Huba

A távolban két fehér vitorla

2008.08.07. 00:00

Programkereső

"Én vagyok a francia csoport, most meghajol, tapsoljatok meg” – mondja a mikrofonba Zsuráfszky Zoltán a Benyovszky című néptáncprodukció rendező-koreográfusa a Dóm téri színpad közepén állva, s már hívja is a "katonákat". Egy pillanatra meg nem áll, majd az első szünetet kereken nyolc percben határozza meg. PRÓBARIPORT

Energiabombát rejt, másképp lehetetlen ezt a tempót tartani, mondom hangosan – Láttad volna húsz évvel ezelőtt! – reagál rá Simoncsics János, aki 1992-ig maga is aktív táncos volt, azóta viszont „csak” szürke eminenciása Szeged néptánctalálkozóinak. Évtizedek óta barátok, amióta először hívták Zsurát (ahogy kollégái nevezik) vendégkoreográfusnak a Bálint Sándor Együtteshez. „Megérkezett a délutáni próbára, belépett az ajtón, és nyomban irgalmatlan munkát diktált. Mikor vége lett, kocsiba vágta magát és visszadöngetett Pestre az E5-ösön” – meséli tovább Simoncsics, aki már harmadízben munkatársa egész estés produkcióban. Egyáltalán nem úgy tűnik, hogy a hajdani erőből akár cseppnyi is veszett volna: ha éppen hiányzik az adott zenefelvétel, Zsura énekli a ritmust, miközben a résztvevők testi épségére is ügyel – „Ha nem tudsz vívni kiveszlek, mert levágod a táncosom kezét!” – fedd meg egy fiút, a fegyvertánc közben.

Most még nem lehet nyomon követni Benyovszky útját, mert nem sorrendben veszik a jeleneteket, „Vihar lesz a hajón, megyünk Madagaszkárra! Itt majd Rátóti Zoli áll!” – hallatszik a következő pillanatban, s azt gondolom, széles e Dóm téren ő az egyetlen, aki egyben látja a hétvégi előadás színes forgatagát. Mert hogy gazdag látványban lesz része annak, aki jegyet váltott a Benyovszky című táncszínházi eseményre, az már biztos.

Kétévente szerepel a Szegedi Szabadtéri műsorában hasonló jellegű néptáncest, pontosabban a páros években, amikor a szegedi néptáncfesztivál nemzetközivé tágul. (A rendezvény évről évre felváltva hív meg hazai és külföldi csoportokat.) A díszelőadás – melyet a Dóm téren tartanak, s valamennyi csoport közreműködik benne – a hagyományok szerint közös dramaturgiai vonalat követ, eddig a néphagyományból merítve. Idén azonban a Ghymes Együttes tagja, Szarka Tamás zeneszerző hozta az ötletet: legyen földijük, Benyovszky Móric gróf kalandokban bővelkedő életútja az est vezérfonala. Így az idei vendégcsoportokat az életrajz állomásait követve hívták meg: felvidéki magyarokat, lengyeleket, szlovákokat, franciákat, szibériai kalmüköket és (a megfizethetetlen madagaszkáriak helyett) itt élő afrikai táncegyüttest.

„Holnap lesz pálmafa, jöjjön be a hordszék!”- intézkedik a rendező, aki mellesleg százötven, öt nyelven beszélő néptáncost állít – olykor szó szerint – csatarendbe a színpadon. „Az együttesek félórás programokkal érkeztek, hogyan építette be őket az előadásba?” – kérdezem Zsuráfszkytól szabad (?) nyolc perce egyikében. Elmondja, hogy megnézte valamennyiőjüket, és a számára leginkább megfelelő öt percet választotta ki műsorukból, amit a megfelelő dramaturgiai ponton táncolnak el. A próba folyamán látok még bepördülő szénaboglyákat, orosz télben szaladó szánt, egy népes lakodalmas jelenetet, amit természetesen anyanyelvükön köszön meg Zsura a szlovák társaságnak.

Manapság nehéz bármire is rámondani, hogy ilyen még nem volt, de szinte biztos, hogy térképekkel még nem tapétázták ki a dóm előtti díszletfalakat. Az óriásatlasz két oldalról öleli a színpadot, középen egy szépséges, fából épített kétárbócos hajó alkotja a hátteret. Ez lesz a színész és táncművész főhős-kettős (Rátóti Zoltán és Fitos Dezső) színtere.

A második szünet tíz percre engedélyezett, a színpad kiürül, csak a két nagy fehér vitorlát fújja a szél.