A férfi és a szemérem

Valószínűsítem, hogy csak a véletlen hozta egymás után az Arcus Temporum keretében Faustin Linyekula és Gergye Krisztián munkáit. A szándékolatlanság azonban tökéletesen illeszkedett a pannonhalmi fesztivál filozófiájába, hiszen a két előadás párba állítható, egymásra reflektál, amennyiben Linyekula és Gergye célja is az önmegismerés, a múltból induló, a gyökerekig a mélybe ásó jelenkori öndefiníció.

Faustin Linyekula 1974-ben született, Zaire északkeleti részén nőtt fel multikulturális környezetben. Egy francia kulturális kapcsolatban került közel a színházhoz, így ellentétben a többi gyerekkel, akik általában ügyvédek, orvosok akartak lenni, ő másra vágyott. Ezt a gyerekkort idézi fel a Le cargo, azaz A rakomány című monoprodukció, amely a mozgásszínházat és a történetmesélést, az orális hagyomány továbbél(tet)ését ötvözi.  A kiindulási pont az évtizedeken át magában hordozott hiány, kirekesztettség, kielégületlenség és kíváncsiság: azoknak a táncoknak a nemismerete, amelyekben gyerekként nem vehetett részt. Ezekben szeretne részt venni végre, ezeket szeretné átélni, mert meggyőződése, hogy ettől teljes lehet az élete, ettől több lehet, ettől lehet igazán és végre Faustin Linyekula.

A nem szokványos helyszín, a biomassza-erőmű szárítójának üres terébe csupán reflektorok kerültek: az egyik oldalon két lámpa, amelyek autó vagy vonat reflektoraként, mindig figyelő szempárként egyaránt értelmezhetőek, a másik oldalon az öt, kör alakban elhelyezett fényforrás az isten háta mögött - az Egyenlítőtől négy kilométerre - levő falu, Obilo, a múlt, az éjszakai táncok, a vágyott magyarázat és élmény helye. Az urbánus pólóban és a tradicionálist magában hordozó, ám abból csak táplálkozó, mai vonalúvá tett fekete szoknyában megjelenő előadó egy sámliként is jól funkcionáló törzsi szobrot és vastag, Afrikáról szóló könyveket cipel a hóna alatt. A könyveket leteszi, és a fiktív (?) mesélő szerepét felvéve idézi fel gyerekkora faluját és azt, mivé lett mára a település, hogyan tűntek el bizonyos régi értékek, bálványok, s léptek helyükbe újak. Az átélni akart rítust ezért nem is oly egyszerű felidéztetni a szülőfaluban, végül azonban - kizárólag jelentős erőfeszítések eredményeképp, mesterséges körülmények közt - mégis sikerül.

Nem az a kifogásom A rakomány ellen, hogy happy enddel végződik. Sőt. A problémát számomra az előadást eluraló réveteg érzelgés, az édeskés hangulat jelenti, az, hogy változást vagy válságot - attól függ, honnan nézzük - mind önmagában, mind a falu életét érintően kizárólag a felszínen kapargatja. Az európai agynak először eszébe jutó "ungabunga" törzsi táncok sztereotípiáját szerencsére elkerüli, a helyette kapott valami viszont inkább a kezdő electric boogie és bágyadt tviszt asszociációját kelti, mint a keresett múlt zsigerekből induló és zsigerig ható élményét. A település mindennapi életének zajait, zörejeit ellenpontozza a fémesen és hidegen szóló elektromos gitár, ám több ellenpont, figyelemfelkeltő disszonancia nincs az előadásban. A bensőségességet, a bizalmat megteremti Linyekula, hiszünk neki, a meséjének, mégis az az érzet marad bennem, hogy egy szépen formába öntött, nagyon szalonképes, fájdalommentes problémafelvetést látunk amolyan "Afrika úriasszonyoknak" módon. "Lehetőségem nyílt arra, hogy olyan tanárok oktassanak, akiknek a színház mindenekelőtt egy test a térben, más testekkel szemben" - fogalmaz pályájának alakulásáról Linyekula. A rakomány ennek tökéletes leképezése, ám sajnos az egy darab testen kívül minden más hiányzik belőle.

Ezzel szemben és minden esetlegessége ellenére Gergye Krisztián Trilógia Maratonjának újabb stációja, a Feltépett múlt című első trilógia második stációja, az Áldozat mélységesen és fájdalmasan kitárulkozó. A performaszsorozat első állomása Gergye szülővárosa, Kőszeg volt, ahol egy romos zsinagóga és a Kálvária-hegy temploma előtti térség szolgáltak helyszínül. Pannonhalmán egy kétszeresen szakrális, ám legalább ugyanennyiszeresen profán térben játszották a performanszot. Szakrális a bencés apátság és a görög színház formájának követése miatt, s profán, mert mégiscsak egy színházban, ráadásul nagyon modern formákat használó, anyagait tekintve sem direkt archaizáló színházban ülünk egy domb oldalában, egy elkerített gyümölcsös kellős közepén, ahová a szerzetesek a turisták hada elől elmélkedni vonulhatnak, és amelynek termését a szerzetesek és a diákok jól elfalatozzák. A szakrális és a profán a díszlet szalmájában is visszatér, csakúgy, mint a központi térelemben, a táncoló Gergye origójában, a fészekben.

Áldozat - galéria

A performanszsorozat megnevezés két alkalom után találónak tűnik: benne van az egyszeriség és megismételhetetlenség, valamint az, hogy az egyetlen gondolat mentén haladó, ennek megfelelően vannak visszatérő elemek, színek, a visszatérő karaktereket azonos szereplők alakítják. Csakúgy, mint az első stációban, Gergye ezúttal is saját szövegét használja - pontosabban adja a többi közreműködő szájába -, ám a kőszegivel ellentétben ez a továbbra is sok nyelvi rétegből táplálkozó textus jóval kompaktabb, összetartóbb. A sokforrásúság miatt - is - rendkívül ironikussá és önironikussá válik a produkció, s az idézőjelbe tevést szolgálja a színész közreműködők (Ágens, Bakos Éva, Barsi Márton, Boudny Lídia Ágnes, Madák Zsuzsanna, Makranczi Zalán, Pásztor Tibor, Tárnok Marica) minden megnyilvánulása a rádiós színházi közvetítésekhez hasonló kommentektől a Muppet Show két öregjének stílusára hajazó megjegyzéseken át az Öreg néne őzikéjének elszavalásáig, és ugyanezt a hatást éri el a három zenész (Bartek Zsolt, Bella Máté, Philipp György) a gregoriántól a népzenéig és a tangóig terjedő széles zenei palettával. Időnként azonban elválik egymástól a tánc és a szöveg, illetve a zene -paradox módon egyébként nem a hangnembeli különbözőség miatt -, s úgy tűnik, mint ha párhuzamosan két, más-más belsőidő-kezeléssel dolgozó egész estés produkciót látnánk.

Gergye amellett, mer és tud nevetni magán, egy kamikaze bátorságával teszi közszemlére és vállalja fel az összes olyan szerepet, ami miatt egy összezáró, elveiben, értékeiben konzervatív és hagyománykövető társadalom egy férfit - és általános olvasatban: bárkit, aki különböző, más, nem betagozódni akaró - kivethet magából. Emiatt aztán még inkább autentikus és hiteles a pannonhalmi helyszínválasztás, bár abban korántsem vagyok biztos, hogy erről az összezáró, elveiben, értékeiben konzervatív és hagyománykövető mikrotársadalomban esik szó.

A Trilógia Maraton harmadik részére szeptember 11-én 20 órai kezdettel kerül sor a Szépművészeti Múzeumban. A Nyolcak kiállítás finisszázsán látható produkció címe: Csendélet zajjal.