Friderika

Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb

2009.08.16. 04:27

Programkereső

...de a mienk – jut eszembe az idei Sziget 3. napján a fesztivál kínálatát és változásait szemlélve. Tény, hogy magyar szót már alig hallani, befogadhatatlan a nagysága és töménysége, vadászni kell a jó popzenei koncertet, de azért szeretjük. Főleg, ha még igényes, egyben könnyed táncelőadást is talál az ember.

Idén először kilátogatva sztoikusan veszem tudomásul, hogy a reklámok céljából felállított kalandvárakból, boltokból és büfékből minden évben egyre több van, nehéz azonban elfogadnom, hogy a kultúrát egyre kevesebb programra és kisebb területre zsugorították az Octopus helyszíne körül. Az Octopus Nagysátor és a tavaly először kipróbált Múzeumi Negyed maradt a régi, a Színház- és Táncszínpad azonban, némileg száműzött kistestvérhez hasonlóan, az összművészeti terep egy oldalsó szegletébe szorult.

A színházi részleg tehát megszűnt, ezért először nem is tudom, pontosan hol keressem az előző években kedvencemmé vált mini-előadásokat, a TÁP Színház egyperceseit. Az egy embernek egy perc hosszúságú színház műfaját kitaláló táposok megörülnek, amikor a sátorba lépve közlöm, hogy magyar vagyok és ismerem őket. Kapok is rögtön egy alvómaszkot a szememre, hogy ne lássak semmit, majd a bejárattól a belső, nagyobb térbe vezetnek, ahol kedvesen kezet fog velem az egész csapat. Vezetőm, akit hang alapján nem tudok azonosítani, bemutatja egy "barátját", Norman Cookot is, ismertebb nevén Fatboy Slimet (az előző napon a Nagyszínpadon fellépő angol DJ-t), aki teljesen evidens módon szintén a kis tápos sátorban tanyázik velünk. Nincs miért megkérdőjeleznem igazmondását, hisz színházban vagyunk, és amúgy is maszk van a szememen - mit tudhatom én. Ám amikor kezet fogok vele, szegény Normant valamilyen erős, gépszerű hanghatás elragadja, és szó szerint ízekre szedi. Fatboy Slim tehát egy durva (daráló-, mosó-?)gép, talán épp életveszélyes DJ-pultja által feldarabolódik, és testrészei szanaszét hullanak a sátorban. Ezt onnan tudom meg, hogy a hang, amely vezet, nem csupán kommentálja a hangeffektekből álló eseményeket, hanem van olyan kedves, hogy a kezével a kezemet a különböző testrészekre téve, érintéssel győz meg a baleset tragikus végkimeneteléről. Ily módon van szerencsém megfogni Fatboy Slim karját, lábát, (mellettem „mi a f*** ez?" felkiáltással tudtomra adott) nemiszervét, valamint ragacsos szemgolyóit. Utóbbi kettőn aztán elgondolkodom, hogy ezeket valóban szerettem volna-e megérinteni...Normannek azonban mégis csak nehezebb a problémája, még ha remélhetjük is, hogy valamiképp újra összefércelik. A sátorból kilépve mosolygós lány fogad, aki lehúzza a maszkot a fejemről, és a TÁP-horror után törölközőt nyújt át, hogy megszáríthassam a kezem Norman zselatinos szemgolyói után. Semmi csalódás, a TÁP hozta a formáját, a sok külföldinek is nagyon tetszik, mivel két nyelven toborozzák és szórakoztatják a publikumot.

Ezután visszasétálok a táncszínpadhoz, ahol kezdődik az aznapi Kontakt Jam Ferencz Krisztinával, aki olyan kontakt improvizációs órát tart, ahova bárki szabadon beállhat, ha kedve tartja, és nem zavarja, ha esetleg, egy idegennel kerülve párba, próbál ki emeléseket, húzásokat, különböző kontaktelemeket. Hat-hét pár dolgozik a színpadon, akiknek Ferencz Krisztina, gondolom, biztos, ami biztos alapon, angolul magyarázza és mutatja a kontakttechnikát, az emeléseket. Láthatóan szelíden bánik a bátor vállalkozókkal, nincsenek teljesíthetetlen mozdulatok, de ettől azért még mindenki koncentráltan figyel, és komolyan veszi a látszólag egyszerűbb elemeket is.

Úgy érzem, jobb, ha ma csak a fűben üldögélve nézem őket, már csak azért is, mert a kontakttal párhuzamosan szeretnék átnézni a szomszédos Vándor Vurstli sátrába is, ahol a CirkuSzínház nevű magyar társulat Utazás a testembe című premierje indul. Igen lassan. De mikor végre elkezdik, az eleinte szellős sátor dugig megtelik tátott szájjal figyelő emberekkel. Mikor látom, hogy mennyire lenyűgözi őket, azon gondolkozom, hogy biztos velem van a baj, mert tőlem viszont nagyon lanyha tapsot sikerül kicsikarniuk. Pedig határozottan ügyes és dinamikus a társaság, működnek az akrobatikus és légtáncos számok, és még szeretem is a cirkuszt, de számomra érthetetlen, hogy miért kell egy alapvetően cirkuszi elemekből álló előadásra ráerőltetni egy homályos és szakadozott narratívát (narratívákat?), amit teljes közhelyessége miatt nem is figyelek eleinte. Ráadásul gyakran azért kaotikus a színpadkép, mert nem világos, miért kell például a karikában nyújtózó légtornászlánnyal egy időben kortárstáncra emlékeztető szimultán mozdulatsorokat csinálni a földön, míg ketten hangszert ragadva magukhoz oldalt zenélnek improvizatív jelleggel.

Nem értetlenkedek tovább a sátorban, hanem megpihenek inkább egy kicsit, és egy-két koncerttel később, sötétedés után jövök vissza Réti Anna és Böröczffy-Farkas Boglárka Kötéltánc című előadására, ami nem a levegőben, hanem a színpadon és a füvön játszódik. A kötél nem alattuk van, hanem rajtuk. Rájuk és két zenészükre csavarodva mindenfelé. A két lány ezüst, kicsit a csoki sztaniolpapírjára emlékeztető jelmeze elsőre idegen, de tánc közben kiderül, hogy nagyon is működik, mert izgalmas alakzatot képeznek a táncosok testén. A testükre tekert hosszú, narancs kötéllel, mely őket köldökzsinór módjára köti össze, lassú, bogár- vagy madárszerű mozdulatokkal kitekerednek, és lépésről-lépésre lemásznak a színpadról a fűre, a közönség közé. Köteleik, mint a pókfonalak szövik be szép lassan a nézőket, sokszor nem látni hol mozognak, csak azt, kit kötöttek gúzsba. Tökéletes érzékkel használják ki a helyszín és természet adta lehetőségeket, sokat forgatjuk a fejünket ide-oda, bebizonyítják, hogy a közönséggel való fizikai kontaktus lehetőségei még nincsenek teljesen kimerítve. Az előadás végéhez közeledve könnyed és pontosan összehangolt mozgásukkal kiszabadítják áldozataikat, majd zenészeikkel együtt a színpadra hömpölyögnek vissza, abba a kezdőképbe, ahogy az előadás indult. Ők befonják az este végét, én pedig megkönnyebbülten és örömmel sóhajtok, hogy ezzel az előadással zárult a napom.