Jácint

Archivált tánckincsek

2009.05.15. 16:39

Programkereső

Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Táncarchívuma Európában is az egyik legnagyobb és legjelentősebb táncművészeti gyűjteménynek számít; célja, hogy műfajra való tekintet nélkül gyűjtse a hazai és külföldi színpadi táncművészet dokumentumait. S teszi mindezt az egyik legkisebb területű közkönyvtárban, amivel eddig találkoztam.
A táncarchívum egyik kincse
A táncarchívum egyik kincse

Az 1951-ben induló Táncművészet című folyóirat szerkesztőségében néhány lelkes szakember kis könyvtárat hozott létre, ami később átkerült a Táncszövetség tulajdonába, itt tovább folyt a táncművészeti dokumentumok gyűjtése. Ezután a Színházi Intézetben találtak új otthonra, ahol a padlástér egy részében rendezte be szerény hajlékát, és 1987 óta önálló részlegként működnek. Mára az archívum könyvtár mellett, video-, fotó-, hang- és filmtárral valamint jelentős sajtódokumentációval rendelkezik, illetve táncosok hagyatékát kezeli.

A Táncarchívumba érkezve kis szobába lépek, ahol a gyűjtemény két dolgozója, Szúdy Eszter, az archívum vezetője és Halász Tamás, a gyűjtemény kezelője fogad. Eleinte kíváncsian nézegetek körbe: hol van az olvasóterem és a többi könyvtáros? Majd kettejük barátságos és részletes körbevezetése során tudom meg, hogy itt bizony az olvasóterem, a munkaszoba, a kutatószoba, a kézikönyvtár és a szabadpolcos sajtódokumentáció mind ebben a szűkös irodában egyesül. Innen nyílik egy, a hatalmas gyűjtemény számára szintén csekély területű helyiség, ahol a katalogizált könyvek, folyóiratok, fotók, plakátok, hagyatékos dobozok sorakoznak. Az archívum dolgozói (hangsúlyozom újra: szám szerint kettő!) tehát mind a munka mennyiségét, mind annak körülményeit tekintve szinte a lehetetlenre vállalkoztak. Feladatuk nem csupán a könyvtár és a gyűjtemény kezelésére terjed ki, hanem az archívum összes tárának szakszerű digitalizálására is, ami beláthatatlan munkát jelent számukra.

Az öt-hatezer kötetes könyvtár nagy része idegen nyelvű szakkönyvekből, tankönyvekből, albumokból áll. Állománya a balett, a néptánc, a modern tánc, a mozgásművészet-pantomim, a táncelmélet és a táncpedagógia területére egyaránt kiterjed. De kezünkbe vehetünk itt olyan féltve őrzött kincseket is, mint a balett műfajának egyik megteremtője, Jean-Georges Noverre-nek Szentpéterváron 1803-ban kinyomtatott Lettres sur la danse (Levelek a táncról) című műve, melyben elsőként értelmezte a balettet a színházművészet sajátos műfajaként. Vagy a Gyagilev-féle Orosz Balett párizsi szezonját díszlet- és jelmeztervekkel bemutató albumát, ami bepillantást enged a század első harmadának táncművészetében legmeghatározóbb társulat előadásaiba. A szakfolyóiratok legrégebbi példányai között 100-110 éves darabokat is találunk, a hazaiakon túl beleolvashatunk például a londoni Dancing Times 1930-tól hiánytalanul meglévő számaiba is, amely régóta az egyik legtekintélyesebb táncfolyóiratnak számít a világban.

A Táncarchívum jelentős részét képezik a különböző hagyatékok, melyek főként a tulajdonos vagy az örökös ajándékozása, letétbe helyezése által kerülnek az archívumba. Ezek aprólékos feldolgozásában olykor az örökösök segítik az archívum dolgozóit. Halász Tamás gyors egymásutánban nyitja ki előttem a hagyatékokat tartalmazó dobozokat, alig győzök utána repkedni, és csak kapkodom a fejem. Olyan különlegességeket mutat meg nekem, mint Harangozó Gyula civilben hordott kalapja, Róna Viktornak A világ teremtésében játszott Atyaisten szerepéről készült bábfigura vagy Lakatos Gabriella Kossuth-díja Kádár János aláírásával. Ennek kapcsán említendő a Táncarchívum által 2007-ben az Operaházban (majd az OSZMI-ban) szervezett sikeres kiállítás, amely Egy táncos díva arcképe címmel emlékezett meg Lakatos Gabrielláról, a magyar táncművészet egyik kiemelkedő alakjáról.

Utolsó stációként bekukkanthatok a raktár melletti üresen álló padlástérbe, ahol a poros tetőgerendák közt kiselejtezett duplumok sorakoznak. Logikusnak tűnne, hogy erre terjeszkedjenek, de kiderül, a ház statikája miatt erre sincs lehetőség. A látogatás végére úgy gondolom, hogy (legalább is nekünk, olvasóknak) ez nem is olyan nagy baj, mert ez a kis helyen őrzött kincsesbánya és a lelkes szakértelem csak ilyen töményen érzékelhető igazán.