Cecília

Bombicz Barbara: "Csak teljes odaadással tudok dolgozni"

2011.08.26. 11:18

Programkereső

A Harangozó-díjas balettművész a Magyar Köztársasági Éremrend tisztikeresztje kitüntetésben részesült augusztus 20-án.

- Melyik az igazi Bombicz Barbara: a balettművész, a koreográfus vagy a táncpedagógus, aki nem mellesleg a győri tánc-, és képzőművészeti iskola igazgatója?

- Nehéz megmondani, hogy melyik énem és melyik életem a fontosabb, talán nem is szükséges sorrendet állítani. Amikor a Győri Balettben táncoltam, nem volt annál semmi fontosabb a számomra. Most hasonlóképpen vagyok az iskolával, ahol a megszerzett tudást igyekszem továbbadni. Nem tudok másként dolgozni, csak teljes erőbedobással, teljes odaadással. A győri együttesben huszonhét évig szolgáltam a közönséget. Előbb Markó Iván, majd a meghívott vendégkoreográfusok elképzeléseit adtam tovább, interpretáltam "hangszerként" a nézőknek. A koreográfusi ambícióim a későbbiekben kerültek előtérbe, akkor már arra törekedtem, hogy a saját
gondolataimmal szerezzek élményt, örömet a nagyérdeműnek. Több napos felvételit követően tízévesen kerültem be a Balettintézetbe, amely akkoriban szemben volt az Operaházzal. Az intézeti évek alatt sokszor felléptem, de ha nem szerepeltem, akkor belógtam és előadást néztem. A szüleim az előadások után esténként jöttek értem és hazakísértek. Ez a színházi világ korán az enyém lett, valahogy mindig a magaménak éreztem.

- Az 1979-ben végzett osztály úgy döntött, hogy együtt marad. Hogy ez így történhetett, abban a szerencsés véletlenek összjátékának is volt szerepe. Elég csak arra gondolni, hogy az évfolyam felkérésére Markó Iván, az akkor már nemzetközi hírű balettművész vállalta az együttes vezetését. És éppen akkor épült a színház Győrben, amely a Győri Balett otthona lett. A balettműfajjal barátkozó győri közönség Bombicz Barbara nevét hamar megtanulta. Mondhatjuk, hogy az ölébe hulltak a szerepek és nyomukban a siker?

Nem. Nekem mindenért meg kellett küzdeni. De nem volt olyan szerep, amelyet ne szerettem volna, és nem volt olyan, amelyet ne kaptam volna meg. Az együttes legelső premierje, A Nap szerettei Orff Carmina Buranájára hatalmas sikert aratott Győrött. Abban a produkcióban én voltam a női főszereplő, a Földanya. A nagy áttörés azonban egy év múlva Az igazság pillanata volt, amelyben a bikát táncoltam. Akkor tanultam meg, hogy vannak helyzetek, amikor le kell küzdenem önmagam határait. És azt is megtanultam, miként tudok túllépni saját magamon. Ma is az a cél lebeg előttem, hogy többet teljesítsek, mint amilyen teljesítményre képesnek képzelem magam.

- A Markó-korszakban a koreográfiákat ő jegyezte. Ki inspirálta Bombicz Barbarát, hogy ezen a területen is kipróbálja magát?

- A helyzet hozta. 1991 májusában Iván elhagyta a Győri Balettet. Akkor már megvolt a felkérés, hogy II. János Pál pápa látogatására a Szent Margit-legendát adjuk elő. De nem volt koreográfus. Megkaptam Gombár Judit zenei összeállítását, és a kazettát hallgatva elképzeltem Szent Margit szólóját. Az együttesnek tetszett az elgondolásom, így került színpadra első részkoreográfiám a kompozícióba, amelynek megalkotásában az együttes több tagja is részt vett. Az akkor párhetes második gyermekemet mózeskorásban vittem a próbákra, és két szoptatás közben gyakoroltuk a táncosokkal az általam készített jeleneteket. Utána jött a Gulliver úr utazásai, amelyben William Fominnal készítettük a liliputi képet. Az első önálló koreográfiám a Párkák volt, amelyet a győri születésű Kovács Margit keramikus művész egyik szobra ihletett. Ezt a darabot 185-ször adtuk elő itthon és külföldön. Az igazság az, hogy az alkotás máig izgat, a kitalálás folyamata, amikor megszűnik a világ körülöttem és csak arra az egy dologra összpontosítok. Ilyenkor még azt is elfelejtem, ha fáj valamim. Úgy gondolom, hogy a művészek elő tudják idézni az emberekben a katarzist, a megváltást, ők tudják megteremteni számukra a felszabadulás érzését , amikor megnyílhatnak, szellemi értelemben gazdagabbá, többé válhatnak, vagy éppen jobban elmélyedhetnek saját magukban. A művészek olyan lelki megemelkedéshez segítik hozzá az embereket, amelyre szükség van, hogy másnap legyen erejük felkelni, tudjanak újra dolgozni és helytállni a hétköznapok gondjai közepette. A művészeket a tenyerén kellene hordania a világnak.

- A balettművészek életpályája huszonöt év. Negyedszázados szolgálat után Bombicz Barbarának nem jött el a nyugdíj. Nem érezte még időszerűnek a búcsút a balett-teremtől, a színpadtól?

- Nekem még két évre volt szükségem a döntéshez. Nap mint nap mentem gyakorolni, és közben az járt a fejemben, hogy csináljam vagy ne csináljam. Aztán egy napon odaálltam a rúd mellé, és az villant az eszembe, hogy hopp, a rudat holnap már nem kellene megfogni. Ehhez hozzásegített, hogy amikor 25 éves lett a Győri Balett, elkészítettem a Táncba zárt lélek című könyvet, amely tulajdonképpen a Győri Balett negyedszázados története az előadásokról, a külföldi vendégszereplésekről sok-sok képpel, visszaemlékezéssel. A jubileumi ünnepségen a könyvet átadtam Kiss János igazgatónak, és ezzel lezártam magamban egy korszakot. De úgy látszik, a tenyerén hordoz a Jóisten, mert nem sokkal azután, hogy meghoztam ezt a döntést, kiírták a pályázatot az iskola igazgatói állására. Férjemmel, Tárnoki Tamás nyugdíjas balett-táncossal arról beszélgettünk, hogy fel kellene ezt az iskolát virágoztatni. Azon morfondíroztunk, hogy melyikünk pályázzon. Aztán a férjem elment otthonról, és amikor hazaérkezett, csupán annyit mondott, hogy pályázzak én.

- Öt évvel ezelőtt megnyerte az igazgatói széket, és az idei nyáron újabb öt évre bizalmat szavazott önnek a képviselőtestület.

- Büszke vagyok arra, hogy a többségben és az ellenzékben lévő önkormányzati képviselők is mellettem voksoltak. Az igazgatásom első öt évében a tizenhárom évfolyamos iskola megerősítésén munkálkodtam. Úgy éreztem, hogy szakmailag és hírnév tekintetében is volt tennivaló ezen a téren. Nemcsak a balettosoknak, hanem a képzőművészeti képzésben résztvevők számára is biztosítunk lehetőséget a bemutatkozásra. Kiállításaik rangos helyeken, múzeumokban, képtárakban nyílnak, és ez egyfajta elismerés a szakma részéről. Ami pedig a balettos szakágat illeti, ma ott tartunk, hogy a Táncművészeti Főiskola után második helyen a győri iskolát emlegetik Magyarországon, ha táncképző intézményekről esik szó. Győri sajátosság, hogy mi egyforma hangsúlyt fektetünk a klasszikus és a modern balett oktatására, mind a kétféle tudást próbáljuk átadni diákjainknak. Az eredmény magáért beszél, végzettjeinknek van munkájuk. A júniusban kirepült diákok egyike Monacóba, a másik Csehországba szerződik, ketten pedig a Budapest Balettnél kezdik a pályájukat.

- Az iskola 30 évvel ezelőtt azt is célul tűzte ki, hogy utánpótlást neveljen a Győri Balett számára és szükség esetén képzett gyerekszereplőket adjon a produkciókhoz.

- Ez a koncepció kezdetben jól működött, és az utóbbi időben ismét felerősödött az együttműködés. A Queen-balettben tizenhét növendékünk táncolt, és a Chaplin-darabban szereplő kislány is az iskola diákja. Ami pedig a felnőtt balettművészeket illeti: jelenleg az együttes tizenhat táncosa az iskola növendéke volt Pátkai Balázstól, Sóthy Virágon és Cserpák Szabinán át Sebestyén Bálintig, és még sorolhatnám. Valamennyien jó nevű, elismert művészek.

- Milyen feladatok elé állítja az intézményt a következő időszak?

- A két győri egyetem valamelyikéhez kapcsolódva szeretnénk beindítani a főiskolai oktatást. A növendékeink testében képletesen már most beletesszük a főiskolai anyagot, jelenleg azonban csak szakközépiskolai végzettséggel engedjük útjukra őket. A most kezdődő tanévben ennek az elképzelésnek a kimunkálásán fog dolgozni az iskola vezetése.

- Hírek szerint ha rövid időre is, de visszatér a színpadra.

- Össze kell szedni magam, mert a Jövőtánc programban felkértek, hogy lépjek fel egy zenésszel. Egyre többen keresik a lehetőséget, hogy ne színpadi körülmények között, hanem a közönséghez közel jöjjön létre és gyönyörködtessen egy-egy művészi produkció. Mi a budapesti Goethe Intézet kávézójában adunk elő Tolcsvay Lászlóval egy improvizatív kompozíciót október 8-án. Öt éve nem léptem közönség elé. Bízom benne, hogy az izgalomtól nem fog remegni a lábam.