Friderika

Viharos mozdulatok

2010.08.15. 16:13

Programkereső

A késő éjszaka is népszerű táncelőadások úgy nyújtanak igazán felejthetetlen élményt, ha tomboló viharban, futva távozik az ember a Szigetről.

A szomorú helyzet az, hogy az általános kultúra-visszaszorító tendenciát követve, az idei Szigeten is felvillanásszerű maradt a minőségi szórakoztatás, s a korábbi években megszokott társulatok közül párat hiába is kerestünk az Octopus Összművészeti Helyszín programjában. Jó volna hinni, hogy mindez csak átmeneti.

Csütörtök este sötétedéskor a táncszínpadnál már próbálni kezdenek az aznapi fellépők, meglepődve látom, hogy a folyton megszakított próba közben is sokan odaülnek nézni őket. Este tizenegykor már annyian vannak, hogy szinte alig kapok helyet a nézőtéri füves-pados részen. A legfrissebb programból derül ki, aznap csak Pataky Klári és Goda Gábor mutatja be koreográfiáit, Gergye Krisztián nem, így Három Szögből kettővé módosul. Mindketten tánc és fény kapcsolatával, illetve a fény mozgathatóságával és hajlíthatóságával kísérleteznek, más-más megközelítésből. Az első különleges vizuális technikával kápráztatja el a nézőt, melyben az egyik táncos botjának mozgatásával rajzol arcot, majd különböző asszociatív elemeket a háttérben felállított videófalra, később ily módon rituális, kaszáló mozdulatainak minden eleme ráíródik a kivetítő anyagára. Olyan mozdulatszőttest alkot képileg, melyen az előadás tere és ideje rétegesen rakódik egymásra. Mellette, nem párosban, inkább párhuzamos szólóként, félmeztelen amazon táncol, felsőtestének minden izma, ina elbűvölő részletességgel rajzolódik ki. Háta, mely a tánc játékának egyik központi eleme, eleinte izmos férfihátra emlékeztet, hosszú haja, amit elől egyszarvúként összefog két kezével, csak sokára bukkan elő. Tánca elsősorban anatómiai hatást vált ki, ez hívja elő a mozdulatokat is.

A következő koreográfia Pataky Klári Ahol az álmokat foglyul ejtették című, szeptemberben a Trafóban bemutatásra kerülő előadásának munkaverziója. Az ötfős csapat az előzőnél sokkal dinamikusabb és pontosan összehangolt játékát mutatja be a fentről hosszan lecsüngő lámpákkal, amiben bár kijönnek az egyéni teljesítmények is, mégis egészében működik igazán. A táncosok a kézmagasságban lógó lámpaernyőket hozzák mozgásba, azok pedig fenyegető ingákként lengenek felettük, és követhetetlen sebességgel rajzolják át a táncosok terét horizontálisan és vertikálisan is. A nézőben is bizonytalanságot keltő, folyton imbolygó fény hol a félelemkeltés, hol az utánkövetés ingereit váltja ki a táncosokból. Hol félve menekülnek, kerülnek, rebbenek szét, hol a lámpaburák által kirajzolt fénykörök hívására lépnek, belecsimpaszkodnak, vagy vallatóként tartják a közönség irányába. Lendületes, sikló mozdulataik ellenére a fény meggyűri őket a végére, így zenében és mozgásában is finom ívet rajzolva az előadásnak. Taps közben egyértelművé válik, hogy van olyan program, melyre megéri eddig várni, mert ez tánc, vitathatatlanul, ami egy jól szerkesztett, végiggondolt koncepciójú őszi bemutatót ígér.

Péntek este a napi kétszer jelentkező Artus-Filterperformance Prehisztéria című improvizatív etűdje előzi meg az előadást. Szőke parókás, fekete bársonyruhás nő sminkel és pózol az asztalon állva. Majd a rutinból tökéletessé preparált nő képét hátsójából előhúzott barna maszlaggal rondítja el: a csokinak is látszó anyagot keni arcára, hajára, karjára, ahol csak van szabad hely, majd két férfi fésülgeti, rendezgeti őt, hogy aztán férfiöltönybe passzírozva lefotózzák a női roncsot. A közönség ezt sem nem érti, sem nem értékeli, nem is nagyon tapsolnak.

Inkább várják a Természetes Vészek Kollektíva Bőr-Hártya 2.0 című divatszínházát. Szűcs Edit alkalmazott, különleges ruhakreációi egy divatshow forgatókönyve szerint lépdelnek a színpadra, mindez azonban csak apropója egy ennél sokkal megrázóbb és pontosabb látleletnek. A ruhák hangsúlyozottan természetes földszíneikkel (fehér, fekete, szürke, homokszínű), gyakran a sötét tónusokat részesítve előnyben, egy apokaliptikus összképet alkotnak, melyben a tökéletes (táncos) női test olykor leheletfinoman torzul groteszk halálfigurává. Az alapkoncepció egyik legnagyobb erénye, hogy a látványvilágot egyensúlyban tartva olyan mozgásanyagot rendel hozzá, melyben egyéni karakterek formálódnak a gyakran eltorzított arcú, emberi roncsként mozgó, vergődő, agonizáló táncos modellek között. Olyan mitológiai alakok és ruhabörtönükbe zárt fikciós lények vonulnak fel sorra, akiket hosszan elnéznénk még, ha éjfélkor, az előadás gótikus hangulatához passzoló szélvihar nem kezdené elsodorni a színpad egyes részeit, s vele együtt a nézőket is. Így a befejezetlen előadást gyors meghajlás követi, hogy aztán mindenki menekülőre fogja.