Bertalan

Szenvedélyesen szeretem a szakmámat!

2010.03.09. 11:21

Programkereső

Jónás Zsuzsa, Virág Melinda és Hámor József, Gergye Krisztián és Szögi Csaba a társalkotói a Közép-Európa Táncszínház márciusi premierjének, a Viharnak. Jónás Zsuzsával a készülő darabról beszélgettünk, és arról, mik a tapasztalatai táncpedagógusként, koreográfusként és táncosként.

Jónás Zsuzsa
Jónás Zsuzsa

- Évekig táncoltál külföldön, táncpedagógusi diplomát is Párizsban szereztél. Mi az, ami a legfontosabb különbség számodra a francia, a holland és a magyar táncéletben tapasztaltak között?

- A Magyar Fesztivál Balettnél és a Budapest Táncszínháznál töltött időszak után, eredetileg fél évre mentem ki Hollandiába a Company Djazzexhez. Összesen hét, külföldön töltött év lett belőle. Rengeteg pozitív tapasztalatot szereztem, azt láttam például, hogy Hollandiában, Franciaországban több száz ugyanolyan jó táncos van ugyanarra a helyre: a versenyszellem doppingolja őket, megtanulják, mi a szakma iránti alázat, ugyanakkor nyitottak egymás munkáira. A kinti fesztiválokon mindenki megnézett mindenkit: a balett-táncos a néptáncost, a néptáncos a kortárs előadást. Hollandia után Franciaország következett, Raza Hammadinál táncoltam a Ballet Jazz Artban, és ezzel párhuzamosan moderntánc-pedagógusnak tanultam az Escape Pleiade-ben. Kint rengeteg kurzuson vettem részt, többek között Jiří Kylián, Matt Mattox, Angelin Preljocaj kurzusain, azóta is rendszeresen visszajárok Franciaországba és Brüsszelbe, hogy részt vegyek egy-egy workshopon vagy megnézzem az aktuális előadásokat. Szenvedélyesen szeretem a szakmámat! Persze, már én sem vagyok annyira őrült, mint régebben, ma már képes vagyok kijönni a próbateremből, amikor úgy érzem, ideje van pihenni.

- Milyen élmény most a KET-tel dolgozni?

- A Közép-Európa Táncszínházban már négy éve tanítok. Itt végre egy olyan csapatot találtam, akik profik, akarnak dolgozni, és megvan bennük a tánc iránti tisztelet. Azért is vállaltam el, hogy a Vihar társkoreográfusa legyek, mert ismerem ezeket a táncosokat, és ők is ismernek engem, így tudjuk, mit várhatunk egymástól. Nagyon örülök annak, hogy a Vihar próbáit már novemberben elkezdtük, így tudunk időt hagyni a kísérletezésre, a tapasztalatok leülepedésére. Van idő arra, hogy a táncosok is elmondhassák a véleményüket, kreatívan vegyenek részt a folyamatban, hogy tudatosítsák magukban egy-egy mozdulat érzelmi gyökerét, hogy megkeressék, nekik mit jelent a Vihar.

- Hogyan épül fel a próbafolyamat?

- Jelenleg mindhárman, Virág Melinda, Hámor József és én tizenöt-húsz perces koreográfiákon dolgozunk. A végén ezeket összedolgozzuk majd, de addig is folyamatosan nézzük és véleményezzük egymás munkáját. Gergye Krisztiánnal és Szögi Csabával, a darab társalkotóival együtt alakítjuk a készülő előadást. Philipp György, a zeneszerző is folyamatosan velünk van a próbákon. Szeretek társakkal dolgozni, izgalmas, hogy egy közös munka során alakítjuk egymást, és az is, hogy le kell győznünk a saját egónkat, hogy együtt hozzunk létre valami értékeset.

- Téged mi izgat leginkább a Viharban?

- Az út a megbocsátásig. Hogy számtalan sérelem, fájdalom után az ember el tudjon jutni oda, hogy megbékéljen, túllépjen a haragján, és képes legyen más perspektívából nézni a dolgokat.

- Táncosként hogy érezted magad az utóbbi években? Csak mert szerintem összesen két darabban vagy igazán a helyeden: Frenák Pál KáOsz! című darabjában és Duda Éva Lunatikájában.
- Örülök, hogy ezt mondod, én is pontosan így érzem. Amikor hazajöttem, sokáig nem kaptam olyan igazi feladatot, mellyel valóban meg kellett volna küzdenem. Sokáig komoly problémáim voltak azzal, hogy egy-egy feladattal azonosulni tudjak. Szerintem nem az a lényeg, hogy az ember minél híresebb-nevesebb együttesnél táncoljon, hanem, hogy a tudását tudja-e kamatoztatni, megfelelő intelligenciával, alázattal, minőségi munkával. Duda Éva darabja, a Lunatika jókor jött, olyan volt számomra, mint a megváltás. Teljesen felszabadultam tőle. Nagyon szeretem a csapatot, akikkel együtt táncolok, és mesés volt az az irány, amerre Évi elindított minket. Hagyott minket szabadon alkotni, szabadon létezni a színpadon. Frenák Pál pedig külön fejezet az életemben, elképesztő szenzorai vannak, pontosan érzi egy-egy táncos személyiségét: a KáOsz!-ban annyi mélység van, hogy mindent ki tudok adni magamból. A KáOsz! szülőszékes jelenetében nagyon erős tapasztalat ért: mintha minden szülő nő fájdalmát, sőt minden vetélés fájdalmát éreztem volna egyszerre. Az összes nő eggyé vált bennem, és ez olyan kín volt, hogy utána hátul percekig nem tudtam abbahagyni a zokogást. Pali ott állt mellettem, és azt mondta: "Igen, ez az!"