Kelemen, Klementina

Rábízzák a nézőre

2009.11.10. 14:32

Programkereső

Szabó Réka 2002-ben alapította meg társulatát, a Tünet Együttest, mely immár a tizenkettedik bemutatója előtt áll. A koreográfus-rendező azt ígéri az új darab, Az élet értelme kapcsán, hogy a színpadi káoszban a nézőnek kell majd rendet teremteni.

Szabó Réka
Szabó Réka

- Rengeteg munkával, kitartással, türelemmel mintha sikerült volna valamiféle védőburkot teremteni a társulatod köré: ezt kevesen mondhatják el magukról a szakmában.

- Ez valóban így van. A társulat jelenlegi tagjai Szász Dániel, Gőz István, Peer Krisztián, Góbi Rita, Szabó Márta, Vadas Tamara, Dózsa Ákos és Kövesdi László - aki ugyan most egy évig kis kitérőt tesz, szeretné megvalósítani rendezői ambícióit, de visszavárjuk. Nagyon jó az, ha van egy csapat, akikkel nem kell mindent elölről kezdeni, nem kell magyarázni, hogy voltaképpen mit is keresünk a színházban, és mi az a nyelv, amit használunk. Persze, mindenki dolgozik máshol is, én abban hiszek, hogy fontos, hogy mindenki sokféle tapasztalatot szerezzen, hogy mindig mozgásban legyünk. Sokkal egyszerűbbnek tűnik egy zárt társulatot létrehozni, ahol az emberek nem dolgozhatnak máshol, megfizeted őket, és így nincsenek egyeztetési problémák, de nekem egyrészt nincsenek ilyen anyagi lehetőségeim, másrészt nem ilyen ember vagyok, nem szeretem ennyire szorosra húzni a gyeplőt. Különben pedig ez a zárt társulati rendszer ritkán működik jól, gyakoribb, hogy kiürüléshez, bezáruláshoz, önismétléshez vezet. Én ezt szeretném elkerülni, még akkor is, ha így rizikósabb.

- Kialakult egy stabil közönségbázisotok: rendre megtöltitek a MU Színházat, a Szkénét, a Trafót.

- Mi is érezzük ezt, és nagyon örülünk neki.

- Egyszerre dolgozol színészekkel és táncosokkal - ez mit jelent a gyakorlatban? Máshogy próbál egy táncos és egy színész?

- A gondolkodásmódjuk más. Egy-egy feladat megoldásához másfelől közelít egy színész, és máshonnan egy táncos. Nagyon érdekes erre rácsodálkozni, és én kifejezetten szeretem azokat a helyzeteket, amikor egy táncos kénytelen a színészi oldal felől közelíteni, vagy egy színész kénytelen más, számára szokatlanabb eszközöket elővenni. Mivel mindig dolgozunk új emberekkel, ez a kérdés mindig újra előkerül. Az új darabban például Bánki Gergely az, akivel most dolgozunk először, és bizony, ütköznek a gondolkodásmódok rendesen: ez nagyon gazdagító és a dolgok állandó újragondolására kényszerít.

- Peer Krisztián most nem dramaturgként, hanem íróként is segíti a munkátokat. Írt egy kész darabot, és elhozta neked, vagy az improvizációitokat formálta meg?

- Improvizációkkal, helyzetgyakorlatokkal dolgozunk, és Krisztián többnyire a szereplők spontán megnyilvánulásait formálja meg. De nem merül ki ebben a szerepe, talán még fontosabb, hogy nagyon sokat beszélgetünk az egész próbafolyamat során: alkotótársamnak tekintem. Nálunk különben nincs a társulatban hierarchikus rendszer, véleményszabadság van, mindenki beleszólhat az alkotói folyamatokba, de aztán az egész káoszban a döntéseket nekem kell meghozni, ennek a felelősségét én vállalom.

- Mi adta a mostani bemutató, Az élet értelme apropóját?

- Egészen őszinte lehetek? Az, hogy megszületett a lányom. Újraértékelődött az életem, hiszen a szülés sorsfordító dolog. Az ember újra közel kerül az egyszerű, zsigeri létezés öröméhez, olyan testi folyamatokhoz, melyek nem intellektualizálhatók. Nagyon rég nem figyeltem ennyire oda senkire és semmire, mint a lányomra. A darab másik kiindulópontja egy video-installáció volt, amit a londoni Tate Galleryben láttam, Bill Viola készítette: egy hármas osztatú, oltárképet idéző vásznon futott egy-egy néma videó. A két szélső fekete-fehér volt és keskeny, a középső széles és színes: a bal szélsőn egy vajúdó asszonyt, a jobb szélsőn egy haldokló öregembert láttál, középen pedig egy középkorú fickót, aki céltalanul úszkált, lebegett a vízben. Olyan mély és sűrű volt a két szélső jelenet, és olyan súlytalan a középső, hogy az megrázó volt. Hogy ennyi az élet.

- Káoszdramaturgia alatt mit értesz? A weboldalatokon ugyanis így jellemzitek a darab struktúráját.

- Krisztián találta ki ezt a szót, erre neki kéne válaszolnia. Én annyit mondhatok erről, hogy ha megnézed az előadást, és azt az egy üzenetet kapod tőle, hogy ha mindent akarsz, akkor mindenről lemaradsz, akkor boldog leszek. Szerintem igenis fontos, hogy hova figyelsz oda az életedben, hogy hova teszed a hangsúlyt, mi iránt köteleződsz el: nem lehet mindent akarni. Persze, én ezt a problémát belülről ismerem, hiszen tizenöt évig tanítottam matematikusként a Műszaki Egyetemen, párhuzamosan a koreográfusi pályával. Visszatérve a káoszdramaturgiára: alapvetően káosz lesz majd a színpadon, és ebben a nézőnek kell majd rendet teremteni. Nagyon sok múlik majd a befogadón, rábízzuk a nézőre, hogy döntse el, hogy mi az, amit figyelemmel követ, és mi az, amit kihagy.

- Kicsit hasonló lesz a Tánckommandón a Platán Galéria kirakatában bemutatkozó táncperformanszotokhoz, melyben szintén a nézőé volt a szerkesztői feladat?

- Ebből a szempontból igen, csak még hatványozottabban előkerül a probléma.

- Az alaptörténet elég paradox: vakok gombokat válogatnak, amiket aztán visszadobnak a közösbe - mindezt Az élet értelme címszó alatt.

- Ez a történet nem direkt módon, csak filozófiai szinten jelenik meg a darabban. Ha elég távolról szemléljük, minden cselekedet értelmetlennek tűnik. De ha közel mész valakihez, és látod, mennyi munkát, figyelmet, szeretetet fektet bele valamibe, az a dolog önmagában a figyelemtől, az energiabefektetéstől értelmet nyer. Hogy tudnád egy ufónak elmagyarázni, hogy mi értelme van például egy táncos életének, hogy mi értelme van gyúrni minden nap százszor ugyanazt a mozdulatot? Amit mi erről az egészről mondani tudunk, az nem általános igazság, hanem személyes vallomások sorozata. Az egész egy ad hoc mintavétel, mindenkinél más személyes alapproblematikákat hoz elő ez a kérdés, ezeket járjuk körül.

- Nyilván tudatos döntés, hogy te nem nagyon vagy mostanában színpadon. Nem hiányzik?

- Ebben a darabban fel fogok bukkanni egy picit, de valóban, mostanában nagyon megkedveltem, hogy kívülről látok rá egy-egy rendezésemre. A Karc volt az első darab, amiben nem voltam benne - egy véletlen baleset miatt - de rájöttem, hogy sokkal jobb ez így, nem lehet szerepelni, meg rendezni is egyszerre. Pontosabban, nekem nem megy, hogy egyszerre kint is bent is legyek. Persze, nem mondom, hogy nem esik jól néha színpadon lenni, a Lomtalanítás szólómat például mostanában újra előszedtem, Budapesten is látható lesz majd januárban.

- Úgy hírlik, a Katonában is rendezel majd. Erről mit lehet tudni?

- Általában egy bemutatóm van évente, de most Zsámbéki Gábor hívott, hogy a Kamrában rendezzek, és ezt nem tudtam visszautasítani, így májusban ott is lesz egy bemutatónk. A Katonából hét ember dolgozik majd velem, a Tünetből négy, és persze viszem Peer Krisztiánt is magammal: az az előadás munkacíme, hogy Gyász, és február közepén kezdjük majd próbálni. Nincs kész darabunk, csupán egy központi témánk: a társulattól megszokott módszerrel fogunk dolgozni.

- Most először leszel olyan helyzetben, hogy egy összeszokott társulattal, egy feltehetően másféle stílushoz szokott csapattal dolgozol majd.

- Ahhoz ragaszkodtam, hogy szeretnék egy műhelymunkát csinálni a Katonában, mielőtt megkezdjük a próbákat. Ezen már túl vagyunk - megtörtént a szereplőválogatás, és a Tünetesek és a Katonások is megismerkedtek egymással - alapvetően nagyon megnyugtatott az eredmény. A Katonások bevallották, hogy furcsa volt szöveges-mozgásos improvizatív feladatokat csinálni, ráadásul olyanokat, amikben a személyes viszonyulást nem lehet elkerülni, mert bár ők is sokféleképp dolgoznak, de általában mégis olvasópróbával és az adott szerep értelmezésével indulnak a próbák.

- Neked milyen a viszonyod a színpadi szövegekhez? Úgy tűnik, mintha elég bensőséges lenne a kapcsolatod a betűkkel.

- Igen, az irodalom épp olyan fontos nekem, mint a zene és a mozgás. Kiskorom óta nagyon sokat olvastam, szerettem a könyveket, szerettem verset mondani. A zene is nagyon közel áll hozzám - a papám, Szabó Tibor révén is, aki a Bartók Konzervatórium igazgatója volt nagyon sokáig -, gyerekkoromban tanultam hegedülni, zongorázni, kicsit trombitáltam és énekeltem is. Ráadásul mindig is sportoltam, óvodás koromban a Kapás utcába jártam tornázni, aztán atletizálni kezdtem, versenyszerűen szertornáztam hat évig, és utána, elég későn, gimnazista koromban fordultam a tánc felé. A pályaválasztás azért is volt nehéz, mert nagyon sok mindent szerettem, nagyon sok mindenben jó voltam - nem nagyon jó, de elég jó -, és hogy végül a matekot választottam a felvételinél, az a lustaságomnak volt köszönhető, mert arra kellett a legkevesebbet készülnöm. De az, hogy most olyanfajta színházat csinálok, melyben fontos a zene, a szó, a mozdulat egyaránt, az a gyerekkoromig nyúlik vissza.