Friderika

A vérbeli öreglány, aki váratlan húzásokra képes

2016.10.23. 10:02

Programkereső

A Budapest Bábszínház idei évadának első bemutatója a Gengszter nagyi volt. Az előadás címszerepét Blasek Gyöngyi alakítja, aki a szerepbeli nagyihoz hasonlóan a múltról nem beszél, sokkal inkább a jelen és a jövő foglalkoztatja.

- Nem gondolta, hogy a téma, azaz az idősekkel való viszony és a halál, vagy a választott célközönség, tehát a bábot inkább gyerekesnek, mint trendinek tartó kiskamaszok, erős rizikót jelentenek?

- A történet komolysága azonnal, már a regény első olvasása közben megfogott. Arra, hogy rizikós vállalkozásba fognánk, fel sem merült. A mai fiatalok már Harry Potteren nőttek fel, és gyakran élnek maguk által kitalált világokban, internetes vagy szerepjátékokat játszanak. Ezek után az, hogy a nagyi kitalál mindenféle blődségeket az unokájának, egyáltalán nem egetrengető dolog. Abban bíztam, hogy a báb- és az élőszínház és persze a nagyon mai, popos élőzene olyan hatással lesz a gyerekekre, hogy elfelejtik minden esetleges ellenérzésüket.

- Beszéljünk arról, milyen ez a nagyi. Mennyire könnyen találta meg hozzá a kulcsot?

Van egy magányos lény, aki rejtőzködik, ugyanakkor képes váratlan, meglepő húzásokra. Ennek a sokrétegűségnek a felfejtése és megfejtése volt nagy kihívás, és annak a megtalálása, hogyan lehet a valóságot és a fantáziát, a nagyi hétköznapi és gengszteréletét a nézők számára egyaránt hihetően megmutatni, miközben rájuk bízzuk, hogy eldöntsék, mi az igazság. Meg kellett találnom hozzá a kapcsolódási pontokat, és le kellett ásni magamban jó mélyre. Például azt, amikor a háború után, még a bombákkal teleszórt Feneketlen-tó körül sétáltam a tiltások ellenére. Vagy azt, hogy   bár csodálatos a családom, de időnként jómagamnak is szükségem van egy tudatosan elzárt belső világra, ahova nem engedek be senkit, ahol egyedül lehetek.

- Ha kezdetben ennyire megvolt a szereppel a közös hang, a karakterépítés is ilyen magától értetődően ment?

- Ez egy nagy szerep, egy címszerep, ami már csak ezért sem adja magát könnyen. Egyrészt a sokrétűség miatt, amiről az előbb beszéltünk. Másrészt pedig ott az előadás erőteljes indítása a zenével, a tánccal, és ebben a hangulatban hirtelen, valahonnan megjelenik a nagyi. Annak a felépítése, hogy a puszta jelenlétből a szülőkkel való szimultán létezésen keresztül átveszi az unokával együtt a cselekmény irányítását, illetve az unokával való kapcsolat egyre intenzívebbé válása, ezeknek a folyamatokban az egyes fokozatok megtalálása volt színészileg nagy munka. Bábtechnikailag nem annyira bonyolult feladat ez a szerep, bár annyira egyszerűnek mégsem mondanám. Kézjátékkal indul, ami a „legegyszerűbb báb”, aztán különböző használati tárgyak kerülnek a kézbe, a báb pedig több lépésben jön létre, születik meg.

Ezeket a mozgatásokat viszont szinte milliméterről milliméterre kellett beállítani, mert kegyetlenül pontosnak, esetlegességtől mentesnek kell lenniük.

Ebbe a koreográfiába aztán belép az aznapi színészi diszpozíciónk, ami árnyalatokban változtathat, és mindehhez hozzájön meg az aktuális közönség, amely szintén elmozdíthatja a hangsúlyokat.

- Az előadásról megjelent egyik kritika úgy fogalmaz: ez önnek jutalomjáték. Így is éli meg?

- Jutalom, mert hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt a lehetőséget megkaptam. Ezzel a fiatal társasággal régóta ismerjük egymást. Az egyetemen tanítottam őket árnyjátékra, ami kreativitást, csapatmunkát, alázatot követel, fizikai és lelki alkalmazkodást igényel. Már itt kiderült, hogy nem könnyű emberek, mindannyian erős egyéniségek, ugyanakkor remekül tudunk azóta is együtt dolgozni. Nyitottan álltam-állok hozzájuk, és elképesztő energiákat kapok tőlük. De a jutalomjáték általában az utolsó nagy szerepet jelenti. Hadd legyek önző egy kicsit: én még szeretnék játszani.