Olivér

Szikszai Rémusz: „Egyre többen döntünk úgy, hogy kivonulunk a hétköznapokból”

2017.10.19. 09:29

Programkereső

Mindig rizikós vállalkozás népszerű filmeket színpadra adaptálni, ám Szikszai Rémusznak sikerült megtalálnia hozzá a megfelelő színházi formát. A sikerrel futó Kutyaharapás után október 21-én a dán kultfilm, az Ádám almái bemutatójára készül.

- Nemrég első díjat nyertetek a VIDOR Fesztiválon a Tarantino-filmből készült, Kutyaharapás című előadásotokkal, amit Székely Csaba adaptált színpadra. Miért rá esett a választásotok?

- Régóta terveztük, hogy megcsináljuk a Kutyaszorítóban színpadi változatát a Vádlival, de mivel a film nagyon amerikai, éreztük, komoly átdolgozásra van szükség, hogy közelebb hozzuk a sztorit hozzánk. Így vetődött fel Székely Csaba neve, aki örömmel vállalta a munkát. Azt beszéltük meg, hogy egy kanavász-szerű, laza szerkezetű szöveget ír, mert tudtam, hogy, ha ez a társaság egyszer beindul, akkor ott helyet kell hagyni akár a szövegben is arra, hogy imprózzanak a próbán. Két változat készült: az egyik lineáris, a másik pedig ugrál az időben, ahogy a filmben is – végül ez utóbbi mellett döntöttünk.

Szikszai Rémusz
Szikszai Rémusz
Fotó: Szécsi István / Fidelio

- Az előadásban megjelenik egy teljesen új szál: a jeleneteket egy stewardess vezeti át.

- Kellett találnunk egy színházi megoldást arra, amit a filmben egyszerűen tudnak jelezni a vágásokkal és a feliratozással. Erre találtam ki ezt a stewardess-t, aki az egyik, haldokló szereplő képzeletének szüleménye, és kizárólag Shakespeare-szövegeket mond.

- Mitől lett a sztori magyar?

Egyre gyakrabban érzem úgy Magyarországon, mintha egy végtelenített Monty Python-filmbe csöppentem volna.

Akár társadalmilag, akár politikailag nézem. Az előadásban ennek az abszurdumát akartam valamilyen szinten bemutatni. Azt, hogy itt mindenki szidja a másikat, képtelenek vagyunk tolerálni bármilyen másságot, és valójában ugyanolyan pitik és szerencsétlenek maradtunk, amilyenek '89-ben voltunk – csak akkor még voltak álmaink. Mindent meg akarunk úszni, mindennek a könnyebbik végét igyekszünk megfogni. Nem fizetjük be az adót, aztán a „mi pénzünket költik” típusú mondatokat löketjük. Ez az a sztori, ami a mindennapokban zajlik. Csaba szövege csodálatosan visszaadja ezt a mentalitást, jól eltalálja azokat a jellemzőket, amiktől magyarnak érezzük. Az egyik kedvencem a nyitójelenet, amiben a bankrablás előtt egy kávézóban beszélgetnek a bandatagok. A filmben Madonna Like A Virgin című számáról folyik az eszmecsere, amit az előadásban a Saul fia helyettesít.

06-szikszai remusz-171004-A40A2680
Fotó: Szécsi István / Fidelio

- Az, hogy Ambrus Attila, a „Viszkis rabló” szakmai tanácsadóként tűnik fel a színlapon, egy geg?

- Nem, konkrétan az történt, hogy Csaba fölhívta telefonon, hogy kikérje a véleményét. Ez azért érdekes, mert a filmben is szerepel egy karakter, aki a civil életében különböző ügyek miatt ült börtönben, és a forgatás során elmondta, hogyan néz ki egy bankrablás a valóságban. Ezt olvasta valahol Csaba, és ennek apropóján hívta fel Ambrus Attilát. A rablás elpróbálásáról szóló jelenetünkben tulajdonképpen benne van, mit kell csinálni, ha négyen bemennek a bankba (rabolni).

- Azt látni, hogy nagyon sokfélék a szereplők. Szót tudnak érteni egymással vagy eleve kudarcra van ítélve a tervük?

- Lehet, hogy eleve kudarcra van ítélve, de engem nem az érdekelt a történetben, hogy mi a vége, hanem az, hogy mi történik velük menet közben. A szereplők különböző dolgok mögé bújnak, hogy ne legyenek beazonosíthatóak. A filmben színek nevén szólítják egymást, nálunk pedig mindenki más-más nemzetiséget képvisel: román, szerb, tót, ukrán és cigány. Ezek felvett dolgok, mégis, egyszer csak elkezdenek ennek megfelelően viselkedni, és

egy jó kis összbalkáni történet kerekedik ki.

- Az előadás most a szórakoztató előadásokat versenyeztető VIDOR Fesztiválon jeleskedett. Amikor készült, éreztétek, hogy a humora miatt fog ütni?

- Nem az volt a célunk, hogy mindenáron egy vicces előadást készítsünk, de így alakult. Ha valamiért elmarasztalt minket a kritika, akkor elsősorban azért, hogy a drámai szövet gyenge, nem hasonlít a korábbi, a közéletre, a hatalomra reflektáló vádlis előadásainkra. Engem rendezőként leginkább a zsáner érdekelt belőle, és sokat tanulhattam ebből a munkából.

Szikszai Rémusz
Szikszai Rémusz
Fotó: Szécsi István / Fidelio

- Most ismét egy kedvelt film, az Ádám almái színpadi változatát rendezed, ezúttal a Radnótiban. Azt gondolhatnánk, ez azért rizikós vállalkozás.

- Ezek az előadások mindig hendikeppel indulnak, hiszen teljesen másképp hatnak, mint a film, már csak a vizualitásuk miatt is. Az Ádám almái sokunknak ott szerepel a kedvenc filmjei között. Amikor fölajánlotta nekem Adél (Kováts Adél, a Radnóti Színház igazgatója – a szerk.), hogy rendezzem meg, először megrémültem, és reflexből elutasítottam. Aztán elolvastam a színpadi változatot, amit Kovács Krisztina készített, és mégis megjött hozzá a kedvem. Nagyon jó volt az adaptáció, a szöveg struktúráján viszont látszott, hogy elsősorban nagyszínpadra való – Pécsett például nagyon jól működik. A Radnóti színpada ezzel szemben lényegesen kisebb, ezért elsőként azt kellett megoldjuk, hogyan tudjuk átültetni oda. Kitaláltam egy olyan formát, amiben reményeim szerint a történet olyan erősen tud majd megjelenni, mint a filmben. Élnünk kellett stilizálással, de a nézők fantáziájára is többet bízunk.

- A rendezéseidben előszeretettel alkalmazol különféle színházi nyelveket, A párnaember ben például bábokat használtál.

- Abban azért alkalmaztam a bábos megoldást, mert mindenki a videóhoz szokott nyúlni, én pedig ennek a színházi megfelelőjét kerestem. Az Ádám almáiban is a színházi formanyelvnek próbáltam megfeleltetni a filmes formanyelvet.

A vezérmotívum, ami érdekelt, az a fajta sérültség, ami első ránézésre nem megállapítható valakin.

Sérült-e például az az ember, aki magából kikelve üvölt egy falugyűlésen, hogy márpedig ott nem fognak menekült gyerekek nyaralni? Vagy aki éjszaka gyerekpornót néz, miközben nappal egy nagyvállalatot vezet? Aki megveri a feleségét, és másnap azt hazudja, átesett a komondoron? Ez a kérdés.

08-szikszai remusz-171004-A40A2697
Fotó: Szécsi István / Fidelio

- Hogyan foglalnád össze a történetet azoknak, akik nem ismerik?

- Ez a sztori arról szól, hogy valahol Dániában reintegrációs központként működik egy templom és a hozzá tartozó paplak, ahová börtönviselt emberek érkeznek három hónapos turnusokra, ami Dániában kötelező. Van olyan hely a világon, ahol a szociális munka egészen mást jelent, mint nálunk – zárójel bezárva. A lakóknak ki kell választani egy célt arra az időszakra, amíg ott vannak. Ide érkezik meg egy napon a neonáci Adam, aki azt a küldetést választja, hogy süt egy almás pitét a templomkertben álló almafa gyümölcseiből. Azt gondolja, ki fogják röhögni, mert biztos valami komoly célt kéne választania, de elfogadják az ötletét. A három hónap alatt aztán mindenféle esemény történik az almafával: megtámadják a varjak, az almákat ellepik a férgek, belecsap a villám, amiket Ivan, a pap misztikusabban, próbatételekként próbál magyarázni. Kettejük párharcáról szól ez a színdarab, amiből a végén barátság születik.

- Sokat sakkoztál, hogy a társulatból kire oszd a szerepeket?

- Azt gondolom, ha ezt a szereplőlistát ezzel a gárdával odaadnám tíz rendezőnek, kilencen úgy döntenének, ahogyan én. László Zsolt alakítja Ivant, a hitbuzgó papot, Pál András a neonáci Adamot, Schneider Zoltán játssza Gunnart, az alkoholizmusba züllött, nőket erőszakoló egykori teniszezőt, Rusznák András pedig a benzinkúti rablót, Khalidot. A Radnóti társulata nagyon kicsi, sokban hasonlít ahhoz a mikroközösséghez, amit nekünk a színpadon teremteni kell: ott élnek egymás hegyén-hátán, kénytelenek el- és befogadni egymást, amit nagyon szépen csinálnak, és ez nekem szimpi.

- Feltűnt a szereposztásban, hogy a pap tolószékbe kényszerült, szellemi fogyatékos fiát egy táncművészre, Újvári Milánra osztottad.

- Mozdulatlanul ülni egy tolószékben csak olyan ember tud, aki nagyon tud mozogni. Ahhoz, hogy egy nyomorék embert hitelesen tudj alakítani, rendkívüli önfegyelem kell.

- Ivan a valóság elől a hitbe menekül, bizonyos dolgokról egyszerűen nem vesz tudomást.

- Létrehoz egy olyan alternatív valóságot, amellyel Adam szembemegy.

Ha jól csináljuk, akkor a nézőknek sokáig az lesz a reakciója, hogy akármennyire is nem akarnak, mégis egy neonácival értenek majd egyet,

mert neki van igaza, amikor azt mondja, hogy itt mindenki elmebeteg, és úgy hazudik, mint a vízfolyás. Míg meg nem értjük, hogy mi ez a légvár, amit Ivan és a körülötte élő emberek kreálnak. Fontos vetülete a történetnek, hogy felmutat egy lehetséges utat, hogyan kéne élnünk, és hogy valójában milyen kevés kéne ahhoz, hogy normálisabban viszonyuljunk egymáshoz.

Szikszai Rémusz
Szikszai Rémusz
Fotó: Szécsi István / Fidelio

- Neked is megvan a magad menekülési útvonala?

- Én például négy éve nem kapcsoltam be a tévét. A kisfiam nem tudja, hogy mire való az a doboz a szobában azon kívül, hogy minden szombaton megnézhet rajta egy mesét. Azt látom,

egyre többen döntünk úgy, hogy kivonulunk a hétköznapokból.

Kreálunk magunknak egy világot, ami legalább részben független a napi forgatagtól, mert különben megbetegít. Ebből a szempontból magam és Ivan között valóban látok párhuzamot.

- Hogyan tudja visszaadni a dogma-filmek különleges hangulatát és sajátságos humorát a színpadi verzió?

- Ahogyan a légvárakból összerakott világ ütközik a való világgal, nem tud nem abszurd lenni, és ennek van egy külön tragikomikus bája. Egyszerre nevetsz és sírsz, miközben nem tudsz haragudni senkire. Nagyon pontos látlelet, amiben mégiscsak ott van valami fura, északi, hideg rálátás. Ebben rejlik a humoruk is. Nincsenek benne nagy hősök, csak egyszerű embereket látunk. Ezt ragadják meg nagyon jól – pont a hétköznapisága adja az izgalmát.