Erzsébet

Társastáncok diák módra

2009.02.02. 00:00

Programkereső

Habos ruhás lányok, színes kisszoknyát és csillogó nadrágot viselő vegyes csoportok, komoly férfikalapban vagy épp baseball sapkás hiphopszerelésben feszítő párosok egyaránt láthatóak voltak a Petőfi Csarnokban, ahol szombat délelőtt rendezték meg a Szalagavató Táncok Versenyét. A rendezvény fővédnöke Arató Gergely oktatási államtitkár volt.

Csak egy tánc (fotó: www.verebelyszki.hu)

A helyszínre érkezve már messziről hallani lehetett a folyosón próbáló csoportok zenéit és tánclépéseit. Az egyik sarokban három-négy néptáncos fiú ropta nagy hévvel, mellettük egy fiú-lány páros végzett lendületes pörgéseket. A másik oldalon lánycsapat próbált összeállni a színpadkép szerint, ám kissé tanácstalanul álldogáltak tovább, mert nem találtak ehhez elég helyet és zenei eszközt. A teremben már gyülekeztek a fellépő diákok családjai, betanító tanárai és azok a csoportok, amelyek már átöltözve készen álltak az előadásra. Arról, hogy mit várhatunk a délután folyamán, a sorok között fehér harisnyában és tütüben ide-oda rohangáló langaléta fiúk jelmeze már sejtetni engedte.

A Nemzeti Kulturális Alap támogatásával hosszú idő után újra megrendezésre kerülő szalagavató táncok versenyén különböző kategóriákban indulhattak a versenyzők. Volt folklór, standard, latin-amerikai, divattánc, történelmi társastánc és egyéb műfaj is, ebből saját statisztikám szerint (elég könnyen megtippelhető módon) a divattáncok és az „egyéb” műfaj voltak a legnépszerűbbek a csoportoknál. Több mint húsz osztály nevezett a versenyre, ezek nagyrészt budapesti iskolákból, néhányan vidékről érkeztek, voltak olyan lelkes versenyzők, akik több kategóriában is indultak. Arató Gergely, a verseny fővédnöke 20, 30 és 50 ezer forintot ajánlott fel az első három helyezettnek, ennek hírét hangos ovációval fogadták a versenyzők. A zsűri tagjai a táncművészet elismert személyeiből álltak össze: László Attila (a zsűri elnöke, a Magyar Táncművészeti Főiskola tanára), Yegonyan Oksana, Zsámboki Marcell, Becz Attila és Havasi Péter. A zsűri nemcsak a pontos mozdulatokat és koreográfiát figyelte, hanem szempontnak számított az értékelésben a csoportmunka, térforma, színpadkép és a színpadi mozgáskultúra is.

Mindezekre összességében kevés csoportnak sikerült figyelnie, jellemzően a szempontok egyikét tudták szem előtt tartani a versenyzők. Legtöbbször a csoportmunka, az egymásra hangoltság hiányzott, de mindez persze megbocsátható, hiszen ezek a táncok alapvetően egyszeri alkalomra készült produkciók. A táncok zenei anyaga jellemzően a popzenei csatornákról (és a szalagavatókról is) jól ismert rap, hiphop, rock és egyéb diszkó slágerekből kerültek ki, leggyakrabban ezek furcsa egyvelegéből állítottak össze egy pár perces blokkot, amit természetesen az újra virágkorát élő ABBA vagy az örökzöld Boney M fűszerezett meg. De az egyik legkülönlegesebb zenei élményt mégis az a négyes nyújtotta számomra, ahol az első, elég ügyes páros ír szteppet adott elő pár percben, majd rövidesen két hip-hopos leányzó perdült a színpadra, akik Madonna zenéjére mutattak be látványos forgásokat a nézőknek és szteppes barátaiknak. Aztán a szteppesek egy váratlan fordulattal csatlakoztak a tőlük elütő formációhoz. Ritka látvány volt látni négyüket együtt táncolni egy ír sztepp alapokra éneklő Madonnára! De nem csupán hajmeresztő zenéjük és ötletük, hanem hihetetlen energiájuk és lelkesedésük miatt is megragadtak a fejemben. Így például hiába léptek fel társastánc kategóriában gyönyörű selyemruhákban keringőző párok vagy rövid, fekete minikben swingelő csinos lányok, akik még a koreográfiát is pontosan elsajátították, előadásuk sajnos vérszegény és jellegtelen maradt, mert arcukról hiányzott a mosoly és az öröm.

Voltak olyanok, akik nemcsak a zenével, hanem a színpadképpel vagy épp a színpadi forgatókönyvvel kísérleteztek. Egy gödöllői gimnázium például „Menj a pokolba!” címmel kisebb történetet kreált a tánchoz: a csoport egyik fele piros tütüben és szarvban, másik fele fehér tütüben és angyalszárnyban küzdött egy középen álló, kissé megilletődött civil ruhás fiúért (itt figyelhettem meg a korábban látott fehér harisnyás fiúkat, amint a hátsó sorokban próbáltak megbújni tánc közben). A történet és a tánc furcsaságát fokozta az a keret, amit a „túlvilági” jelenethez kitaláltak: a főszereplőt orvosok próbálták újraéleszteni a tánc elején majd végén, másodszorra persze sikerrel.

A tanterem és a tanítási óra mint téma szintén több előadást is megihletett. Ezek közül egy valóban ötletes és igényes előadást mutatott be a Toldy Ferenc Gimnázium csapata, akik elszakadva a kliséktől (miszerint az osztálytermi szituáció csak verbálisan fejezhető ki), a viszonyokat, a monoton tanulás, majd az utána következő szabadság érzését árnyalt és pontos mozgással, jól megválasztott zenével ábrázolták. A központi lány egy rutinos táncos mozdulataival irányította és szervezte az egész előadást.

A szünetben, az eredményhirdetésre várva, többen kedvet kaptak a tánchoz, néhány szülő és kisgyerek is táncba kezdett a nézőtéren. A hosszú várakozás megérte az időt, mert szinte kivétel nélkül mindenki gazdagodott valamilyen díjjal, különdíjjal, elismeréssel. És bár érezhetően voltak gyengébb és bizonytalanabb előadások, a lelkes közönség a műsor alatt minden táncot olyan erős tapssal és füttyszóval fogadott, mintha saját osztálytársait és barátait látná a színpadon. Így jó zárni az utolsó évet.