Jenő

Salamon Eszter: "Mivel ez volt a problémám, ezt kellett feldolgoznom"

2011.01.25. 16:06

Programkereső

Salamon Eszter táncos, koreográfus 1991-ben hagyta el Magyarországot, tíz évet Franciaországban, tíz évet Németországban élt, január végén pedig – ÉS AKKOR című előadásával – másodszor vendégeskedik a Trafóban.

- 2009 májusában, amikor a Dance #1 Driftworks című koreográfiával Budapesten jártál, azt mondtad: "Azt fogják gondolni, hogy UFO vagyok." Hogyan emlékszel vissza annak a vendégjátéknak a fogadtatására?

- Ugyanaz volt a félelmem, mint minden vendégjáték előtt: a több mint tíz darabomból bemutatok egyet, mi lesz, ha azt hiszik, ez a teljes munkásságom? - hiszen a nézők aligha tudják, honnan jövünk, mit csinálunk, nincsen összehasonlítási alapjuk. Nagyon kellemes csalódás ért. Sokakkal beszélgettem az előadás után: fiatalokkal és idősekkel, barátokkal, ismerősökkel és ismeretlenekkel, és magától értetődő természetességgel tudták és merték megfogalmazni, mit láttak. Megértették, viszonyultak hozzá, szavakba tudták önteni. A táncról sokszor még maguk az előadók és a koreográfusok is azt mondják, nem kell szavakban kifejezni, mert kifejezi önmagát. Pedig beszélni kell róla, ha nem is könnyű. Le kell vetkőzni az intellektuális lustaságunkat, és menni fog. Tehát összességében nem bizonyultam ufónak.

- Koreográfiáid elkészítésekor milyen inspirációk vezetnek?

- Azért kezdtem koreografálni, mert problémáim voltak például azzal, ahogyan és amilyen női szerepekre a táncművészet, legyen klasszikus vagy kortárs, lehetőséget ad. Zavartak a patriarchális szabályok és beidegződések, amelyek csak klisémozdulatok klisémegjelenítését teszik lehetővé, szerettem volna mást és máshogy megélni a színpadon. Szerettem táncolni, ezért kezdenem kellett valamit ezzel a kérdéssel - több évig dolgoztam rajta, hol egyedül, hol másokkal. Mivel ez volt a problémám, ezt kellett feldolgoznom. Ugyanakkor úgy érzem, nincsenek hagyományos értelemben vett témáim, a táncot nem arra szeretném használni, hogy valamit elmeséljek. A koreográfiát magát - mint mozdulatok rendszerezett sorát - igyekszem a középpontba állítani, nem konkrét üzenetet próbálok átadni, nem meghatározott reakciót próbálok kicsiholni a nézőből, hanem gondolkodást. Hogy a tánc több legyen, mint sport, szépség, szórakoztatás: felnőtt művészet.

Salamon Eszter: And then
Salamon Eszter: And then

- Amikor 1991-ben friss diplomás balettművészként Franciaországba mentél, sokat kellett házalnod, hogy lehetőséget kapj, felületet, ahol megmutatkozhatsz?

- Semmilyen teret nem találtam akkor Magyarországon, a klasszikus társulati rendszerben nem éreztem jól magam - ez zsákutcának mutatkozott. Két lehetőségem maradt: vagy továbbtanulok és teljesen más területen próbálom ki magam (az építészet például mindig is nagyon érdekelt), vagy külföldre megyek, hogy eltávolodjam egy kicsit, kilépjek ebből a számomra perspektíva nélküli világból. Végül Franciaországban kötöttem ki, és úgy alakultak a dolgok, hogy tíz évig ott is maradtam. Eleinte csak előadásokat néztem, sokat. Mivel nem volt túl sok pénzem, azt füllentettem, hogy táncújságíró vagyok, így jutottam jegyekhez. Aztán tánckurzusokra es ingyenes felvételikre jartam, tehát valamennyire aktív voltam, de nem mozgattam meg minden követ, nem mosogattam azért, hogy majd valahol, valamikor táncolhassak. Aztán kaptam egy felkérést, majd még egyet és még egyet. Szerencsém volt, nem kellett kopogtatnom.

- Nincs állandó társulatod vagy székhelyed, független alkotóként hozod létre a produkcióidat. Miből telik erre?

- Franciaorszagban, ahol tíz évig dolgoztam táncosként, a támogatási rendszer átláthatóbb és demokratikusabb, mint Németországban. Nem csoda, hiszen komoly politikai akarat mutatkozott a kortárs tánc népszerűsítésére, szakszerű finanszírozására már a 80-as években. Magyarországon a 90-es évekig a balett és a néptánc jelentette a szubvencionált táncművészetet. Persze a támogatásokat az utóbbi években apránként csökkentették ezekben az orszagokban is, noha a szétosztható összeg most is sokszorosa a magyarországinak, és a dotáció mértéke nem mindig van összhangban a minőséggel. A közvetlen támogatás aránya igencsak lecsökkent, vagyis nem az alkotók egy-egy projektjét finanszírozzák, a pályázati pénzek zöme az intézményekhez, a játszóhelyekhez kerül, így a művészek sokkal kiszolgáltatottabbak, ugyanis több intézményvezetőtől függnek egyszerre. Véleményem szerint újra kellene gondolni, hogy mi miért jött létre, mi mit szolgál, mert sajnos a művészi intellektuális munka értéke lecsökkent, az intézmények szerepe megnövekedett, és nem hiszem, hogy ez jó.

- Saját magadon is érzed az intézményektől, a befogadóhelyektől való függést?

- Nagyon szabad elektron vagyok, éppen ezért elsősorban nemzetközi projektekben dolgozom, így csak részben függök a berlini vagy a német támogatási rendszertől. Ha negatívumot érzékelek, az elsősorban az, hogy a támogatási rendszer túlságosan is nemzeti szinten szerveződik Európában. Ebből pedig az következik, hogy vannak teljesen lokális művészek, akiknek a munkái csak Berlinben láthatóak, és vannak olyanok, akik szinte kizárólag nemzetközi színtéren szerepelnek. Én az utóbbiak közé tartozom.

- A munkatársaidat milyen szempontok szerint választod?

- Nem castingolok, ha erre gondolsz, mert abban egyáltalán nem hiszek. Olyan személyekkel szeretek dolgozni, akikkel együtt tudok gondolkodni, mert ez a munkám alapja. Barátokkal; korábbi munkatársakkal, akikkel egyszer már eljutottunk valahová; vagy éppen "idegenekkel", akiknek valamelyik munkájára figyelek fel. De dolgoztam már az édesanyámmal és a bátyámmal is. Akkor éppen rájuk volt szükségem.

- Munkáidban sokszor folytatod vagy gondolod újra egy-egy korábbi előadásodat. Mi a helyzet az ÉS AKKOR-ral?

- Ezt a darabot 2007-ben készítettük, és egy diptichon második része. Az első epizód tulajdonképp egy szakmai önéletrajz, a saját testem története, hogyan váltam olyanná, amilyen vagyok, hogyan táncolok ma és miért, megidéződik benne a múltam: a balett, vagyis a magasművészet, és a néptánc, amelynek inkább társadalmi funkciója van, de mindkettő igen erős, kötött kódokra épül. A második rész, a Trafóban is látható ÉS AKKOR ugyancsak önéletrajzi ihletettségű: az önfikció kérdésével foglalkozik. Mert nincsen identitás fikció nélkül, az identitás pedig nem változatlan állapot, hanem maga a folyamatos változás. A darab kiindulopontja maga a név kérdése volt. Egy művész - leegyszerűsítve a dolgot - attól lesz művész, hogy megjegyzik a nevét, vagyis hogy ő valamit a nevével jegyez. Sosem Picasso egyik képéről beszélünk először, hanem magáról Picassóról. De mi a helyzet, ha olyan neved van, amit más is visel? Az identitásod kérdésessé válik, és ebből problémák adódhatnak. Az ÉS AKKOR női élettörténetekből építi fel önmagát.