Olivér

Csoda és csalódás

Temesvári előadások – otthon és a Szkénében

2017.02.27. 09:14

Programkereső

Butaság egy vendégrendező kivételes teljesítménye nyomán elvárásokat fogalmazni egy társulat egyéb teljesítményeivel szemben, de az ember már csak ilyen – Zappe László három temesvári előadásról írt.

Kis csalódást okozott nekem a temesvári magyar társulat vendégjátéka a Szkénében. Néhány nappal korábban ugyanis láthattam a színház legújabb bemutatóját, Shakespeare 66. szonettjét, a szerb Kokan Mladenović rendezésében. A tizennégy sornyi angol szövegből – a magyar és román fordítás a látvány részeként háttérvetítésben jelent meg – nagyjából hatvanhat perces előadás készült. A számjáték természetesen érdektelen, bár a múló időt digitális órán követhetik a nézők. És ez már nem csak formális játék, hanem tartalmi gondolat: versenyfutás az idővel. Nem tudom, máskor hogyan alakul, a bemutatón az idő nyert. Akár ezt is vehetjük jelképes, tartalmi üzenetnek. Persze az ellenkezőjét is, ha úgy alakul. Nem az eredmény a fontos, hanem az igyekezet.

Shakespeare, Sonnet 66
Shakespeare, Sonnet 66
Fotó: Bíró Márton / temesvári Csiky Gergely Színház

A szín közepén, a vetítővászon előtt a színház igazgatója, Balázs Attila áll, ő mondja – amikor mondja – a szöveget, ő szenvedi el a körülötte folyó táncos, mozgásszínházi jeleneteket, a verset értelmező rendezői megoldásokat. Ezek lényegében két fő irányba mutatnak. Az egyik, hogy a „Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál” kezdetű verset az erőszakos halálra, az akasztásra – kivégzésre, öngyilkosságra – vonatkoztatja Mladenović. Hurkolt kötelek lógnak a vetített képeken, valódi kötél tekeredik a verset mondó színész fejére. Elvakítja és elszemélyteleníti. Bárki lehet a tekervény alatt. Bármelyikünk. A másik irány a szonett társadalomkritikai mondandójának erős hangsúlyozása. Ez a halálvágy nem a később, főképp a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján divatos depresszió, lehangoltság, spleen, hanem az élettapasztatok következménye.

Shakespeare, Sonnet 66
Shakespeare, Sonnet 66
Fotó: Bíró Márton / temesvári Csiky Gergely Színház
Mladenović mozgásszínháza a közviszonyok szenvedélyes bírálatából, azok elutasításából táplálkozik. Rendkívüli erejű előadás.

Butaság természetesen egy vendégrendező kivételes teljesítménye nyomán elvárásokat fogalmazni egy társulat egyéb teljesítményeivel szemben. De az ember már csak ilyen: mindenbe kapaszkodik, amiből reményt meríthet. A reménnyel meg együtt jár a csalódás kockázata. De meggyőződésem, hogy Liviu Lucaci darabja és rendezése, a Vértestvérek nem csak viszonylag, a magas mércéhez képest gyenge.

Vértestvérek
Vértestvérek
Fotó: Bíró Márton / temesvári Csiky Gergely Színház

A két személyes mű lényege, mint annyi más darabé is, hogy a múlt benyújtja a számlát. Egy házasodni készülő fiatal pár nagyjából az utolsó pillanatban szembenéz a múlttal. Kényes dramaturgiai helyzet: indokolni kellene, miért vártak egymás alaposabb megismerésére ilyen sokáig. Annál is inkább, mert az is kiderül, hogy régi, gyerekkori ismerősök, a fiatalember meg korábban is csaknem mindent tudott. Ez a minden pedig nemcsak az, hogy az ő apja üldöző volt, a lányé meg üldözött a korábbi rendszerben, hanem az is, hogy ők féltestvérek. A cím is erre utal. A szövegből persze az is kiderül, hogy tudat alatt talán éppen ezért vonzódnak egymáshoz. A kínos tudás tudat alá söprése ugyan magyarázat lehetne, elfogadhatnánk, hogy a vonzalom ereje megakadályozza az ellene ható tények tudatosítását. Ezt azonban a dialógusok nem motiválják kellőképpen. Az abszurdnak tetsző mondatok alatt puszta logikátlanság lapul.

Vértestvérek
Vértestvérek
Fotó: Bíró Márton / temesvári Csiky Gergely Színház

Pedig az előadás megérdemelné a pontos, jól felépített, alaposan kidolgozott szöveget. Rodica Elena Ştirbu díszlete gondosan megtervezett, jól komponált rendetlenséggel teremti meg az emlékezés padlását, azt a teret, amely elindítja a múlt megidézését, feltámasztását. Lőrincz Rita finoman átélt, aggodalmas elszántsággal nyomozza a régi idők eseményeit. Molnos András Csabát nehezebb helyzetbe hozza a szerep képtelensége. Melodramatikus érzelgősség vagy romantikus pátosz talán elfedhetné a fiatalember viselkedésének abszurditását. Ez azonban csak paródiaként kerülhetne mai színpadra. Adott esetben erről szó sem lehet. Marad a visszafogott mélabú. A nehézkesen kibökött vallomások fájdalmassága.

A darab ürességétől kong minden tehetséges igyekezet.
Guppi
Guppi
Fotó: Bíró Márton / temesvári Csiky Gergely Színház

A Guppi előadása azzal az előnnyel indul, hogy kipróbált, alkalmasságát sokszor bizonyított darabot játszanak. Vaszilij Szigarjev műve a divatos nyomorirodalom egyik mintapéldánya. Ügyesen megszerkesztett jelenetsor egy szerencsétlen, ostoba, elnyomott jólélek életéből. A vidékről a fővárosba került leány szinte kérkedik a tudatlanságával. Humoros, érzelmes, fordulatos mese. Nevetésre, együttérzésre, meghatódásra, meglepődésre egyaránt nyújt alkalmat a nézőnek. A játszóknak pedig képességeik megmutatására és a rendezői értelmezésre, hangolásra is bőven ad lehetőséget.

Albert Alpár díszlete jól illik a darabhoz, leginkább stilizált naturalizmusnak lehet nevezni azt, ahogyan megjelenik a kulisszaszerűen jelzett lakás. A szekrények mintegy kidagadnak a fakó falból.

Guppi
Guppi
Fotó: Bíró Márton / temesvári Csiky Gergely Színház

Mucsi Zoltán rendezésében mégis kicsit csetlik-botlik ez a jól megcsinált darab. Az első hosszú jelenet, amikor semmi egyéb nem történik, mint hogy a butuska fiatalasszony ügyetlenkedik látogatójával szemben, nem igazán működik. Nagy Dóra és Kiss Attila nehézkesen teremtik meg a feszélyezett helyzetet. Mintha színészként lennének feszélyezettek, nem a szerep szerint. A játékos kedélyű férjet vicces maszkkal alakító Asztalos Géza érkezése után viszont megelevenedik a játék. Hirtelen minden humorosra fordul. Csattannak a poénok. A darab fájdalmas lényege azonban így is elsikkad.

De bízzunk abban, hogy a Shakespeare-szonett is eljut egyszer hozzánk.