Amiért megérte fesztivált csinálni

Ha épp senki nem foglalkozik vele, belökik egy résbe. Hihetetlenül újszerű, tömör, szuggesztív színházi nyelv, borzongva lehet csodálni.

"Az idő pedig egyre rosszabb."

Azt beszélik a Tavaszi Fesztivál már... Nem pletykálok. Nem lenne szép. Mindenesetre a Nemzeti balkonjáról olyan a színpad, mintha egy hitech tévét normális hangerővel kitennénk a kert végébe és aztán a szobából próbálnánk nézni. Annyi alkalmasabb színház van Budapesten, nem tudom, hogy a vendégjátékokat mért ott erőltetik.

Az zsidó tanítónak négy gyermeke van - a történet a múlt század elején, mai ruhákban, mai környezetben játszódik - a legkisebb, Menuchim gyengeelméjű (epilepsziás?). A földre dobják, vonszolják, a testvérei próbálják megfojtani. Ha épp senki nem foglalkozik vele, belökik egy résbe. Hihetetlenül újszerű, tömör, szuggesztív színházi nyelv, borzongva lehet csodálni.

A család végül, apa, anya, lány, követi az egyik fiút, letelepszenek Amerikában. Elmenekülnek az éhezés, a sovány földek, a nyomor elől. Az orosz fennhatóság alatt lévő Volhyniából. Onnan, ahol az idő is egyre rosszabb. A beteget otthon hagyják, a katona is marad a hazát, pontosabban a cárt szolgálni. Elhagyják őket, majd sírnak utánuk. Nem sok idő, mire a családfő rájön, hogy Amerika börtön. A volhyniai mezőkre vágyik. Ahol amúgy a lányukat kozákok kúrták, illetve nációra való tekintet nélkül bárki, mert így tetszett neki. A fiú ügyes, egész jól elboldogul a tengeren túl, de aztán meghal. Utána a mama is. A lány pedig megbolondul. Mendel Singer, a zsidó tanító istenével pöröl, majd megtagadja, s ezen a zsidó közösség sem tud változtatni. És akkor Oroszországból zenei géniusz, egy híres karmester érkezik Amerikába. Mert ugye őrület és zsenialitás egy szűk mezsgyén találkozik...

Ilyen csöndet még nem hallottam színházban.

Az ószövetségi HIOB vagyis Jób neve az idők során önálló jelentést is kapott. Lesújtó hírt jelent. Esetünkben azt, hogy a sors lesújthat mindannyiunkra. A történetet, amely a szenvedő Jóbot, s az ő istennel való pörlekedését idézi, a holland Johan Simons, a Münchner Kammerspiele művészeti igazgatója rendezte. Az emberi élet giccses körhintáját rakta a színpadra, a születés-szeretet-halál állandó körforgásának képzetét villogó föliratokkal is megerősítve. A szenvedés nincs a föliratok között - azt látjuk a színpadon. És a föloldozást is. Olyan őserővel hat Simons színháza a nézőre, amely visszavezet a színház eredetéhez. A szenvedés-föloldozás-megtisztulás folyamatának hullámzását éljük át a szereplőkkel együtt. Végtelenül fájdalmas és felemelő egyszerre. Innen a csönd...

Különlegesen érzékeny és fegyelmezett színészi jelenlét teszi lehetővé mindezt. Nincs benne semmi magamutogatás. André Jung Mendel Singere például egyszerűen az aki. Nem eljátszott szerep. Ő maga Mendel Singer. Hihetetlen  erejű alakítás Sylvana Krappatsché is. A színésznő rángó rongybabaként mutatja a legkisebb fiút, hogy aztán zseniként visszatérve fölidézze azt, amit akkor már nem is mutat. A létezéstől elválaszthatatlan szenvedést. Mintha a haszidok története rázna föl minket abból a félálomból, amelyben életünket éljük, és tágítaná univerzálissá a zsidó tanítóról szóló kortalan mesét.

Joseph Roth Hiob (Jób) című regénye 1930-ban látott napvilágot. Három évvel később Roth kénytelen elmenekülni a náci Németországból. Már Franciaországban adja postára Stefan Zweignek szóló levelét: "Eltekintve magánügyeimtől - hiszen irodalmi és anyagi létünk megsemmisült -, ez az egész katasztrófa új háborúhoz vezet. Nem adok egy garast az életünkért. Sikerült hatalomba engedni a barbárságot. Ne ringassa magát illúziókba. A pokol kormányoz." Egy párizsi szegényházban hal meg. 1939-ben.