Lukács

Kovács Gerzson Péter: "Művészkém, ez lila"

2010.11.23. 10:57

Programkereső

Kovács Gerzson Péter és a TranzDanz Szimultán ablak címmel mutatja be legújabb előadását a MU Színházban november 26-án. A koreográfus-látványtervező többek között a gondolkodás veszélyeiről és a művészet lilaságáról mesélt meg arról, hogyan vezet el egy ausztrál bennszülött párizsi fotója a csillagászatig és még tovább.

Szimultán ablak (image: Lengyel Csaba)
Szimultán ablak (image: Lengyel Csaba)

- Milyen témát, problémakört dolgoz fel a Szimultán ablak?

- Két évvel ezelőtt Örök élet termékek címmel készítettem egy előadást, amely a fogyasztói attitűddel foglalkozott, s ezt vizsgálva eljutottam egy olyan pillanat vizsgálatáig, amelyben nincsen múlt, nincsen jövő, csak a felfokozott fogyasztás mindent felülíró élménye. A szellemi ember számára, gondoltam, ez tulajdonképpen tartalom nélküli pillanat. De létezik-e tartalmas pillanat? És ha létezik, mitől tartalmas? Attól, hogy egyszerre, vagyis szimultán módon összesűrűsödik benne a múlt, a jelen és a jövő. Másrészről pedig: hogyan érzékeljük - nem fiziológiásan, hanem szellemileg - ezt a mindent magában foglaló pillanatot? Sehogyan máshogyan, mint a másik ember által: ablakot nyitunk egymásnak a világra. Ebben a folyamatos oda-visszatükröződésben megszűnik a te és az én, és minél több az ember, a kapcsolat, a tükröződés, annál bonyolultabb az egész rendszer. Röviden és egyszerűen ezek a dolgok járnak a fejemben, ezekre a gondolatokra épül a darab. Jöhet, persze, a cinikus reakció, hogy „Jaj, ez lila, művészkém!", de hát mit csináljak, ha így van.

- Elvont és személyes dolgokról beszélsz egyszerre.

- Folyamatosan igyekszünk távol maradni a konkréttól, hiszen a konkrét mindig korlátozott. Ugyanakkor az alkotás mégiscsak az alkotó személyiségéből fakad, de nem várhatom el a nézőtől, hogy érdekelje, hogyan keltem fel például. Csinálhatunk előadásokat a saját kis sorsocskáinkról, terapizálhatjuk magunkat, de nem erre való a művészet. Tehát a személyestől el kell jutni az általánosig, hogy arról, ami bennünk motoszkál, mások számára is értelmesen, érvényesen tudjunk beszélni. Jó, ha őszinte vagyok, terapizálom is magamat: inkább előadásokat csinálok, semmint hogy kirakatokat törjek vagy verekedjek az utcán.

- Említetted, hogy a Szimultán ablak ötlete egy korábbi előadásból ered. Sokáig foglalkoztat ugyanaz a probléma?

- Az alapkérdések mindig ugyanazok voltak, az azokra adott válaszok különbözhetnek. Mindaz, ami történik, arra épül, ami korábban már megtörtént. Ezért meg kell ismerni a régit, aztán erre építeni, hogy végül a mi építményünk is a múlt részévé váljon. A kortárs nem azt jelenti, hogy az aktuális hatásokra figyelve hozok létre valamit - mert hát mi más alapján csinálhatnék bármit?! A korai görög szobrászat időszakába nem tudom visszahelyezni magam, legfeljebb igyekszem megismerni és megérteni. A kortárs akkor tud megalapozottan működni, ha tudja, hogy előtte volt valami, amitől és amihez képest ő is az, ami, reaktív módon. Állandó téma velem kapcsolatban, hogyan lettem néptáncosból ilyen kortárs fazon. Hát úgy, hogy igen erősen foglalkoztat a hagyomány nevű rögzült bulinak a változásokra koncentráló gondolkodásmóddal való ütköztetése. Van-e állandóság a kultúrában a változások közepette? Hogyan viszonyulunk a saját kultúránk konstans elemeihez? Ezeket a konstans, mellérendelt elemeket hogyan rendezi újra időről időre a saját tudatunk? És végül: a legszűkebb lokálistól a globálisig engem érő ingerekből hogyan rakom össze a saját kultúrámat? Évekkel ezelőtt a Pompidou-ban láttam egy gigaméretű kiállítást, óriási anyaggal, hatalmas installációkkal, A föld mágiája, ez volt a címe. A fantasztikus gyűjteményben megakadt a szemem egy picike képen, talán 8x5 centis lehetett, egy ausztrál bennszülött ült a földön törökülésben, a teste ugyanolyan vörösre volt kenve, mint a talaj, és a homlokáról indulva két fehér, egymást keresztező hullámvonal haladt végig a testén, majd folytatódott a földön. Máig sem tudok szabadulni attól a képtől. Ki ez a muki? Miért kente be magát? Mi történik itt, ember? Elkezdtem felfejteni a kép jelentéseit, és amikor odáig jutottam, hogy elkezdtem csillagászati könyveket bújni, akkor mondtam azt, hogy elég. Ami leginkább lenyűgözött, hogy ez az egyetlen ember hányezer szállal kapcsolódik a társadalomhoz, amelyben él. Mert szerintem a művészet bármennyire is emberi, elsősorban mégis közösségi, társadalmi. Nincs értelme művészetről beszélni a vallási virtuóz esetében, aki évekre fölül a fára. Farigcsálhat bármit, de az sosem lesz művészet, mert belül marad, nem válik közösségivé, a közösségévé. És ha ez így van, akkor a másik emberrel kell foglalkozni, hisz hozzá szólunk.

- Hogyan lehet átadni a te személyességedet azoknak a táncosoknak, akik ezt nekem mint nézőnek közvetítik?

- A revü műfajában nincsen ilyen probléma, ott ugyanis Monsieur Berger kitalálja, hogy őneki 178 centi magas, adott mell-, derék- és csípőbőségű lányokra van szüksége, kiválasztja a tánckart, akik úgy dolgoznak, mint a robotok, és kész a produktum. Monsieur Berger azonban nem akar mondani semmit. Ha én viszont mondani akarok valamit, a gondolatot meg kell értetnem a társaimmal, és ha ők ezt megértik és elfogadják, máris hozzáadják önmagukat. Ez óhatatlanul része a procedúrának, ha akarnánk, se volna értelme küzdeni ellene. És nemhogy hagyom: kifejezetten igénylem, hogy a maguk módján oldják meg ezeket a feladatokat. Ha például azt mondom, hogy egy nagyon kellemes, feszültségmentes állapotot, pillanatot akarok megjeleníteni, akkor nem a saját életemből hozok példákat, hanem arra kérem a táncost, hogy ő keresse meg ezt az élményt a saját életében. Éppen ezért fiatal táncosokkal nem tudok dolgozni, kevés élményük van még, és ha van is, nemigen volt idejük kellőképpen feldolgozni, hogy azokat felidézve hitelesen tudják megjeleníteni, amit kérek.

- Te mire asszociálsz ebben a pillanatban, ha azt mondom: szimultán ablak.

- Pár napja láttam egy nőt, egy babakocsit tolt, mellette pedig egy öregembert gurítottak kerekesszékben. Erősen megrázó pillanat volt. Egyszerre láttam az élet elejét és végét. A múltat és a jövőt a saját jelenemben.