Katalin

Robert Steijn: "Nem aktuálpolitikai előadást készítettünk"

2011.02.24. 17:13

Programkereső

Propaganda! címmel mutatja be új előadását a Tünet Együttes, amelyet a united sorry duóval készített. Az Amszterdamban és Bécsben élő Robert Steijnnel az egyik utolsó próba előtt beszélgettünk.

- Nagyon pici részletet láttam csak a készülő előadásból, ebben Propaganda és Szabad Beszéd nem túl boldog véget érő történetét mesélik el. Miért hímnemű Propaganda és nőnemű Szabad Beszéd ebben a sztoriban?

- Egyrészt azért, mert mi, férfiak, annyira férfiasak akarunk lenni, hogy a bennünk természetesen meglevő női oldalunkat elfelejtjük, elnyomjuk. A propaganda erejének tudatában manipulál, befolyásol, csábít, tökéletesen leképezi a patriarchális társadalmak erőviszonyait. Amikor apa-gyerek, de inkább csak apa-fiú kapcsolatokról beszélünk. A nőiség és az általában femininnek tekintett jellemvonások a közéletben, a politikában nem kerülhetnek felszínre. Bécsben és Amszterdamban élek, és mindkét helyen erősek a kirekesztő, idegenellenes, multikulti-ellenes hangok, e pártok vezetőire pedig mindentudó apaként tekintenek a szavazóik.

Robert Steijn
Robert Steijn

- És amikor megérkeztetek Budapestre, amikor körülnéztél, nem ugyanezt tapasztaltad?

- Réka arra kért, hogy az itteni politikai-társadalmi helyzetről csináljunk előadást. A Propaganda! címet és témát mi javasoltuk. Elkezdtük vizsgálni a politika nyelvét, az üres lózungokat, ezek hatását a mindennapjainkra, a viselkedésünkre, azt, hogyan beszélnek velünk, nekünk a politikusok, és meddig vesszük őket komolyan. Amikor megjöttünk, azt láttam, hogy a férfiak félnek kimutatni az érzelmeiket, hogy a lágyság nem megengedett, hogy az érintéstől ódzkodnak. Voltak gyakorlatok, amelyeken meglepődtek, amelyeket ha nem is utasítottak el, de meglehetősen nehezen oldódtak fel benne.

- Nehezen találtátok a közös nyelvet?

- Inkább kihívásnak mondanám, de semmi különös nincs ebben. Ha vendégként mész valahova, mindig meg küzdeni az elfogadással. Ha nyitottsággal találkozol, akkor nincs probléma. Van egy furcsa félreértés, amit igyekszem eloszlatni, bármerre járok: a színház nem arról szól, hogy felmegyünk a színpadra és válaszokat adunk vélt vagy valós kérdésekre, hanem arról, hogy alkotóként vagy fellépőként kételyeinket, gondolatainkat osztjuk meg a nézőkkel. Ez egy kétoldalú kommunikációs folyamat. A modern táncban a közönséget érzékeit manipulálod, a posztmodern táncban pedig hagyod, hogy felfedezzék magukat és az érzékeiket.

- Türelmetlenséget tapasztaltál?

- Nem türelmetlenségnek mondanám, inkább más típusú érzékelésnek, amivel tisztába kell kerülnünk, amit meg kell szoknunk.

- Hogyan lesz politikus az előadás: a kimondott mondatok által?

- Nem elsősorban. Amit fontosnak tartok leszögezni: nem aktuálpolitikai előadást készítettünk, de már a témaválasztás is politikai tett, felelős cselekedet. Attól leszünk például politikus, ahogyan a férfi és női szerepeket, a hozzájuk kapcsolódó sztereotípiákat vagy épp a testet kezeljük, hogy a meztelenség nem ruhátlanságot, hanem sajátos jelmezességet jelent. A klisék helyett ikonokkal dolgozunk.

- Egyszerre beszélsz színházcsinálásról, kutatásról és ezek közösségformáló erejéről. Egy véget nem érő folyamatról.

- Inkább rituálénak mondanám, mert a vége az, hogy ami ezalatt történik velünk, és azt megosztjuk egymással. Nincs deklarált cél, aminek történnie kell. Olyan ez, mint amikor szeretkezés után csak fekszünk egymás mellett, nincsenek kötelezettségek, csak beszélgetünk, mindenféle tét nélkül, szabadon, bizalommal.

- Amikor tanítasz, mi az órád neve?

- Koreográfia. Ez elég tágan hangzik, és bármi belefér. Tökéletes, nem?