Milyen az, ha frissen nősült huszonéves fiatalember - szcenográfus az ifjú arájával - állítja színpadra A makrancos hölgyet? A plakát írásjelkombinációja szerint ilyen: (!)* A gdanski Tengerparti Színház a Körös-parti Gyulán.
Aki makacs, az vonzó, izgató, megdobogtatja a szívet, vágyat kelt, az egekbe emel; felmegy tőle a vérnyomás; kioktat, játszik, gúnyt űz, piszkál és próbák elé állít, kiakaszt, felmérgel; de valahogy mégis illik valaki máshoz, akkor pedig visszafogja magát. Megszelídül. Megszelídíteni - amit észrevétlen kell csinálni, erőszak nélkül - pedig azt jelenti, beleszerelmesedni valakibe, megismerni, barátjává lenni, megérteni, figyelni őt, tökéletessé tenni, szigorúnak lenni és kompromisszumokat kötni vele, megcsókolni, otthont adni neki. Petruchio és Kata ezeket mind megtapasztalja. Shakespeare-nél. Szymon Kaczmarek rendezőt viszont, aki ezt a szép hosszú definíciós listát felsorolta, mintha inkább az ideális társ, a holtomiglan-holtodiglan nagy szerelem megtalálásának lehetősége érdekelte volna (és erre koncentrálva alig 100 percre húzta a darabot). Az a kérdés, hogy vajon az illúziótlan boldogság (Kata és Petruchio) vagy az illúziók boldogsága (Bianca és Lucentio) tesz-e működőképessé egy kapcsolatot. És talán nem véletlen e kétely, hiszen a próbaidőszakban volt az ifjú rendező esküvője. Sőt a feleség, a díszletért - szedett-vedett - és a jelmezért - színekben, különösen alsónadrágok tekintetében, tobzódó - felelős Kaja Migdalek még saját esküvői ruháját is beletervezte az előadásba. Élet és színház így ér össze.
Kaczmarek nyúlánk, fiúarcú huszonéves. Ugyanilyen Piotr Domalewski is, aki Petruchiót játssza. A műsorfüzetbeli leírás ellenére az előadás inkább róla, és nem az apa karakteréről szól. Az apáról, "akinek jelenléte hiányzik a mindennapi világunkból, jelen kultúránkból. Az Isten - akinek az Atyaisten elnevezést adták - nincs jelen a mindennapjainkban, távol van mind a családi kapcsolatokban, mind pedig a kulturális dimenzióban." És ha nincs apa-, azaz férfiminta (mert azok ha vannak is, csak alszanak), és ebben az esetben mindegy, hogy tradicionális, erős, maszkulin, patriarcha típusú apáról van-e szó vagy az ellentétjétől, akkor nincs mit követni vagy elutasítani. A hiány formálja a gyermeki személyiséget, minta nélkül, saját káron tanulva kell felnőtté válni. "Gyakran az a benyomásom, hogy az életünk nem több, mint egy egyszerű történet, amelyet elmesélünk valaki másnak, azért élünk, hogy bizonyítsunk valakinek, játsszuk a szerepünket, nem csupán magunknak, hanem szüleinknek, nagyszüleinknek..." - idézik tovább a rendezőt. És az idézet második fele már tökéletesen áll a produkcióra.
|
|
|
Van ugyanis egy tökéletesen bizonytalan, gátlásos, szégyellős, mondhatnánk: töketlen fiú-Petruchio, akiből hiányzik a behódoltatni vágyás, nem harcol Katáért (más kérdés, hogy ez a Kata Dorota Androsz alakításában inkább nagyszájú, hisztire hajlamos liba, mint öntudatos lány/nő), nincsenek verbális csaták a színen. Ez a Pertuchio magabiztosságnak, ad absurdum a macsóságnak tökéletesen híján van. Az, aki páduai belépőjének háromszor kezd hozzá, hogy aztán papírfecniről fejezze be teljesen nyilvánvaló, hogy ő aztán nem tör meg semmit Katán, nem kényszeríti semmire. A kék mackónadrágot, narancssárga kapucnis felsőt, alatta LOVE feliratos pólót viselő színész sokat ül a színpad csupasz hátsó fala előtt felhúzott térdekkel, feljére húzott kapucnival. Minden csak történik vele, az eseményekkel csupán sodródik, s közben igyekszik megfelelni. Hogy minek? Talán a külvilág sugallta képnek. Ezért próbálja magára Lucentio, a nyelvi humorral egész jól eleresztett (a Biancának adott nyelvleckében laza csípőmozdulattal és Elvis-pelvis rímpárral tanít), ám roppant sekélyes, visításai és higanymozgása alapján Justin Timberlake-rajongó (Krystian Wieczorek) ruháit, és ezért aggatná Katára Bianca rózsaszín ruháját, ezért viszi vissza neki kiskutya módjára minden egyes alkalommal, amikor a lány azt eldobja. Aztán persze kelletlenül magára ölti, hogy végül mindketten rájöjjenek, képtelenség más életét élni. Lehet másolni, de lehetetlen az embernek kibújni saját bőréből. Ami az egyiknek bájos-bután romantikus vagy szimplán csak idétlen gesztus (enyelgés a rágógumival, tejszínhabszív rajzolása a falra, a férfi a nőt a magasba emeli, körbefut vele, a ruha fodrai meg lobognak), az a másiknak szánalmasan fest.
Gyengülnek a férfiak? Egyre inkább a nőknek kell kezdeményezni? Női magazinok közhelye és mindennapi tapasztalat. Ebből az előadásból azonban épp a kezdeményezés pillanata, de még inkább az a momentum hiányzik, amikor Kata minden makacsságát feladva, elolvadva és sebezhetőségét felvállalva Petruchióba tetőtől taplig beleszerelmesedik. Mert így két olyan ember kerül össze, akinek semmi köze nincs egymáshoz, ezért válik fölöslegessé és erőltetetté az előadászáró Kata-monológ.
Zárójelbe kerül a jelen, óriási felkiáltójelet kap a vágy, Shakespeare meg - dramaturgiailag döccenős - lábjegyzeteket, ám a remek színészi játék majdnem sikerrel elvonta azokról a figyelmet.
2009. július 8. 20:30 - Erkel Művelődési Központ - Shakespeare Fesztivál, Gyula
William Shakespeare: A makrancos hölgy - Teatr Wybrzeze, Gdansk
Km.: Dorota Androsz, Wanda Skorny, Piotr Domalewski, Michal Kowalski, Miroslaw Krawczyk, Jacek Labijak, Zbigniew Olszewski, Cezary Rybinski, Florian Staniewski, Dariusz Szymaniak, Krystian Wieczorek
Rend.: Szymon Kaczmarek; díszlet, jelmez: Kaja Migdalek