Tekla

Úgy döntöttem, hogy ünneprontó leszek

2017.06.29. 15:44

Programkereső

A legutóbbi alkalmak művészvendégei után ismét egy tudósember, Takács Ferenc irodalomtörténész volt a Madách Színház Szerelmünk, Shakespeare fesztiválján futó Az én Shakespeare-em című beszélgetéssorozat előadója, aki a drámaíró szinte már vallásos kultuszáról tartott előadást.

Takács azzal kezdte, hogy a III. Richárdból származó kicsavart idézettel elmondta: ünneprontó lesz, és a Shakespeare-ről szóló közmegegyezés fonákját mutatja meg. Ma ugyanis még mindig egyenesen blaszfémiának számít, ha valaki a szerzőről nem a legnagyobb megbecsülés hangján, nem szuperlatívuszokban beszél.

Shakespeare félisten, vagy tán egészen az, kultikus magasságokban lebeg, olyan figurává vált, akiről vagy jót, vagy semmit mondhatunk csak

– szögezte le az irodalomtudós.

Takács Ferenc először arról mesélt, hogyan emelkedett Shakespeare ilyen kvázi vallásos térbe. Saját korában ugyanis az író még csak egy volt a többiek között.

Az akkortájt gyakran emlegetett öt-hat szerző közt szerepelt, de semmi több.

A Shakespeare-t dicsőítő retorika John Rider költőhöz, az első igazi irodalomtudóshoz, irodalomkritikushoz köthető, aki a XVII. század végén egy esszéjében összehasonlíthatatlannak és géniusznak nevezte.

A dolog a XVIII. században még jobban beindult: akkoriban a színházak folyamatosan játszották Shakespeare műveit, és az előadások a különböző sztárszínészek „versenydarabjaivá” váltak. Az egyik ilyen sztárszínész, David Garrick úgy döntött, hogy jubileumi Shakespeare-ünnepet szervez a szerző szülővárosában, Stratfordban. A jeles eseményre végül öt év csúszással, Shakespeare születésének kétszázadik évfordulója helyett 1769-ben került sor, de ekkor és itt született meg az igazi Shakespeare-kultusz, a szerző szobrának leleplezésével, őt dicsőítő versekkel és olyan élőképekkel, mint például a Shakespeare mennybe menetele című.

Ezt követően a romantika korában egyenesen elszabadult a pokol. A kor olyan írói, költői, mint például Coleridge vagy Keats transzcendens zseniként tisztelték a szerzőt, aki ebben a korszakban kezdett igazán kulturális exportcikké válni, így a Shakespeare-imádat más országokban, köztük Németországban és hazánkban is elterjedt. Magyarországra a világlátott költő, Kisfaludy Sándor hozta be, és az angol Bárdhoz kapcsolódó őrület viharos gyorsasággal terjedt el.

„Shakespeare egymaga fele a teremtésnek” – tartotta például Petőfi, a többi kortársak pedig

Isten másodszülöttjeként, Stratfordot pedig második Betlehemként emlegették.

A modern időkbe érve némiképp lehiggadt az eksztázis, a kultusz azonban ettől kezdve ipari kiegészítést kap, azaz kommercializálódni kezd. Ma mindez odáig fajult, hogy  évi 10 millió turista látogat Stratfordba és környékére, amelynek mindenképpen pozitív folyománya, hogy a régióban 11 ezer munkahely kapcsolódik közvetlenül Shakespeare-hez.

A Shakespeare iránti kritikátlan rajongáshoz azonban nem mindenki csatlakozott. Nagy ellenzői közé tartozik például T.S. Eliot, aki egy tanulmányában a Hamletet félresikerült műnek nevezte, de Shakespeare-szkeptikus volt G.B. Shaw és Tolsztoj is. Takács Ferenc szerint a Shakespeare-hez rendelt túlzó retorika fonákja, hogy ha ő az egyetlen és a minden, akkor mi van a többi nagysággal.

A túlzott Shakespeare-rajongás vezetett el ezenkívül azokhoz a felvetésekhez is, melyek szerint valójában nem is William Shakespeare írta a neki tulajdonított csodálatos műveket. A XIX. században ugyanis a figura már olyan transzcendens magasságokba emelkedett, hogy az igazi Shakespeare alakja, egy egyszerű kereskedő fia már nem volt alkalmas ennek a szerepnek a betöltésére. Ekkor kezdtek el terjedni az első olyan összeesküvés-elméletek, amelyek kétségbe vonták Shakespeare valódi szerzőségét (korábbi cikkünket erről itt olvashatja).

A legnépszerűbb teóriák szerint valójában a szintén drámaíró Christopher Marlowe, esetleg Francis Bacon filozófus, illetve Edward de Vere, Oxford grófja állt Shakespeare drámái mögött. Az idők során

ötvennél is több név merült fel, a legvadabb elképzelések pedig még I. Erzsébet királynőt vagy Jakab királyt is felvetették jelöltként.

Egyes elméletek olyan szilárdan tartották magukat, hogy még Mark Twaint vagy Freudot is meggyőzték az igazukról (előbbi Bacont, utóbbi De Vere-t tartotta Shakespeare-nek). A legújabb jelöltek között pedig még izgalmasabb neveket találunk, például Aemilia Bassanót, az első angol költőnőt vagy William Nugentet, az ír lázadót.

Ezekkel az elméletekkel Takács szerint csak az a gond, hogy mind utólagos teóriák, legalább 250 év múltán merültek csak fel. Így logikusan vetődik fel a kérdés:

a kortársak vajon miért nem fogtak gyanút?

Shakespeare például gyakran dolgozott társszerzőkkel, akiknek a szeme előtt dolgozott a szövegeken – ha valakiknek, nekik igazán át kellett volna látniuk a szitán. Nem véletlen, hogy a hivatalos irodalomtörténet egy percig sem fogadta el ezeket a felvetéseket – gondolatkísérletként azonban ezen az estén is izgalmas volt meghallgatni őket.

Az én Shakespeare-em című beszélgetéssorozat június 29-én Szikora János rendezővel folytatódik.

A további vendégekről és a Szerelmünk, Shakespeare fesztivál többi programjáról bővebb információ ide kattintva található.

Támogatott tartalom