Jácint

Karine Ponties: „A tánc inkább eszköz, mint cél”

2011.03.19. 11:00

Programkereső

A Belgiumban alkotó francia táncos-koreográfus, Karine Ponties az európai kortárs tánc egyik legizgalmasabb jelensége. 1995-ben alakította meg Dame de pic elnevezésű társulatát, amellyel immár harmadszor vendégszerepel nálunk. A MU Színházban március 25-én és 26-án látható a Holeulone című 2006-os produkciójuk.

- Mit fed a Holeulone kifejezés?

- Egy szójátékot az angol all alone-ra és a hole alone-ra francia kiejtéssel: mindenki egyedül és egyedül a lyukban.

- Milyen indíttatásból született meg ez a férfi kettősre és grafikai animációra íródott mű?

- A 2002-es Brutalis előadást követően szerettem volna folytatni a művészi együttműködésemet Thierry Van Hasselt grafikussal. A rajz és a tánc, a toll és a test találkozása volt a kiindulópont, hiszen mindkét kifejezési mód testi állapotokat fogalmaz meg. Mindkettő az anyaggal, az idővel, a mozgással dolgozik, azokat fixálja egy adott térben. A rajz számomra a mozgásban lévő gondolatot idézi. Élő előadásban nem vagyok híve az animációnak, de a Holeulone esetében ez a technikai kifejezés adott értelmet a szereplő fantáziájában megjelenő képeknek.

Holeulone - Dame de pic
Holeulone - Dame de pic

- Hogyan kapcsolódik mindehhez az irodalmi alapanyag: úgy tudom, hogy Daniel Keyes világhírű regénye, a Virágot Algernonnak inspirálta.

 - Természetesen csak áttételesen. A regényből Charlie, a főhős érzékenysége volt rám a leginkább hatással. A fejlődési és a megértési vágy iránti törekvése olyan csodálatos, hogy testi kifejezésre inspirált. A könyvből áradó energia közel áll ahhoz, amit mi, koreográfusok, táncosok a mozdulatművészet alkotófolyamatába fektetünk. Másfelől bármelyikünket érinthet a Virágot Algernonnak története, amikor valaki élete egy adott pillanatában elveszíti a talajt a lába alól, hontalanná válik, megszűnik addigi státusza, nem találja a helyét. Mindezek ellenére mégis tudatosan, tiszta fejjel cselekszik, bármi is éri őt : emelkedés vagy bukás. Mélyen emberinek tartom azokat a reakciókat, amiket gondolatilag, érzelmileg, vívódások, zavarok, valós vagy képzelt emlékek formájában megél.

- Minden munkájában a különféle társművészetekkel ötvözi a mozdulatművészetet, különösen a grafikával, a festészettel. Ilyen értelemben nem táncközpontú koreográfusnak is nevezhető?

- A tánc inkább eszköz, mint cél. A test számomra kísérletezési forma, aminek megvannak a maga korlátai, törésvonalai. Alkotásról alkotásra egyre több társművésszel szeretem körülvenni magam, akik kérdeznek, konfrontálnak, sajátos látásmódot hoznak be magukkal, és nem utolsó sorban gazdagítják a darabjaim tartalmát, esztétikáját. Közös kutatómunkát folytatunk a táncosokkal, a látvány- és hangtervezőkkel. A lényeg mindig az, hogy egy autonóm alkotás jöjjön létre. Nálam nincs különbségtétel az irodalmi, költői, filmes, képzőművészeti, audiovizuális hatások beépítését illetően. Valójában minden művészeti ág élő, kísérleti anyag érzelmek, gondolatok, lelkiállapotok, benyomások rögzítésére.

- Számos koreográfiájában a mese és a valóság mezsgyéjén egyensúlyozik. Mennyiben törekszik univerzális vagy éppen egyéni   történetek  megalkotására?

- A kettő valahol egy. Alapvetően az egyén sérülései, hibái, sajátosságai érdekelnek. Mindezt belehelyezem egy adott történet szövetébe anélkül, hogy bármiféle naturalizmusa törekednék. Az absztrakt és a konkrét, a mítosz és a képzelet, a forma és a tartalom „szorításában" mindig valamiféle álomszerűség érdekel. A hangok, színek, képek, gesztusok, testi ütközések nyelvére lefordított varázslat, metamorfózis. Lényegében az ember a maga kis- és nagyszerűségében. A táncosok teste egyszersmind korlát és a korlátok átlépésének eszköze, mindenre reagál és mindent képes felülírni, más dimenzióba helyezni az őt ért külső és belső hatások által. Minden ember létező formáját tekintve egyszersmind primer anyag, az általa megélt események, a belőle fakadó érzések, gondolatok eszköztára, aki más testekkel való ütközésben éli meg a mindennapjait. Másfelől külön világ, teljes univerzum, minden idegszálával szerves kapcsolatban áll a világmindenséggel. Hogyan lehet ezt a kettőt, a pillanatok fizikai fogságában élő lényt és a teljességgel együtt lélegzőt szintézisbe hozni? Másképpen szólva, az anyagi és a szellemi világhoz való tartozásunkat megeleveníteni? Tulajdonképpen ennek a kettős kötődésnek az érzékeltetését tartom lényegesnek.