Péter

„Vasútnál lakom” – Versadományt vitt a hajléktalanoknak Csuja Imre

2017.03.25. 10:11 Módosítva: 2017-03-25 10:11:31

Programkereső

Szinte már ismerősként üdvözölte Csuja Imrét a Rákosrendezőnél álló vonat hajléktalanokból álló közönsége, hiszen a színművész nem először látogat el ide, hogy némi költészetet és erőt adjon az éjjeli szállóra betérőknek.

Sötét, félreeső holtvágány, körös-körül halomban álló talpfák és rozsdamarta sínek, mellettük pedig egy kilenc vagonból álló, lecövekelt vonat, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat majdʹ 200 méter hosszú, 110 fős éjjeli szállója, ahol ma este is a szokásos módon gyülekeznek a menedéket kérő férfiak – a nőket más intézményekben fogadják. Egyik nap olyan, mint a másik, leginkább annak örül az ember, ha melegszik valamennyit az idő, hiszen a vonatszálló csak éjszakára nyújt átmeneti otthont számukra.

Ez az este mégis kicsit más, mint a többi, hiszen különleges vendéget várnak a vonatra. Csuja Imre, az Örkény Színház színművésze visszatérő fellépő itt, tudja, mire számíthat, ismeri a járást és nem utolsósorban a hajléktalan embereket, akik melegen üdvözlik a nyitott, közvetlen művészt. Harminc ember foglal helyet a vonat közösségi kocsijában, ahol hamarosan kezdetét veszi a rendhagyó ételosztás: a hajléktalanok hamarosan olyan adományt kapnak, ami nem fizikailag, hanem lelkileg erősíti meg őket: szellemi táplálékot, versek formájában.

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
(József Attila: Eszmélet)

A vonatszállót egy kelet-német katonai kórházi szerelvényből alakították át éjjeli menedékhellyé a 90-es évek elején. „Annak idején egyfajta krízis megoldására érkezett a vonat, úgy volt, hogy ideiglenes szálláshely lesz, de a mai napig használjuk, sőt a Máltai Szeretetszolgálat fenntartásában működő hajléktalanokat segítő intézmények közül ez a legnagyobb férőhelyű szállónk” – tudjuk meg Romhányi Tamástól, a Szeretetszolgálat kommunikációs vezetőjétől.

Fürdő van, üdíteni testem,

langy téa beteg idegeimnek,

ha járok a bús Budapesten,

nem tudnak egész idegennek.

(Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal)

A vonaton az éjszakai szálláson kívül vacsorázási és tisztálkodási lehetőséget biztosítanak, az étkezéshez kenyeret és péksüteményt, nyári hőségben hideg limonádét, téli hidegben forró teát osztanak. A szállón a hajléktalanok nézhetnek tévét, találnak könyveket, a közösségi vagonban pedig különféle szociális eseményeket: istentiszteletet, karácsonyi ünnepséget és kulturális rendezvényeket tartanak. „A verses est koncepciója az volt, hogy hozzuk házhoz a színházat azoknak az embereknek, akiknek ez az élmény már nem része az életüknek” – meséli Romhányi Tamás, hozzátéve: „Csuja Imrét egy színész önkéntesünk, Tóth Simon Ferenc hívta meg első alkalommal. A művész úr rendszeresen fellép hajléktalanellátó intézményekben, bentlakásos idősotthonban, és ide is már harmadik alkalommal látogat el.”

Színház a vonaton

Csuja Imre kezdéskor a vagon végében álló terített asztal előtt foglal helyet, amelyen pogácsa, üdítő és alkoholmentes pezsgő sejteti, hogy az előadás után egy kis közös beszélgetésre is lesz lehetőség. „Hajrá” – biztatja egy néző a művészt, aki később is örömmel veszi, amikor hallható reakciókat kiváltva szellemes kommentet vagy válaszokat kap közönségétől.

Az est azonban egy meglepetéssel veszi kezdetét: a szálló lakói hálájuk jeléül egy kis műsorral kedveskednek Csuja Imrének. Raffel Attila saját szerzeményét és az Őrizem a szemed című Ady-verset mondja el, Domina István pedig az Eszmélet című verset olvassa fel a csendben figyelő sorstársak előtt. Ahogy elhangzanak József Attila jól ismert sorai, hirtelen új értelmet nyernek a leírt szavak, helyükre kerülnek a gondolatok:

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy' szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.

Nehéz ezek után megszólalni. Az alkalmi versmondók után az est főszereplője ragadja magához a szót. Aki járt már az Örkény Színház valamelyik Anyám tyúkja-előadásán, hallhatta már az itt elhangzó művek egy részét Csuja Imrétől – ám a hajléktalan közönség biztosan most hallhaja először, ennek megfelelően mindenki szinte áhíattal, egy emberként követi figyelemmel az előadást. Sokak számára kedves versek, ismerős, egykor az iskolában is tanult versszakok hangzanak fel, előbb az Anyám tyúkjából, majd a Szózatból.

Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Egy-egy költemény között Csuja Imre személyes történeteket mesél. Beszél a gyerekkoráról, amikor nagymamájával együtt tanulta a verseket, és arról is, hogyan lett úrrá a lámpalázon: „Megtanultam nem előadás előtt, hanem az után izgulni.”

Radnóti Nem tudhatomját néma csendben hallgatta a vagon közönsége, csak a pár méterre futó síneken elhaladó vonatok zakatolása festette alá a versmondást. A Családi körnél azonban a színész kivárására egyszerre felelte a közönség: „kis nyúl!

A súlyosabb, Ady-versekből álló részt Csuja Imre egyik kedves írója, Örkény István könnyedebb sziporkái követik. A színész részleteket mond a Tóték című darabból, amelyben maga is fellép anyaszínházában, mégpedig a tűzoltóparancsnok, Tót Lajos szerepében. A margóvágóról szóló jelenetet ismét a kintről behallatszó zakatolás teszi még érzékletesebbé. A darab részleteit Örkény-egypercesek követik, előbb a Rossz álom, majd végezetül a Nézzünk bizakodva a jövőbe, aminek utolsó sorai sokáig visszhangoznak még a hallgatóságban:

Eper
Puncs
Háború
Csokoládé
Így fogunk élni. Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni.

„De vajon ki zörget? »Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjtszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!«”
(Arany János: Családi kör)

A szálló egyik állandó lakója Raffel Attila, aki pár éve „tér haza” a hajléktalanvonatra. „Ez csak egy állapot. Én most dolgozom, munkába járok, tanulok, színészkedem, és hiszem, hogy ebből ki fogok kerülni. És hiszek Istenben. Nem mindegy, hogyan élek – vallja a fiatalember, aki szerint a vonat azért is jó hely, mert itt összetartóak az emberek. „Szeretem, mert ez egy jó közösség és jók a szocmunkások is” – jegyzi meg.

Attila oroszlánrészt vállalt a Csuja Imrének szánt meglepetésműsorban, ahol többek között egyik saját versét adta elő. „Azért készültem saját verssel, hogy átadjak valamit a saját sorsomból, és hogy elmondhassam az embereknek, mindig van remény” – teszi hozzá. „Sokat készültem rá, napokon át, de nagy örömmel adtam elő” – jegyzi meg Attila, aki örömmel venné, ha minél gyakrabban lennének hasonló estek a vonaton. „Mindig megyek a vezetőhöz, és kérdezem, mikor lesz már program, szervezzünk valamit, mert kell az embereknek. Fontos hogy egymáshoz tudjunk szólni, vagy legyen valami olyan program, ami összeköt minket. Ne csak annyi legyen, hogy bejövünk ide, megfürdünk és alszunk, reggel pedig elmegyünk, hanem lelkileg is kapjunk valamit.”

Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.
(Ady Endre: Harc a nagyúrral)

Csuja Imrét korábbi látogatásakor is meghallgatta Attila, és a mostani fellépést is nagyon élvezte. „Nagy dolog, hogy eljön ide egy elismert művész, és ad ezeknek az embereknek valami olyasmit, ami örökre megmarad nekik. Kevés az ilyen művész” – emeli ki, hozzátéve: „Ha én kapok Csuja Imrétől egy verset vagy gondolatot az életemhez, ami engem előrébb tud juttatni, akkor ez engem erősít. A mindennapi problémák elszállnak egy rövid időre. Erről szólt a mai nap.”

„Mondhatom, hogy egy baráti társaságba jöttem” – jelenti ki Csuja Imre, aki harmadik alkalommal lépett fel a vonatszállón. „Az első előadásom úgy zajlott, hogy fél órával korábban érkeztem, amikor még csak gyülekeztek a nézők, és a kezdésig sztorizgattunk, felemlegették a filmeket, amikben szerepeltem, szóval jól elbeszélgettünk.”

Elnézem ezt az édes arcot,
Elnézem némán, hosszasan.
Szívemben kínos emlék ébred,
Amely a multon átrohan...
(Ady Endre: Egy szép leányhoz)

Azt a színész is érzi, hogy nem szokványos helyen van, és a közönség is más, mint a megszokott. „Mást mondanak nekik ezek a versek, másképp csapódik le bennük. Annyi szorongás van csak bennem, nehogy az érzékenységükben megbántsam őket, vagy olyan verset válasszak, ami túlságosan személyesen érinti őket. De nincs mit tenni, mert akármit választok, valakit biztosan megindít majd az a vers” – véli a színész, azt azonban leszögezi: „Ugyanúgy mondok itt is verset, mint bárhol.”

Csuja Imre különösen értékelte azokat a pillanatokat, amikor a versek reakciót váltottak ki a nézőkből. „Néhány pillanatra egészen interaktívvá vált az est. Nagyon jó, felszabadult közönség volt ez a mai is. Magam is versmondás közben fedezem fel, hogy hoppá, ez a mondat egészen másképp szól, mint egy színházban, hiába ugyanúgy mondom” – teszi hozzá.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
(Vörösmarty Mihály: Szózat)

„Harmadszor hívtak ide, ami nagyon jó dolog, és megint megtelt a kocsi” – tekint körbe elégedetten Csuja Imre, miközben a közönség tagjai az előadás utáni fogadáson falatozva beszélik át élményeiket. „Versadománnyal érkeztem, én ugyanis nem tudok ételt osztani, nincsenek ilyen lehetőségeim. Ezt tudom adni. Elviszek az emberekhez valami szépet, valami költészetet, mert az a tapasztalatom, hogy van rá igény. Van bennem az a képesség, hogy állítólag nem mondom rosszul a verseket, és ha az emberek meghallgatnak, akkor én szívesen megyek bárhová, ahova hívnak.”