe éppen kellő mennyiségű humort vegyít, és Magyar Attila is éppen csak annyit humorizál Alfred Doolittle bőrében, amennyi még igényesebb ízléssel is élvezhető. Rada Bálint pontosan annyira jelentéktelen, amilyennek Freddy szerepében lennie kell, azon meg nem segíthet, hogy a könnyelmű, szeles fiatalember alighanem csak feledékenységből maradt benne a darabban, minthogy Eliza nem őt választja, mint Shaw eredetijében.

Baráthy György újrafordította a darabot, mégpedig kitűnően. Mégis furcsa érzés Zsüti (G. Dénes György) fülünkbe égett versei helyett mást hallani. Bár a „csudijót” éppen nem hiányolom. A fiatalabbak meg majd ezt szokják meg. Az előadás esélyt ad rá.