Jenő

Tihanyi Ákos: "Mindenért meg kell dolgozni"

2011.01.21. 08:27

Programkereső

Tihanyi Ákos táncos-koreográfus – akinek a neve megkerülhetetlen, ha a legújabb kori hazai musicaljátszásról beszélünk – nem akart táncos lenni. Zongorázni tanult, énekelt és a színház közelében akart maradni. Ennek ellenére mégis a Balettintézetbe felvételizett.

Tihanyi Ákos
Tihanyi Ákos

- Ahova nem vettek fel.

- Nem nem vettek fel, de el is tanácsoltak. Gerincferdülésem volt, lúdtalpam és minden egyéb olyan tulajdonságom, ami egy táncosnak nem kifejezetten előnyös. És átirányítottak Pécsre.

- Hogy ott a lúdtalpas-gerincferdüléses, táncolni akaró 14 éves fiúkkal tudnak majd mit kezdeni?

- Igen. És tudtak. Az igaz, hogy nem volt velem könnyű, és nem csupán azért, mert az osztálytársaimmal ellentétben nekem semmi alapom nem volt. Pécsen folyton a Nemzeti Színház és a Pécsi Balett előadásait néztem. A Herczog István koreografálta Pink Floyd, a Rómeó és Júlia a mai napig meghatározó élményem. Később egyébként növendékként szerepeltünk is előadásokban. Nem tudatosan, de észreveszem magamon, hogy nagyon belém ívódott az ő stílusa, pedig nem akartam koreográfus lenni.

- Miután végeztél, a Madách Színházba jöttél. Ez tudatos döntés vagy a véletlen eredménye?

- Még a középiskola alatt, talán másodikban döntöttem el a Macskák hatására, hogy nekem ezt kell csinálnom. És ha megérzem, hogy egy út visz valahová, hogy arra érdemes feltenni a tétet, onnantól arra koncentrálok, és tudatosan hozok döntéseket. A Madáchban bedobtak a mélyvízbe: Macskák, Az Isten pénze, Doktor Herz... Beküldtek a színpadra, ott bizonytalkodtam, nem tudtam, mit kell csinálni. Nem találtam önmagam. Ami magánéletben nem volt jó, kihatott a munkára, és hiányzott belőlem valami, talán a professzionalizmus, de magam körül sem láttam ezt - ami nyilván a kilencvenes évek második felének általános színházi moráljából adódott. Aztán láttam egy bécsi Chorus Line-t, amitől bekattant, hogy külföldre kell mennem.

- Mekkora volt a kultúrsokk, amikor megérkeztél?

- Hatalmas. Kölnben a Gaudí castingján kétszázan voltunk, ennek ellenére úgy éreztem magam, mintha elemelkednék a földtől. Érdekes, akkor még nem nyomasztott a szituáció, utána már jobban, mert idő kell, mire rájössz, hogy a replica produkcióknál nem csupán a szakmai tudásod számít, hanem az is kell, hogy egy bizonyos típusú táncos legyél. Nehezen tanulok, ezért mindig az utolsó sorba álltam a betanításkor, és ahogyan egyre magabiztosabbnak éreztem magam, úgy mentem egyre előrébb. Persze, volt, hogy nem sikerült, de kell kudarc, mert az visz tovább. Egyébként nem a csillogás, hanem a professzionalizmus kapott el, amit könnyű megszokni. Nincs mutyizás, bratyizás a büfében. A próbán szidnak, csúnyán beszélnek, de utána bocsánatot kérnek. Elvárják, hogy dolgozz, ugyanakkor minden alád van rakva, neked csak a tánccal kell foglakoznod, igaz, nem a magyar "majd megoldod" szinten, és mindezt megfizetik. Viszont ha baj van, mint amikor Bécsben nagyon komoly térdsérülésem volt, akkor sem hagynak magadra. Külföldön, ha van egy új beálló, csak egy nagyon komoly próbafolyamat után engedik színpadra. És ez azért fontos, mert egy táncosban enélkül félelem, bizonytalanság van, ami átsugárzik a többi színpadon levőre, ennek a következménye pedig beláthatatlan.

- Amikor hazajöttél, mennyire volt nehéz visszaakklimatizálódni?

- Anyukám azt mondta, "kisfiam, hülye vagy"... Ha Szirtes Tamás nem hív fel, hogy a Volt egyszer egy csapathoz keresnek koreográfust, eszembe nem jut hazajönni. Megcsináltam a casting háromperces anyagát, betanítottam, azt kiküldték Londonba, majd jött az újabb hívás, hogy megkaptam. A telefon majd' kiesett a kezemből. Azt a próbafolyamatot végigingáztam Bécs és Budapest között, a Producerekhez költöztem haza végleg. De bármikor visszamennék.

- És a színpadra táncosként? A koreográfia mellett egy ideig még felléptél itthon is, a Vámpírok báljában, két éve azonban nem látunk.

- Besokalltam. Az elmúlt 15 évben túl sokat voltam színpadon. Amikor már nem örömből csinálsz valamit, hanem folyamatosan kísért a félelem, hogy vagyok-e olyan jó, akkor nincs más választás, abba kell hagyni. Nem érzem, hogy kiöregedtem volna a táncból vagy a színpadról, csak beparáztam attól, hogy azt mondják azok a nézők, akik esetleg miattam vettek jegyet, hogy nem az általuk elvárt színvonalat kapják.

- A munkáiddal viszont lehet találkozni a Madáchban és a Budapesti Operettszínházban. Hogyan készülsz fel egy-egy produkcióra, egyáltalán: mikor lép be a koreográfus egy próbafolyamatba?

- A Mary Poppins bemutatója szeptemberben lesz a Madáchban, a próbák június elején kezdődnek, az első komolyabb megbeszélésekre pedig heteken belül sok kerül, hogy szavanként menjünk végig a rendezővel, a díszlet- és jelmeztervezővel a darabon. Sok összetevős játékról van szó, nagyon komoly egyeztetések kellenek. Van, hogy a díszlet a koreográfiához készül, de arra is volt példa, hogy nekem kell a díszlet lehetőségeiből kiindulni, ugyanakkor mindent a zenének rendelsz alá, mert az irányítja a színpadi történéseket.

- Nálunk non-replica rendezésekben futnak a musicalek, ennek ellenére vagy épp ezért megnézed az eredeti előadásokat is?

- Egyszer meg kell nézni színházban, aztán pedig el kell felejteni. Az, hogy esetleg mégis hasonlóságok fedezhetők fel, adódhat abból, hogy a zene, a szöveg, a kellék, a helyszín nem enged mást. A Producereknél ott a járókeret, az iroda, ami már meghatározza a lehetőségeidet, a Tavaszébredés múlt századi jelmezei viszont nem azt sugallhatják elsődlegesen, hogy ahhoz valami nagyon mai koreográfia készüljön. A Jézus Krisztus Szupersztárt és a József...-et azért szeretem, mert ott a táncon több múlik, mint magán a darabon, ráadásul az előbbi esetében - szerencsére! - nincs igazán referencia. A Koldusoperánál két hét után kiderült, hogy Brecht és Weill ledob magáról mindenféle táncot, show-t, kizárólag a legminimálisabb mozgásszínházat bírja el. Meg kell találni mindig az egyensúlyt, hogy ne akarj koreográfusként túl hivalkodó lenni, hogy ne tolakodj a rendező elé. Nézek itthon előadásokat és gyakran látom, hogy tehetségesek a kollégáim, de néhányójukból hiányzik a stílusérzék. Meg lehet nézni a külföldöt, de élni benne egészen más tapasztalat. Vagy ami sokkal rosszabb: nem látni, és úgy mondani azt, ez sokkal jobb, mint a kinti, mi sokkal jobbak vagyunk annál.

- A színházi munkáid mellett tévéshow-kat is koreografálsz. Melyik a nagyobb taposómalom?

- A tévében iszonyú gyorsnak kell lenned, kevés az idő a próbálkozásra, gyakorlatilag azonnal a kész megoldással kell előjönnöd. De abban is a színházcsinálás érdekel, csak a médium más.

- Ha nem ezzel foglalkoznál, mi lennél?

- Ha a tévénél maradunk, lennék például szerkesztő, mert izgat a pörgés, hogy két perc alatt hozd ki a legjobbat magadból és a másikból. Lennék például szakács, vagy szerveznék nagy rendezvényeket. Lennék akár idegenvezető, mondjuk Japánban, mert amikor ott dolgoztam, nagy hatással volt rám az ország, a kultúra. De egy irodában is el tudom magam képzelni. Mindent addig csinálok, amíg élvezem.

- Egészen különböző dolgokat mondasz. Nem lehet, hogy mindegy, milyen, csak kreatív és profi legyen a környezet, ahol dolgozol?

- Elképzelhető. Régebben tanítottam, de ma már egyrészt az időhiány miatt nem vállalom, másrészt pedig azért, mert csak elhivatott emberekkel szeretek dolgozni. Aki nem így áll hozzá, ahhoz nincs türelmem. Tokajban nőttem fel, aztán jött Pécs, majd Budapest és még nagyobb városok. Ma már nagyon örülök, hogy végigjártam ezt az utat fizikai-földrajzi és szakmai értelemben is. Hiszek abban, hogy lentről kell kezdeni, és mindenért meg kell dolgozni. Ha kimaradnak lépcsőfokoknak, ha nem tudod, honnan jössz, nem tudod értékelni azt sem, amit elérsz.