Ervin

Ki veszi komolyan? – Sziporkázó ötletparádé Alfölditől

A képzelt beteg a Budapest Bábszínházban

2016.11.29. 07:52

Programkereső

A rendező igazi betegnek látja és láttatja Molière hősét, ám az igazi főszerep ezúttal nem a címszereplőé, hanem a szolgálóé - írja kritikusunk.

Erős képekkel kezdi Alföldi Róbert A képzelt beteg előadását a Budapest Bábszínház stúdiótermében. Az emelvényként kialakított játéktér fölé felfúvódó lufiként türemkedik elő egy hatalmas vörös szív, majd óriási arc bújik ki belőle. Fölfuvalkodottságra utalhat, akár konkrét, akár átvitt értelemben is. Testi és lelki betegségre. A rendező igazi betegnek látja és láttatja Molière hősét. És igaza van. A hipochondria is betegség – a lélek betegsége, aminek azonban hamarosan testi következményei lehetnek. A különféle kezelések hatására mindenképpen. Ezt a szerző is hangoztatja. Alföldi pedig jócskán rájátszik, mindent fölnagyít, megsokszoroz. A képzelt beteget folytonos hasmenés gyötri, pelenkázni kell, a fal mellett pedig vödrökben sorakozik a széklet. Piros fedők gondoskodnak arról, nehogy észrevétlen maradjanak.

De az óriási szív nemcsak a testi bajokra utalhat, hanem jelentheti a jámbor nagy lelket is, a naivitást, a gyanútlanságot, amivel ez a meglett ember él bele a világba. Miközben éberen figyel testi működéseire, nem veszi észre a körülötte tenyésző színlelést, haszonlesést. A kórságok annyira lekötik, hogy csakis azok szemszögéből mérlegel mindent és mindenkit. Csak annak hisz, aki panaszait komolyan veszi. Az igazság kimondására oda sem figyel, vagy meg sem hallja. De éppen ezért a hipochondria végül a hasznára a válik, lakmuszpapírként működik, kiprovokálja, hogy megmutatkozzék a körülötte élők valódi természete. Ha nem képzelné be magának a betegségeket, talán soha sem lepleződne le a vagyonára pályázó asszony, sohasem jönne rá, hogy annak rabja, aki csak a halálát várja, és azokon zsarnokoskodik, akik igazán ragaszkodnának hozzá, ha hagyná. Miközben bajaival gyötri családját, alaposan próbára is teszi őket. Csakhogy a hamis próbára fals válasz érkezik. Az álbajokra ráharapnak a csalók és fennakadnak rajtuk az igazak. Mindaddig, míg a cseléd furfangos ötlete nyomán végképp kiugrasztja a nyulat a bokorból.

Az előadáshoz a termet is átrendezték, bal oldalt középen áll a dobogóként megemelt játéktér, amit patkó alakban ül körbe a közönség. A dobogót pedig csaknem betölti a hatalmas betegágy, ahol a címszereplő egész életét tölti, ahonnan legföljebb méternyi körzetben távolodik el. Nem is lenne szükség tágasabb térre, hiszen az ágy az egész lakást is pótolja, belsejében bármi elrejthető, csak a lányok szobája lehet valahol a takarásban. Hátulról Zöldy Z. Gergely, a díszletek és jellemzek felelőse oszlopcsarnokkal jelzi a mérhetetlen gazdagságot, a procc előkelősködést. Kár, hogy az oldalt ülők jó része nem láthatja ezeket a címszereplő jellemére, életkörülményeire nézve egyaránt igen lényeges információkat.

Érthető, hogy a rendezőt az alaphelyzet jobban megihlette, mint a cselekmény. A beteggel ugyanis sajátos kórságának demonstrálásán kívül mindössze két dolog történik: a kotnyeles cselédlány előbb leleplezi a doktorok áltudományát, majd a fiatal feleség álságos szerelmét, örökségvadász érzéketlenségét. Egyébként mindkettőt csalással: előbb tudós orvosnak adja ki magát, később meg a gazdáját veszi rá, hogy halottnak tetesse magát, amivel a feleség érzelmeit tesztelik. Az élet mégis igen mozgalmas a betegágyban. Az író írta cselekményen felül is. A beteg bekrémezi, majd nejlonfóliába tekeri magát. Furcsa, járógépszerű szerkezetet ölt magára, amitől úgy mozog, mint az űrhajósok a Holdon, de az sem kizárt, hogy éppen marslakónak képzeli magát. Szóval a címszerepet játszó Ács Norbertnek rengeteg dolga van, amiket rendre illő buzgalommal el is végez. Alakításának lényege mégis a jámbor ostobaság és az erőszakos hatalmaskodás összeötvözése. Mint a mindentudó cseléd ki is mondja, képtelen viselkedése ellenére is valójában jó ember.

Az igazi főszerep azonban ezúttal nem a címszereplőé, hanem a szolgálóé. Ő nemcsak a száját jártatja abból a nem elhanyagolható dramaturgiai okból, hogy minden kiderüljön, hogy a néző mindent megtudjon, hanem ő irányítja az eseményeket, ő találja ki és szervezi meg a leleplezések mesterművét. Spiegl Anna nagyszerűen megfelel ennek a feladatnak. Szürke ruhában, vicces főkötőben roppant színesen hozza össze a józan értelmet, a kaján éleslátást, a szókimondó pimaszságot a bölcs jóakarattal. Pallai Mara a gonosz feleség ármányos célratörését úrinői eleganciába burkolja, legalább olyan vonzó, mint amilyen utálatos. Pethő Gergő és Kemény István jól formázza a tudományét ügyesen kiárusító orvost és kőfejű fiát, Blasek Gyöngyi pedig vérfagyasztó orvosmonológgal járja körül a játékteret. Pájer Alma és Barna Zsombor egyetemi hallgatók hozzák a fiatalos naivitást és életkedvet, ahogyan az elszánt szerelemesekhez illik.

A rendező természetesen arról sem feledkezik, meg hogy bábszínházban vagyunk. Alkalmaz bábokat is olykor. Van régimódi kaucsukbaba, a címszereplő józanul okoskodó testvéréből kisebb hadsereg jelenik meg a betegágyban, a túlbuzgó cseléd meg magának is annyira az idegeire megy, hogy messzire hajítja báb mását. Tartalmi szerep azonban nemigen jut a bábuknak. Igaz, a sziporkázó ötletparádé közepette az eleven szereplőknek sem.