Halál, tánc

Hogy célzatos volt-e vagy így tervezték, nem tudom, mindenesetre jó döntés volt a Tükör, a Bitódalok és a Kádár Kata revü című előadásokat egymás után pakolni a Pécsi Nemzetközi Felnőttbábfesztivál nyitónapján.

A fesztiválindító produkciót, Bor Judit és Majoros Ági Pilinszky-meséből (Kalandozás a tükörben) készített előadását a kecskeméti bábfesztiválon már láttam, és bevallom, nem volt rám ott olyan elementáris hatással, hogy úgy érezzem, Pécsett mindenképp újra kell néznem, ezért csak a szakmai beszélgetésén vettem részt. Érdekes volt megtapasztalni, hogy a Kecskeméten indulatokat sem mellőzően szétszedett produkció itt milyen higgadt véleményeket váltott ki. (Talán ez részben annak köszönhető, hogy - zsűritagkérésre - maguk az alkotók vezették fel a beszélgetést a produkció létrejöttének ismertetésével, így az első pillanatban nem az oktató-nevelő hang szólalt meg, hanem az eszmecsere lett a vezérlőelv. Más kérdés, hogy ezáltal hajlamosabbá válhatunk a túlzott megértésre és elnézésre. Vannak azonban hibák, amik alól még a körülmények sem mindig adnak felmentést.) A meséből egyébként jó, ha három mondat maradt, az elhangzó szöveget más Pilinszky-művekből válogatták, a két alkotó ugyanis érzetet akart megfogalmazni. A problémát, azt, hogy hozzám - és még rajtam kívül sokakhoz - nem jutott el ez az érzet, valószínűleg az okozza, hogy Judit és Ági annyira elmerült az anyagban, hogy a túlzott személyességgel a néző nem tud mit kezdeni, bágyasztó melankóliának, rosszabb esetben csöpögő szépelgésnek érzi.

A Tükör szándéka szerint utazás lelkünk legmélyére. A Christian Morgenstern-versekből készült Bitódalok is ugyanoda visz, az útvonal, amin, de leginkább az, ahogyan végigmennek, meg persze a cél, egészen eltér az előző példától. Ezért semmiképp sem akartam kihagyni, annak ellenére sem, hogy a Budapest Bábszínházban egyszer már láttam. Az újrázásoktól, pláne akkor, ha az első pozitív élmény volt, tart az ember, mert senki nem szereti, ha egy kellemes érzést akaratán kívül elvesznek tőle. Új, az eredetitől jelentősen eltérő terek esetében pedig különösen ott a para... Ezúttal szerencsére a félelmek hiábavalónak bizonyultak, az előadás értelmezési tartománya módosult, kitágult.

Míg a Budapest Bábszínház terében úgy érezzük, együtt rohadunk, lógunk, szedődünk szét, rakódunk össze, a bitódal- (más fordításban akasztófaének-)revü színpadán lógókkal, éneklőkkel, addig a Pécsi Nemzeti Színház tágas kamarájában kívülről nézhetünk rá élet és halál határán (szó szerint) táncoló önmagunkra, mi több, teljes vizualitásában kapjuk Grosschmid Erik látványvilágát. Már amikor a színészek hangja megszólal, a tér nagysága miatt másképp vesz körbe a visszhang, Darvas Benedek zenéje pedig miközben megtartja az eredeti berlinikabaré-hangulatot, emeltebbé, halálünneplőbbé válik. A mozgások, a bábok szét- és összerakása középkori moralitásokat, Villon-balladákat, Bosch-képeket, a múlt század avantgárdját egyaránt idézik, és képpé sűrítik az egzisztencialista akasztófahumort, ami a Morgenstern-szövegek sajátja. Aki egy jót akar szórakozni - saját magán, az életen, a halálon -, mindenképpen menjen el Budapest Bábszínházba, mert Veres András (a rendező), Kovács Judit, Ács Norbert és Teszárek Csaba (okos játékosságukat megint csak bizonyító, rendkívüli bohócéria-eszköztárral bíró színészek) valami olyat csinálnak, amit közönség jelenlétében érdemes tenni.

És ha már szórakozás meg új tér, akkor a napot záró Kádár Kata revü kapcsán is felmerülhet e két fogalom. Pécsett kikerült a színházból a győri Vaskakas Bábszínház előadása, ugyanis a kis színpaddal rendelkező Trafik étteremben játszották. A döntést csak üdvözölni lehet, így ugyanis tökéletesen autentikussá vált a produkció, a darabbeli helyszín ugyanis egy revü, szereplői a konferanszié, a dizőz, a primadonna, a díva, a másodprimadonna, a büféslány, a cseléd és a Vad Rózsák nevű zenekar. S miközben mindannyian, nézők és a fehérre festett arcú, fekete-fehérbe (kevés pirossal itt-ott) öltöztetett játszók Kháron ladikjára várunk, brutális tragédiák citálásával múlatjuk az időt. Mert Gimesi Dóra dramaturg és Tengely Gábor rendező népballadákat vitt ebbe a világba, amelyekben nőket gyaláznak és nők gyaláznak, áldozatok vannak, akik ártatlanságokból, megalázottságukból más kiutat, mint a bűnt nem találnak. A bűnért pedig bűnhődni kell.

Ám még mielőtt valaki azt hinné, színésznőink szép magyar népviseletbe öltözve sírós hangon recitálnának a színpadon, gyorsan ki kell ábrándítanom (és remélem, egyúttal felkeltem az érdeklődést): mindezt Tengely Gábor rendezéseire jellemző módon, a populáris kultúra ikonjainak extenzív, de ésszerű alkalmazásával teszik. Koldusopera és Kabaré az egyik végleten, Chicago és Cher nagyjából középütt, zombifilmek, a Kill Bill, Nick Cave és Kylie Minogue, Madonna a másikon. A sokféle műfaj termékeny feszültséget eredményez, végső soron pedig azt, hogy az előadás megfejtéséhez a lehetős legszélesebb kódrendszerrel tudunk közelebb jutni. Vagy ha nem akarunk ennyire körmönfontan, politikailag korrekten és überszofisztikáltan fogalmazni, akkor azt mondhatjuk, hogy erre nyugodtan beküldhetjük a VIVA csatornán szocializálódott leánykákat is, nem csupán a lila értelmiségieket. Ad absurdum épp a lila értelmiséginek fog hiányozni a kulcsok egy része.

Egy újságíró kolléga felvetette, hogyan kerülhetett be ez az előadás egy bábfesztivál versenyprogramjába, mivel bábozást szinte csak mutatóba látunk. Abból a szempontból igaza van, mivel valóban nem bábelőadásról van szó, ha jól számoltam, egy tárgyanimáció, a rövid marionettjelenet és egy képmutogatósdi van benne. De amíg a bábszínházat gyakorlatilag kizárólag a gyerekszínházzal, a bábszínészt meg a helyes, aranyos szerepekkel azonosítják, hol mutatkozzanak be a Halál tehetséges menyasszonyai (akiknek álljon is itt gyorsan a névsora: Kocsis Rozi, Rab Viki, Pallai Mara, Halasi Bea, Ragán Edit, Varga Anita, Fodor Annamária, Jáger András, Szabó Tamás, Szúkenyik Tamás)?