Emma

Az érdekel, mi van a tiszta táncon túl

2009.11.02. 10:52

Programkereső

Virág Melinda csupán néhány éve van a pályán, de oda kell rá figyelni, nem véletlen, hogy tavaly ő kapta a kritikusok díját az Alternatív Színházi Szemlén. Az idei Őszi Fesztiválon két bemutató is várta: az egyik Gergye Krisztiánnal, a másik Goda Gáborral.

- A Vörösmarty Gimnázium drámatagozatára jártál: a tánc helyett akár a színészet felé is fordulhattál volna. 

- A Vörösmarty fontos váltás volt az életemben: egybeesett azzal, hogy Budapestre költöztem. Veszprémben kezdtem meg a gimnáziumi éveket, de aztán tizenhét évesen volt egy törés az életemben, és felköltöztem Budapestre, akkor kerültem át a Vörösmartyba. Mindig érdekelt a színház, elsősorban ez vezetett el oda, nem kimondottan az előadói ambícióm. A Főiskolára végül sosem jelentkeztem. Ha néha eszembe jut, előfordul, hogy picit sajnálom, de nem véletlenül alakult ez így, és rendben is van! Az érettségi után jelentkeztem a Budapest Táncművészeti Szakközépiskolába - akkor még nem volt főiskolai képzés -, így lettem Angelusz Iván tanítványa: három meghatározó év volt ez a pályám kezdetén.

Virág Melinda
Virág Melinda

- Előtte nem táncoltál?

- Nem, előtte nem foglalkoztam semmi ilyesmivel: bár gyermekkoromban sportoló voltam, szertornáztam - ez mindenképp egy erős technikai alapot adott nekem -, később hosszú évek kiestek komolyabb mozgás nélkül. Kezdetben visszahúzó erőként hatott, hogy már huszonegy éves vagyok, én magam is megkérdőjeleztem, hogy időben vagyok-e még, mindent nagyon gyorsan akartam. Aztán rájöttem, hogy mindennek és mindenkinek teljesen más az ideje, nekem is. Fontos előnye mégis a helyzetnek, hogy az ember ebben az életszakaszban kicsit érettebb fejjel vág bele a feladatokba.

- Nem könnyen hoztuk össze ezt a találkozót, nagyon elfoglalt voltál a két őszi fesztiválos bemutatód miatt, reggel-este próbáltál, végeredményben egész nap. Általánosítható ez a napirend nálad?

- Nem általánosítható, de az idei őszi periódusra ez volt a jellemző, most csak így lehetett időzíteni a munkákat, melyek mindegyike nagyon fontos a számomra. Egyrészt éppen zajlott Gergye Krisztiánnal a Trilógia-tanulmány próbafolyamata, Nádas Péter Találkozás, Temetés, Takarítás című drámái alapján, másrészt játszom az új Artus-bemutatóban is, a Kakaskakaskakas című darabban.

- Gergye Krisztiánnal ez már a sokadik közös munkátok, úgy tűnik, jól működik köztetek munkakapcsolat.

- Krisztián egy korai szólója, az E. SCH  EROTO volt talán az első kortárstánc élményem, ami nagyon megragadt bennem. Pár évvel később "Terminál-ösztöndíjasként" dolgozhattam vele először, és azóta gyakorlatilag folyamatosan jelen vagyunk egymásnak. Meghatározó állomás a T.E.S.T. volt: különlegesen fontos számomra az, amit a szólótól kaptam, illetve előadóként abban adhatok. Mintha rámutatott volna azokra a belső erőimre, melyekről pontosan tudom, hogy bennem vannak, de ezen a szólón keresztül más szinten is újrafogalmazhattam ezeket. Krisztián darabjai többnyire olyan játéklehetőséget jelentenek a számomra, mely a hazai kortárstánc közegben ritka: igazán mélyre megy, újabb és újabb rétegeket fejthetek le magamról. Vagy inkább úgy mondanám: van egy kölcsönös zsigeri rezgés közöttünk. Szerintem nagyon fontos, hogy alkotó és előadó valóban találkozzanak. 

- Milyen benne lenni a mostani Nádas Péter-darabban? Nehéz feladat a Temetés.

- Igen, valóban az. Krisztián, mint koreográfus nyúlt a Nádas drámákhoz és egészen más irányból közelítette meg a műveket, mint eddig szerintem bármelyik rendező. Nagyon izgalmasnak találom azt az alaphelyzetet, hogy a dráma két szereplője - színész és színésznő - két részre lett bontva: egy táncosra, aki a színpadon mozog (persze, néha azért mi is megszólalunk) és egy színészre, aki a szöveget felolvassa. Ezt még megcsavarja azzal, hogy nem kettő, hanem hat színész adja elő a szövegkönyvet. Ennek ellenére a Temetés mégis elsősorban a test nyelvén beszél.

- Hogyan állsz a szöveges szerephez?

- Küzdök vele. Jó értelemben. Ahogy a színpadon való létezésben, itt is leginkább az érdekel, hogy az ember mikor és hogyan tud önmaga maradni, a maga természetes valójában. Valamit eljátszani és úgy csinálni, "mintha", az nem érdekel. Jó volna, ha képezhetném magam verbális területen is. Az utóbbi időben ez elkezdett komolyan foglalkoztatni, és örülök, hogy ez a feladat most talált meg.

- Az Artussal való munka mit jelent neked?

- Amilyen végletesnek tartom magam, annyira két véglet számomra Gergye Krisztián és Goda Gábor. Gábor elsősorban intellektuális síkon közelíti meg dolgokat, míg Krisztián sokkal inkább emocionális és zsigeri síkon alkot. Ezt a két végpontot tisztán felismerem magamon belül is. Az Artus-munkáknak egészen más az ideje, úgy értem, nagyon más léptékben születik meg egy-egy darab, mint eddig más koreográfusok mellett tapasztaltam. Persze minden munka annyira más, ezért sem szeretek hasonlítgatni. A Hermész 13 egy késői fázisában csatlakoztam a társulathoz, így a munkafolyamat alkotói részében nem vettem részt. Gyakorlatilag majdnem minden megszületett már, amikor Gábor felkért, hogy legyek "embernövény". Viszonylag hamar sikerült belehelyezkednem, és megtalálni azt, ami izgalmassá teszi a benne való létezést. Tulajdonképpen a KakasKakasKakas az első teljes értékű közös munkánk. Az alkotói folyamatnak más-más fázisai a legkülönbözőbb élményt adták, egy olyan alkotói közösségben, ahol sokan sokfélék, és képesek együtt gondolkozni, adott esetben vitatkozni, létrehozni, megalkotni valami közöset: ez szerintem klassz és értékes dolog. De fontosnak tartom azt is, hogy el tudtam jutni egy olyan pontra, ahol hetekig küzdöttem a darabbal, illetve azon keresztül magammal.

- Beszéljünk a saját darabjaidról is, hiszen koreográfusként is rögtön felfigyeltek rád, az első darabod, az Altera Pars - A Másik érintett fél rögtön Lábán-jelölést is kapott.

- Az ember sokszor kerül különféle szerepekbe, de ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy azzá is válik. Nem szívesen nevezem magam koreográfusnak. Azt gondolom, még nem tartok ott.  A Másik érintett fél sem azért született, mert koreografálni akartam egy duettet, hanem mert az adott élethelyzethez kötött érzéseket szerettem volna valamilyen módon megfogalmazni, és magamon kívül helyezni. Ez a darab belső, személyes, intim élményekből fakadt. Próbáltam elemelni, átformálni, míg a színpadra kerültek, hiszen különben mindez az én magánügyem maradt volna, ami külső szem számára önmagában nyilván nem érdekes.

- A következő darabod, a Szájbanforgó nekem azért tetszett, mert nagyon bizarrnak és eredetinek találtam azt a képet, ami elsőre elénk tárult: mintha kicsavartad volna a teret meg a testeket is.

- Sokkal hamarabb születnek meg bennem a képek - egy-egy figura helyzete, teste, tartása, gesztusai - mint az, hogy hogyan szövődnek majd össze ezek a képek, mi lesz az egésznek a rendszere: ez többnyire csak közben alakul ki. Én nem látom, hogy torzak vagy bizarrak lennének a színpadon ezek a testek, számomra ez fel sem merül, de többen megemlítették már. A koreográfia gyökere különben egy erős álomélmény, abban az egyben nagyon biztos voltam, hogy fel akarom használni, még akkor is, ha kezdetben még nem volt világos, mi lesz belőle. Víziókból szövődik össze többnyire az egész darab, a vacsora-jelenetben például az asztal lapja élesen kettészeli az asztal alatti és feletti világot. Általában azt próbálom megkeresni, hogy az elemi gesztusok, hétköznapi helyzetek hogyan "varázsolhatók" át, a tiszta tánc, a forma önmagában nem köt le: az érdekel, hogy mi van azon túl.