Emma

Táncba öntött történetek

2007.04.05. 00:00

Programkereső

Pártay Lilla az alkotásnak él. Még az élete legnehezebb periódusain is a munka, a koreografálás segítette át. Lépésekkel, mozdulatokkal mesél érzelmekről, emberi kapcsolatokról, és közismert történeteket változtat tánccá.

Pártay Lilla (foto: Nagy József)

Elképesztő akarattal, hatalmas hittel és kitartással képes harcolni értékes ügyekért, produkciókért. Ilyen küzdelem előzte meg új bemutatóját is, hiszen az Elfújta a szél balettváltozatának ötlete már több mint egy évtizeddel ezelőtt megszületett benne. A premiert azonban mégis számos nehézség, bonyodalom miatt évről évre el kellett halasztani – egészen az idei szezonig… Pártay Lillával legújabb darabjáról, táncos éveiről és első koreográfiáiról Réfi Zsuzsanna beszélgetett.

- Ennyi várakozás után legalább olyan lett a darab, amilyennek megálmodta?

- Igen, annak idején éppen ilyennek képzeltem az Elfújta a szél balettváltozatát. Boldog vagyok, hogy megvalósult végre, csak rettentően elfáradtam, mert az utóbbi hónapokban is szinte minden tennivaló és gond az én vállamat nyomta…

- Milyen fázisai voltak az alkotómunkájának? Egy balettestnél először a pas de deux-k, az együttesek, a lépések jutnak eszébe?

- Nem, a történet az első. Abból építem fel a libretto vázát, s ez bizony hosszadalmas munka. Az Elfújta a szél kapcsán is három kockás spirálfüzetet teleírtam. A vázlataimban ugyanis nemcsak a cselekményváz kap helyet, hanem arról is jegyzeteket készítek, hogy melyik jelenetben ki mit mond, vagy hogy az adott képhez milyen jelmezt képzelek el. S aztán ezt az óriási anyagot kell leszűkíteni, megfelelő méretűre húzni. Majd következnek a zenei könyvtárban töltött hónapok. Ilyenkor ugyanis óriási tanulmányba kezdek, s az általam kiválasztott szerző összes kompozícióját végighallgatom. Ennek köszönhetően minden eddigi koreográfiámból én magam is rengeteget tanultam.

- Ezt a munkát talán megkönnyíti valamelyest az is, hogy kiváló zenei képzést kapott, és még zongorázni is tud...

- Ez valóban segít, de azért zenei szerkesztőre is szükségem van. A kiválasztott zenei részletek összegyűjtése után először én magam próbálom összerakni a jeleneteket és a muzsikát. S amikor már nagyjából minden egyezik, akkor az utolsó simításokat a zenei szerkesztő végzi. A koreográfia a legutolsó dolog. Egy darabnak az előkészítése két, két és fél évig tart, ehhez képest a koreográfia nagyon hamar, négy hónap alatt is elkészülhet – bár igaz, ez a rövid időszak nagyon intenzív alkotómunkával telik, amikor az ember reggeltől éjjelig dolgozik. Pusztító hónapok ezek, hiszen a saját lelkemből kell kifacsarni a lépéseket, a mozdulatokat.

- Rögtön a pályája kezdetén is koreografált, olyan sikerrel, hogy az első alkotása díjat nyert Várnában, mégis közel két évtizeden keresztül egyáltalán nem születtek újabb darabjai.

- Az első koreográfiám egy véletlennek köszönhető. A várnai versenyre készítettek nekem egy pas de deux-t, én azonban úgy éreztem, a darab nem nekem való. Akkoriban játszotta az Operaház hatalmas sikerrel a Manon Lescaut-t, két főszereplője Házy Erzsébet és Ilosfalvy Róbert volt, s ez előadásokat Lamberto Gardelli dirigálta. Mindenki, köztük én is rajongtam a produkcióért, és nagyon erősen hatott rám. Így erre a muzsikára két nap alatt készítettem magamnak egy kettőst, igazi hályogkovács módjára. Egyszerűen csak megszületett bennem ez a pas de deux. A nemzetközi megmérettetés után meg is kérdezték tőlem, hogy akkor tulajdonképpen most mi is akarok lenni, de azt válaszoltam mindenkinek, hogy táncosnő. S ha még akkor is lesz mondanivalóm, amikor a balettet abbahagyom, boldogan fogok alkotóként is dolgozni.


Popova Aleszja (foto: Bánkuti András)

- Az újabb darabokra aztán a nyolcvanas évekig kellett várni…

- Nagyon hálás vagyok Fodor Antalnak, hiszen az ő ötlete volt, hogy a fiatal koreográfusokat segítsék. Ő háromszor is lehetőséget adott az alkotásra, így kezdtem neki a Liszt-daraboknak. Táncosként ekkor már a 27. szezonomnál jártam.

- Nem hiányzott addig az életéből a koreografálás?

- Nem, mert mérhetetlen mennyiségű feladatot kaptam. A budapesti dalszínház mellett félállásban voltam a berlini Komische Operban. Előfordult, hogy este még az Ybl-palotában A hattyúk tavát táncoltam, reggel repülőre ültem, és délelőtt már Berlinben próbáltam a Hamupipőkét. Este felléptem ebben az előadásban, majd a következő reggel már jöttem is haza. Erről a munkastílusról a mai fiataloknak sajnos már fogalmuk sincs…

- Nemcsak klasszikus, hanem modern esteken is rendszeresen szerepelt…

- Nagyon jó korszak volt ez, sok küzdéssel és munkával. A rengeteg tehetséges pályatársammal kölcsönösen ösztönöztük egymást. Nem ketten voltunk egy szerepre, hanem kilencen. S abból a szempontból is igazi aranykor volt ez, hogy a balettigazgató, Lőrinc György mindent megvásárolt, amit csak lehetett, így Gyagilev-, Balanchine- és Béjart-koreográfiák is szerepeltek a színház műsorán. Ez a táncosként szerzett, temérdek különféle tapasztalat szintén nagyon sokat számított a későbbi alkotói pályámon, akárcsak az, hogy a társulattal bejárhattam a világot. Rómától kezdve Perun át ezernyi helyen felléptünk. Amikor koreografálni kezdtem, ezt a sok-sok tapasztalatot mind hasznosítani tudtam a darabjaimban.

- A most színre került művét, az Elfújta a szelet a dalszínház 1999-ben tűzte ki bemutatóként, de akkor a premier azért maradt el, mert nem vásárolták meg a darab jogait. Mennyit változott a mű az eredeti verzióhoz képest?

- Elég sokat, hiszen több olyan szerep is akad, amit az eltelt évek miatt most másra kellett osztanom. A munka során emellett az is nagyon lényeges, hogy én mindig igyekszem személyre szabott koreográfiát készíteni, az adott táncos testéhez, adottságaihoz igazítani a lépéseket, mozdulatokat. És persze én is sokat változtam ezalatt a nyolc esztendő alatt, még több tapasztalatot szereztem, úgyhogy ezzel is gazdagabbá vált a mű.

- A rengeteg gond ellenére mégis szakadatlanul küzdött ezért a darabért.

- Nagyon megviselt, hogy először a ki nem kért jogok miatt hiúsult meg a bemutató, aztán pénzügy nehézségek miatt. Nehezen tűrtem, függetlenül attól, hogy nem tétlenkedtem, hiszen elkészült közben a Concerto és az Amadeus is. Az Elfújta a szél azonban nagyon fontos volt nekem, és az évek során egyetlen egyszer sem mondtam le róla. Szerencsére most olyan engedélyt kaptunk, amellyel öt esztendőn keresztül játszhatjuk a művet.


Olah Tsygankova és Popova Aleszja (foto: Bánkuti András)

- Miért esett tizenegy esztendővel ezelőtt erre a darabra a választása?

- Mert mindig nagyon lényeges számomra, hogy olyan művet találjak, amelyben sok a színes és izgalmas karakter, így ugyanis az egész együttesnek feladatot tudok kínálni. Olyan pas de deux-ket, együtteseket koreografálok, hogy mindenki megmutathassa tudása legjavát. Margaret Mitchell regényében a négy főszereplő mellett is rengeteg különleges karakter akad. A történelmi események, Észak-Dél harca csak háttérként jelenik meg, a szerelmi szálra, a figurák egymáshoz fűződő kapcsolatára fókuszálok. S úgy vélem, a balettváltozat nem lett giccses, mint helyenként a film, mert a művészeknek nagyon modern táncokat komponáltam. Igyekeztem ezzel is ellenpontozni a klasszikus balettet, ahogy a romantikus Dvorák-muzsikát is izgalmasabbá teszi egy-egy kortárs kompozíció, Rácz Zoltán zenéi az Amadinda Ütőegyüttes előadásában.

- Dolgozik már a következő darabon?

- Még csak gondolkodom a folytatáson. Hiszen a mindennapjaimnak az alkotás ad értelmet. Bár a sors sosem hozza tálcán a lehetőségeket, mindenért mindig nagyon keményen meg kell dolgoznom… De ezt már megszoktam az eltelt évtizedek alatt. S most annak is örülnék, ha viszontláthatnám a régebbi darabjaimat, amelyek bár repertoáron vannak, nincsenek műsoron.

NÉVJEGY

Gyermekkorában Nádasi Ferenc legendás balettiskolájában ismerkedett meg a tánc alapelemeivel. A szakmai képzés következő állomása az Állami Balett Intézet volt, ahol 1961-ben végzett. Még ugyanebben az esztendőben a Magyar Állami Operaházhoz szerződött. 1968 jelentős évszám volt a fiatal balettművész életében, hiszen ekkor nyert a várnai balettversenyen táncosként bronzérmet, ráadásul megkapta a legjobb koreográfusnak járó díjat is az erre az alkalomra készült Manon-kettőséért. A következő két évtizedben az előadó-művészet játszotta a főszerepet az életében. A várnai verseny után ugyanis John Cranko meghívta Münchenbe A hattyúk tava főszerepére. A sikeres vendégszereplés után itthon is nagyszerű szerepek vártak rá. Néhány a legjelentősebbek közül: Seregi László Sylviájának címszerepe, Ashton „rosszul őrzött lánya”, A hattyúk tava orosz változatának kettős főszerepe és végül a két legjobban kedvelt figurája, a Seregi-féle Spartacus Flaviája, valamint a Giselle címszerepe. Pártay Lilla modern szerepekben is kiemelkedő alakításokat nyújtott, hosszabb időt töltött el Maurice Béjart együttesében, Bartók Béla A csodálatos mandarin című darabjának pedig négyféle változatában táncolhatta a női főszerepet. A koreográfusi pályája tehát 1968-ban indult, a majd két évtizednyi előadóművészi tapasztalatszerzés után. Ekkor Liszt zenéjére készített egyfelvonásos darabokat. Első egész estés balettje, a Csajkovszkij zenéjére készített Anna Karenina hatalmas közönség- és egyértelmű szakmai sikert hozott Pártay Lilla számára. Ezt újabb jelentős művek követték, a Schubert zenéjére koreografált A velencei mór és a Ravel Bolerójára alkotott koreográfia. 2001-ben Bartók zenéjére Concerto címmel készített egyfelvonásos művet, 2002 őszén pedig a Dohnányi-balettest műsorába megkoreografálta a Szimfonikus perceket. A zseniális zeneszerzőről komponált balettjét, a Wolfgang AMADEUS Mozartot 2003-ban mutatták be a Magyar Állami Operaházban. Művészetét rangos kitüntetésekkel ismerték el: Liszt Ferenc-díj (1972), Érdemes művész (1977), Kiváló művész (1982), Kossuth-díj (1994).

Kedvenc kisfilm: Maestro
Kedvenc írók: Márai Sándor, Wass Albert
Kedvenc zeneszerző: Bartók Béla
Legfőbb kedvenc: a vizslája