György

A díszlet bosszúja és hálája

Shakespeare és Ibsen Szombathelyen

2016.11.14. 10:40

Programkereső

Zsótér Sándor Kísértetek-rendezésének és Horgas Ádám Ahogy tetszik-rendezésének is meghatározó eleme a díszlet, véli kritikusunk, aki a szombathelyi színházban járt.

Horgas Ádám két előzetes döntésével alighanem eleve lehetetlenné tette, hogy igazán erős előadás lehessen szombathelyi Ahogy tetszik-rendezése. Az első a díszlet. Pontosabban a két díszlet, amelyek forgóra szerelve váltakoznak. Az egyik absztrakt vasszerkezet – összehegesztett zártszelvényekből, fehérre festve – akár fából is lehetne, csak akkor nem bírná el a rajtuk tornázó színészeket. Ez az elvont térforma lenne az erdő, ahová a száműzöttek menekültek. A Shakespeare-darab egyik alapgondolatának máris annyi. Ez az ipari szörnyszülött ugyanis nem lehet az a természeti környezet, ahol megbújnak az udvarból kitaszítottak, illetve elmenekülők. Inkább valamivel még művibb, mesterségesebb, kiagyaltabb, mint a forgó másik oldalán lévő, deszkákból, lécekből mesterkedett tér, amely az udvar lehetne. A zavart csak fokozza az, hogy ez utóbbi nemcsak az igazi, a városi udvar tere, hanem a száműzött, az erdőben rejtőzködő herceg udvartartásának a helyszíne is.

146808
Fotó: Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház

Természetesen van ebben is logika, ha nem is az eredeti műé. A rendező másik alapvető döntése ugyanis az, hogy ugyanaz a színész, a kitűnő Mertz Tibor játssza mindkét herceget. Ebben is van manapság nagyon shakespeare-inek szánt gondolat. Nem két ellentétes jellemet látunk, hanem egyetlen személyiségnek két oldalát. Végiggondolva, kidolgozva meggyőző is lehetne. A történet shakespeare-i gondolata persze elveszne, de esetleg helyettesíthetné más. Ám ezt a mást nem sikerült felfedeznem. A bölcs shakespeare-i befejezés szerint ugyanis a két herceg helyet cserél. A megtért, megjavult gonosz testvér marad az erdőben remetének, a száműzött meg visszatér jogos tisztébe, az udvarba. Sejthető és sejtethető, hogy az egész áldatlan testvérharc akár kezdődhet is elölről. Csak hát egyetlen színész nagyon nehezen cserél helyet saját magával. Nem is sikerül megoldani. Bizonyára ezért sem tud tartalmas lenni a szerepösszevonás, és ami még kellemetlenebb, ügyetlen lesz a történet befejezése.

146834
Fotó: Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház

És nagyrészt veszendőbe megy sok szép színészi igyekezet. Bányai Kelemen Barna csupalélek bamba Orlandója, Hartai Petra bájos fiúskodása a nadrágszerepben, Vass Szilárd okoskodása a bolond alakjában, Alberti Zsófi butáskodása Juciként elevenebb környezetet érdemelne.

Zsótér Sándor Kísértetek-rendezésének is meghatározó eleme a díszlet. Hatalmas festményeket hoznak-visznek a játszók – ezzel már eleve eltávolítanak, elidegenítenek az Ibsen-dráma történetének első, mondhatni naturalisztikus felfogásától. A képek pedig a nagy norvég festő, Edvard Munch díszletvázlatainak másolatai, amelyeket Max Reinhardt számára készített 1906-ban a Deutsches Thater-beli előadáshoz. Ezeken kívül gyakran, hangsúlyos pillanatokban, föltűnik még Munch A Nap című képe is. (A gyönyörű másolatokat a Kecskeméti Katona József Színház díszletfestői készítették.)

146653
Fotó: Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház

Azt talán mondanom sem kell, hogy az elidegenítés nem öncél. Nem pusztán annyi az értelme, hogy eltávolítson anya és fia önmarcangolásban kéjelgő kapcsolatától, nem is beszélve az asszony és a pap jégre tett szerelméről, nemcsak az a célja, hogy megőrizzük gondolkodói hidegvérünket a szenvedélyes szenvedések láttán, a hosszadalmas, „önélveboncoló” párbeszédek hallgatása közben. A sokat emlegetett V-effekt ezúttal szinte megduplázza a történetet. Nemcsak fölidézi a múltbeli drámát, de legalább akkora erővel játszatja a jelenbelit is. Az ismétlés egyben újrajátszás és tragikus lezárás. Az asszony kibeszéli magából a múltat, nyíltságával folyamatosan hozza a frászt a papara, aki a múltban sem vállalta érzelmeit, a jelenben meg hallani sem szeretne róluk. Az asszony foszlatja rég meghalt, alkoholista és nemi beteg férje nimbuszát, a pap meg a hallgatás fátylát borítaná minderre. A messziből tékozló fiúként megtérő gyermek pedig az anya lelkében, tudatában a jelenben éppen képződő legendát, a sajátját oszlatja el.

Maga is halálán van, ő is elherdálta az életét, nem alkotott semmit, ő is életével fizet a kéjekért, amelyeket odalenn délen, Párizsban élvezett.

Kiss Mari és Bajomi Nagy György izgalmasan jeleníti meg ezt a bonyolult kettőst. Mindkettőjüket racionális indíttatású leleplező szenvedély vezérli, de nem egyformán. Az anya csak a múltat vizslatja árgus szemekkel, a jelenben öncsaló módon szeretne kapaszkodót lelni. A fiú tudja, hogy nincs ilyen. Jogos végső kétségbeesésére mégis rátesz néhány lapát megjátszást. Kicsit riasztó is, ahogyan megfosztja a nézőt az együttérzés lehetőségétől. Szerémi Zoltán a pap jellemének két színét, igaz jóakaratát, lelkiismeretes ügybuzgalmát és elvi, mondhatni teológiailag megalapozott kétszínűségét remek egyensúlyban tartja. Trokán Péter ugyancsak nagyszerű a vén részeges, őszinte és mégis színlelt önváddal teli, szolgalelkűségével csaknem kérkedő vén csibész alakjában. Végig nem tudható, hogy nincs-e sötét hátsó szándéka a tengerészmenhellyel, amire pénzt gyűjt.

Mindeközben a rendező számára a főszerepet az ő lánya, a cseléd játssza, akinek a jövője minden lejátszott játszma tétje. Az ő sorsát szeretné elrendezi az apja is, a pap is, de főképp az anya, a tékozló fiú meg a megváltást várná tőle. Neki viszont eszébe sincs maradni, gondoskodva lenni, pláne megváltani. Menekül, mihelyt teheti. A városban szeretne élni, vállalva annak minden veszélyét, amelyekkel riogatják. Zsótér elénekelteti vele a Koldusopera songját a Vérszínű bárkáról, amely vele messzire száll. Miután ítélkezett. Fekete Linda nagy belső meggyőző erővel szemléleti ezt az elszánt, fegyelmezett, minden gesztusra, minden hangra ügyelő összeszedettséget, amivel a lány küzdelmét végig viszi. Súlyos, jelentős alakítás.