Gyöngyi

Táncra teremtve

2006.12.14. 00:00

Programkereső

Az Állami Balettintézetbe harmadszorra vették fel, akkor is csak protekcióval. A bírálóbizottságnak ugyanis az volt a véleménye, hogy ez a kisfiú nem való balettosnak. Pedig Markó Ivánnak már ekkor is mindennél fontosabb volt a tánc.

Markó Iván

Annyira fontos, hogy ettől kezdve minden éjszaka fáradhatatlanul gyakorolt, hogy a legjobb lehessen. Azzá is vált, hiszen az egyik legkitűnőbb együttesnek lett vezető szólistája, s ünnepelt művészként járta a világot. Mégis minderről lemondott az együttes-teremtésért, a koreografálásért. Azért, hogy mozdulatokból megteremtse a saját világát. Hogy darabjaival meséljen valamit a benne élő látomásokról, az emberségről és az emberről. Hogy nap, mint nap megszenvedve a maga küzdelmeit, harcoljon a fontosnak tartott értékekért, s megpróbálja továbbadni mindezt táncosainak és a közönségének. Mindezekről a kérdésekről a művésszel Réfi Zsuzsanna beszélgetett.

- Táncosként is az egyik leghosszabb pályafutással büszkélkedhet, hiszen már több mint négy évtizede lép színpadra rendszeresen.

- Ez az élet külön ajándéka, ami nagyon boldoggá tesz. De sosem tudtam elképzelni az életemet tánc nélkül. Gyerekként az utcán és a lakás különböző pontjain is állandóan mozogtam, táncoltam a rádióban szóló zenére. Iskolásként pedig tényleg minden este, a fekete politúros szekrény előtt állva végeztem a legunalmasabb, legfavágóbb gyakorlatokat egészen éjfélig, hogy bebizonyítsam, jó, sőt a legjobb táncos leszek. S kíméletlen szigorúsággal ellenőriztem magam. Ma már nem lenne erőm mindezt végigcsinálni… De akkor egyetlen lapra, a táncra tettem fel az életemet. S most, a pálya összes fájdalma, kínja ellenére úgy érzem, jó döntés volt, hiszen ennyi év után még mindig olthatatlan vággyal vagyok szerelmes a táncba. A gyerekkori gyakorlás pedig arra is megtanított, hogy ha nagy küzdelem árán is, de minden lehetséges, minden megvalósítható. Csak meg kell szenvedni érte.

- A maximalizmus is gyerekkora óta jellemzője…

- A színházat csak megszállott, őrült módon lehet csinálni. Fanatikus hittel. Egyébként nincs értelme. Én ma sem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy napjainkban a művészet és az általa közvetített értékek a rangsorban az utolsó helyre szorulnak. S örülök, hogy azért akadnak néhányan, akik velem együtt hisznek ebben, bár úgy látom, évről-évre kevesebben vannak… Az például nagy boldogság, hogy az újpesti Ugró Gyula Általános Iskolában sikerült elindítanunk egy tánctagozatos képzést a kicsiknek. S bár szigorú felvételit tartunk, mégis sokan jelentkeznek, és a szülők is hajlandóak rengeteg áldozatot vállalni ezekért az órákért. A kicsik pedig tényleg nagyon tehetségesek, több darabomban léptek már színpadra.

- Azt a fajta megszállottságot, fanatizmust is lehet tanítani, ami Önt jellemzi?

- A hitet is át kell adni a fiataloknak, hogy tudják, a tehetségért is küzdeni kell, s ahhoz, hogy valaki valóban jó művész legyen, nagy akaraterőre, kitartásra van szükség. Képesnek kell lenniük arra, hogy minden este odaajándékozzanak magukból valamit a nézőknek, hogy a tánc segítségével elmeséljenek egy történetet. A gyerekeket is arra szeretném megtanítani, hogy ne csak a testükkel, hanem a lelkükkel is táncoljanak.

- Önt is a kitartása segítette ahhoz, hogy Béjart táncosa lehessen.

- Az a társulat számomra maga volt a menny és a pokol. Elképesztő sikereket éltem át, fantasztikus produkciókban táncoltam, de közben állandóan gyötört a honvágy. S a színpadi magányosságot sem mindig könnyű elviselni. Emlékszem, amerikai turnén jártunk, s bár ötszáz este táncoltam a Tűzmadarat, az egyik este olyan különlegesre sikerült a produkcióm, hogy tudtam, soha többé nem leszek ilyen jó. Az előadást követően mindenki ünnepelt, én pedig nagyon egyedül voltam, és hihetetlenül üresnek éreztem magam.... Maurice Béjart-ról az egyik legkedvesebb emlékem az, amikor eljött Budapestre, s az otthonomban láttam vendégül, és az édesanyám elkészítette neki a specialitásait. Béjart olyan jól érezte magát, és annyira ízlett neki minden fogás, hogy ettől kezdve bármilyen pompás fogadáson, vacsorán is vettünk részt, minden alkalommal odaszólt nekem, hogy semmi sincs olyan finom, mint a mamám főztje.


Markó Iván

- A társulatalapítási vágya már több mint fél évszázada él Önben, hiszen élete első produkcióját hét évesen hívta életre gyerekekből verbuvált együttesével, amelyben szavalat, ének és táncszám is helyet kapott.

- Akkor kóstoltam bele az alkotásba, a csapatmunkába. S később is azt gondoltam, még a legnehezebb időkben is, hogy táncolni, tanítani, koreografálni a világ bármely pontján lehet, együttest építeni igazán azonban csak az ember szülőföldjén. Ennek van egyedül értelme. Nem volt könnyű tíz évvel ezelőtt megalapítani a Magyar Fesztivál Balettet, hiszen a semmiből hoztuk létre, de azóta is ugyanilyen nehéz munkát jelent a fenntartása. Én azonban éppen ezeket a kihívásokat szeretem. Harcolok az együttesért állandóan, még akkor is, ha a gazdasági világ nagyon idegen a számomra. Bár persze néha már elfáradok. Jó lenne három évre előre tervezni, és nem évről-évre borotvaélen táncolni… Aztán összeszedem az erőmet, és csinálom tovább. Belső kényszer ösztökél szünet-szakadatlan, hogy akár fejjel rohanjak a falnak, s átmenjek rajta. Kos jegyű vagyok, így muszáj küzdenem. Sokszor azt érzem, benne vagyok a pokolban, de mégis le kell hoznom a csillagokat az égről, akár minden csepp vérem árán…

- A fenntartási gondok ellenére közönségben nincs hiány, hiszen folyton táblás házak előtt játszanak.

- Ez visszaadja az ember hitét, hogy igenis arra, amit ő tud nyújtani, ma is szüksége van az embereknek. Nagyon izgalmas kihívás volt az egyik legutóbbi munkánk, az Emberi himnusz, hiszen Beethoven muzsikáját kellett lefordítani a tánc nyelvére, és mozdulatokká formálni. Remek alkotótársra találtam Keveházi Gábor személyében, s tényleg csodálatos dolog, hogy a Művészetek Palotájának hatalmas termét meg tudtuk tölteni. Olyannyira, hogy a decemberi két előadásunkra már szeptemberben elfogytak a jegyek. Ez is megerősíti azt a vélekedésemet, hogy a művésznek olyan többrétegű produkciót kell életre hívnia, amely mindenkihez szól, mindenkit magával ragad. Hogy azok, akik a nézőtéren ülnek, ugyanúgy a sajátjuknak érezzék a darabot, mint akik fenn a színpadon megjelenítik, eltáncolják.

- Decemberben a Nemzeti Táncszínházban is pódiumra lépnek két alkalommal, estjükön az együttes tíz éves jubileumára született új darabját, az Angyalok üzenetét egy régi koreográfiájával, a Boleróval együtt adják elő. Miért készítette el ennek a műnek a kétféle, női-férfi változatát?

- Annak idején Ladányi Andreának koreografáltam, az ő különleges kisugárzására, előadói személyiségére. Amikor azonban 2000-ben Mexikóban vendégszerepeltem a társulatommal, s a Bolerót tizenkét előadáson adtuk elő, szükség volt még egy táncosra, aki Vágyként pódiumra lép. Ekkor gondoltam arra, hogy ezt a szerepet férfire osztom, s ennek tükrében átalakítottam a koreográfiát. Kíváncsi voltam, hogy mit szól a közönség a két változathoz. Nagyon élvezték, sokan mondták utána, hogy milyen izgalmas ez a kétfajta olvasata a darabnak.

- Nemcsak Mexikóban, Jeruzsálemben is ünnepelték ezt az előadást. Mennyire fontos Önnek a siker?

- Tudok egy-egy jól sikerült estének örülni, de ahogy lemegy a függöny, máris a következő előadáson járnak a gondolataim. Mert mindig jobb és jobb produkciót szeretnék. S mert hiszek abban, hogy a mozdulat nem hazudhat. És sosem vagyok magammal megelégedve. Minden új darabnak hatalmas félelemmel fogok neki. Ilyenkor éjjel-nappal az új koreográfia körül forog minden gondolatom. A darabokat különleges látomásokból alkotom, képekből, amelyek megjelennek a fejemben, amelyeknek magam is részesévé válok, s amelyeket megpróbálok megfejteni… S aztán az előadás előtt is olyan ideges vagyok, hogy világgá szaladnék, aztán amikor elkezdődik a produkció, minden félelem szertefoszlik, minden fájdalmam, bajom elmúlik…

- Zeneválasztásai, montázsai is mindig rendhagyóak.

- Egy-egy jó mű számomra egyszerre titok és kihívás. Egy darab megszületése előtt már nagyjából tudom, hogy milyen muzsikákra lesz szükségem. Ilyenkor elmegyek kedvenc lemezboltjaim egyikébe, s elkezdek a polcokon keresgélni. Nem hallgatom meg a CD-ket, csak ujjammal végigtapogatom őket. S aztán kiválasztok hatot, nyolcat, s mindig megvan köztük az a zene, ami nekem éppen kell. A muzsika egyébként is fontos része az életemnek. Ha bekapcsolom valamelyik kedvenc zenémet, kimos belőlem minden rosszat, fájdalmat.


Markó Iván

- Hihetetlen elszánással, akarattal dolgozik ma is.

- Az erőm talán abban rejlik, hogy Istennek tartozom számadással. Kisebb koromban mindig azt gondoltam, Isten a homlokomon tartja a kezét. Ha nem viselkedem jól, akkor felemeli az egyik ujját, s aztán a következőt. Még most is tartok attól, hogy egyszer elveszi a kezét… Hiszen Istentől kapott tánc az enyém.

NÉVJEGY
Markó Iván Balassagyarmaton született 1947. március 29-én. Az Állami Balettintézetben 1959-től 1967-ig tanul, Hidas Hedvig volt a mestere. Ezt követően szerződtette a Magyar Állami Operaház, s öt év után, 1971-ben lett a dalszínház magántáncosa. Egy év elteltével azonban már más együttesben táncolt, hiszen 1972-ben vezető szólistának szerződtette brüsszeli társulatához, a XX. század balettjához Maurice Béjart. Hét esztendőn keresztül járta a világot ezzel az együttessel, majd 1979-ben a Győri Balett alapítója, szólistája, koreográfusa, balettigazgatója lett. Két év elteltével, 1981-ben alapító igazgatóként hívta életre a Győri Tánc és Képzőművészeti Szakközépiskolát. 1985-től a Bayreuthi Ünnepi Játékok állandó koreográfusa. 1972-től 1991-ig nyolcvan külföldi turnén lépett fel a világ számos országában, köztük olyan helyszíneken, mint a Párizsi Nagyopera vagy a milánói Scala. A Győri Balettől 1991-ben vált meg, s ekkor lett a jeruzsálemi Rubin Akadémia balettmestere és koreográfusa. A következő esztendőben Bécsben, Párizsban és Sydneyben vendégkoreográfusként dolgozott, majd 1996-ban megalapította a Magyar Fesztivál Balettet, s már tíz esztendeje az együttes művészeti vezetője. Markó Iván az eltelt évtizedek alatt olyan darabok főszerepeit táncolta el, mint A hattyúk tava, a Giselle, A fából faragott királyfi, a Sylvia, a Tűzmadár, a Seraphita, valamint saját alkotásainak a főszerepei. Már száznál több koreográfiát készített, közte van A Nap szerettei, a Szamuráj, A csodálatos mandarin, a Tabuk és fétisek, az Izzó planéták, a Bolero, a Székek, a Jézus, az ember fia, Az igazság pillanata, a Bulgakov és a többiek, Az élet peremén, a Fal, a Jeruzsálem fényei, A sivatag vándora, A magányos zongora, A dzsungel, a Menyegző, A kékszakállú két arca, József és testvérei, A bosszú, a Viva, Verdi! a Romantiáda, a Káin és Ábel, a Siratófalak, a Jiddische Mame vagy a Rómeó és Júlia Jeruzsálemben. Több filmje is született: a Szamuráj (1982), Jézus, az ember fia, Az álmok ura (1988 magyar-NSZK), Az igazság pillanata, Párizs gyermekei (1989 francia), Siratófalak (1993 magyar-izraeli), Quetzalcoatl (1995 mexikói), József és testvérei (2000), Káin és Ábel, Jiddische Mame, Siratófalak (2005). Művészi munkájáért átvehette már az Érdemes Művész kitüntetést (1981), a Kossuth-díjat (1983), a Bayreuthi Ünnepi Játék Hűségdíját (1994, 1999), a Budapest-díjat (2004), a Pro Renovanda Cultura Hungarie Alapítvány fődíját (2005) és a Jeruzsálemért érdemrendet is (2006).

Legfőbb kedvenc: Marci, a bobtail kutya
Legkedvesebb város: Jeruzsálem
Kedvenc énekesnő: Maria Callas
Kedvenc könyv: Thomas Mann: József és testvérei
Kedvenc film: Fellini: Országúton
Kedvenc lemez: Mozart: Requiem Leonard Bernstein és a Bécsi Filharmonikusok előadásában