Jolán

Akram Khan és az utak

2011.11.01. 08:52

Programkereső

Bizarr élmények inspirálták Akram Khan Vertical Road című munkáját, amely novemberben két este látható a Trafóban. Az út című film, a kínai agyagkatonák, egy cikk, hogy óránként a Földre zuhan egy meteorit, és ennek nyomán hirtelen bevillanó kihalt táj, amit csak por borít, egy furcsa ausztráliai találkozás egy taxissal, aki ugyanabból a kétszáz fős bangladesi faluból származott el.

Akram Khan
Akram Khan

- A Vertical Road kapcsán azt nyilatkoztad, hogy másféleképpen teátrális, nem annyira színházközpontú, mint az eddigi koreográfiáid. Ez azt jelenti, hogy a spiritualitást narratív módon nem lehet kifejezni semmilyen nyelven?

- Nem, mert jóval absztraktabb gondolkodást kíván. A spiritualitásnak számomra nincs formája. Mindenhol jelen van, de megfoghatatlan. Egy olyan közeg, amit nem tudsz materializálni, következésképp azok az eszközök, amelyeket eddig használtam, tökéletesen alkalmatlanoknak bizonyultak.

- Azt mondod, új kifejezésmódokat kellett keresned. Ez mennyire nehezítette vagy könnyítette a próbafolyamatot?

- Tudtam, hogy a földnek benne kell lennie, ebből kell kiindulnunk, és evidens, hogy valamiféle nagyon primer, törzsi ritualitásnak is helye van a színpadon. Ezért olyan táncosokat kerestem, akiknek a teste, a megjelenése már magában hordozza ezeket a tulajdonságokat.

- Egy válogatáson mire vagy kíváncsi? Mi érdekel: a táncos személyiségét vagy a technikai tudását figyeled?

- Attól függ, miért válogatunk. Ha egy új darabot készítek, és ahhoz keresünk táncost, akkor onnantól kezdve figyelem a jelöltet, hogy az belép a terembe. A nem-táncosi mozdulatait, a lényét, a kisugárzását, az egyéniségét, hogy mennyire illene bele a darab tematikájába. A technikai tudás természetesen alapfeltétel, de mindenképpen kell az élettapasztalat, az élettörténet, az, amit hoz magával, és amin a technika nem kerekedhet felül. Olyan harmóniában kell lenni a két kvalitásnak, mint a jin és a jang. Abban az esetben viszont, ha egy kész darabba kell beállni, elsősorban a technika számít, illetve az, hogy tulajdonságaiban minél inkább egyezzen azzal, akit helyettesíteni kell, hogy ne boruljon fel a már meglevő, az eredeti válogatás és a próbafolyamat által elért egyensúly. A Vertical Road egyik táncosa a Közel-Keletről jön, Egyiptomból. Az ő családjában a szufi kultúrának, vallásnak nagyon fontos szerepe van, és az, hogy a spiritualitás minden idegszálát, az agyát és a zsigereit áthatja, hogy számára a spiritualitás a tartalom, és nem a forma, az első pillanattól kezdve mély hatással volt rám, és tudtam, hogy rá szükségem van. Az energiái miatt, és persze azért is, hogy "ellenpontozza" a nyugati kultúrát, amit a többi táncos képvisel. Nem politikai vagy földrajzi értelemben, hanem azért, mert a világon optimális esetben minden és mindenki folyamatosan az egyensúlyi állapot elérésére törekszik. Igaz, soha nem találjuk meg, mert az egyensúlyi állapot csupán illúzió. Amint azt elértük, elveszik a dinamizmus, és halottá válik az anyag. A férfi táncosoknál általában a férfiasságot, a nőknél a nőiességet keresik a koreográfusok. Számomra viszont az a fontos, hogy a férfiasságban legyen valami feminin, a nőiességben pedig valami maszkulin.

- Az egyértelmű, hogy a spiritualitásra való hajlam valakiben vagy megvan, vagy hiányzik, tanítani viszont nem lehet. Az is nyilvánvaló, bár cáfolj, ha nem így van, hogy számodra a táncolás, talán a kathak miatt is, a spiritualitásban gyökerezik. De mi a helyzet a koreográfiával?

- Szerintem az sem tanítható. Azt hiszem, az ember érzi, hogy van benne rá hajlam, később pedig tudatában van a képességnek, és ha valóban ott van, akkor előbb-utóbb eljutsz arra a pontra, amikor formába tudod önteni, azaz elkészíted az első darabodat. Tanulhatsz tánctechnikákat, fejleszthetsz pedagógiai módszereket, nézheted mások munkáit, de ha valami ösztönösen nincs meg, azt nem tudod betölteni valakibe. A képzeletet sem tudod egy csettintéssel rávenni arra, hogy elkezdjen működni. A fantázia, a gondolkodásmód, az asszociációk mind-mind egyénfüggők.

- Nem meséltetem el veled sokadszor, mi volt az, ami a Vertical Roadot inspirálta. (Akram Khan 2008-ban Sydney-ben lépett fel. Az előadás után az utcán azt érezte, hogy az édesapja hangját hallja, ezért a taxiból felhívta őt. Bengáli nyelven beszéltek, amit otthon használnak. Miután letette a telefont, a taxis bengáli nyelven kérdezte meg tőle, hogy az apja vajon nem egy Algichar nevű bangladesi kis faluból származik-e. Kiderült, hogy a taxis Khan apjának egykori legjobb barátja volt, és évekig kereste őt. - a szerző) Az viszont érdekelne, hogy ez a találkozás mekkora fordulópont volt az életedben. Addig nem foglalkoztatott, hogy a velünk történő események milyen hatással vannak ránk, vagy hogy milyen ok-okozati kapcsolatsorban éljük le az életünket?

- Nem mondom, hogy addig nem gondolkodtam ezekről, vagy hogy nem volt hajlamom a spiritualitásra, de kétségkívül ez volt az a pillanat, ami változást kiváltó katalizátorként hatott. Kell, hogy legyen benned hajlam rá, hiszen ez sem tanítható. És most lehet, hogy ellentmondok magamnak, de jobban nem tudom megfogalmazni. Amikor klasszikus indiai táncot kezdesz tanulni, még nem biztos, hogy te magadtól tudod, hogy mi van benned, ám ahogyan fokozatosan elsajátítod a technikát, egyre mélyebbre jutsz a filozófiájában, egyre inkább érted, mit táncolsz, egyre jobban megragadod, megérzed a lényegét, és egyre jobban ki tudod magad fejezni azon a nyelven. Hinned kell, ez az alap, ahonnan indulsz, mert a rítusban gyökerező táncok a hitről és az odaadásról, az áldozatról szólnak. Amikor bekerültünk az iskolába, az első dolog az volt, hogy megérintettük a tanárunk lábát, és az áldását kértük. Amikor beléptünk a próbaterembe, és akkor is, amikor kijöttünk onnan, megérintettük a padlót, mert számunkra az a tér olyan szent hely, mint egy templom.

- Egy szufi költő, Rumi idézetét választottad mottóként. Erre hogyan találtál?

- Nem emlékszem. Régóta ismerem Rumi költészetét. Lehet, hogy az egyik munkatársam vagy Ruth Little dramaturg mutatta? Vagy amikor Juliette Binoche-sal dolgoztunk, és eredetileg az angyalokról szerettünk volna előadást csinálni?

- Amikor kortárs "nyugati" tánccal kezdtél foglalkozni, soha nem volt olyan, hogy az "agyalás", a "tudományosság", azaz a technika felülírta a magaddal hozott spiritualitást?

- A kutatás ugyanúgy spirituális, csak a hangsúly máshová kerül. A tudományosság a test működéséről szól, a fizikumról, a biológiáról, a matematikáról. Arról, hogy kívülről milyennek látjuk a mozdulatot, nem pedig arról, hogy milyennek érzi azt a mozdulat kivitelezője. Nem azt mondom, hogy a nyugati világban kizárólag a definíciók megalkotásáról szól az élet, mert az nagyon naiv és inkorrekt állítás lenne, pláne akkor, ha valaki jogos ellenérvként Pina Bausch munkásságát és társulatát hozná fel. Inkább úgy fogalmaznék, hogy Ázsiában a spiritualitás a hétköznapoknak, az életnek fontosabb része, amit hagynak a felszínre törni. Jobb lenne, tudom, ha egyénekről beszélnénk, és nem is akarok sztereotípiákra egyszerűsíteni, de a nyugat energiaáramlás tekintetében horizontális, míg a kelet vertikális.

- Ez azért utóbbi nyugaton is megvan, elég csak a templomokra gondolni, ahol mindig felfelé nézel.

- Persze, és nem hiszem, hogy kiveszett a spiritualitás a generációnkból vagy az utánunk következőkből, a technika azonban túlzott mértékben hat át mindent. Mi kizárólag az "én"-ben tudunk gondolkodni, míg a szüleink számára még a "mi" irányított.

- A geometriában vízszintes és függőleges könnyedén metszhetik egymást. Ez az analógia állhat a horizontális és vertikális utakra?

- Talán, persze. Miért ne? Az ember életében két igazi pillanat van: a születésé és a halálé, a kettő között végig az illúziótlanság és a valóság illúziója uralkodik. Ahol most tartok a privát és a szakmai életemben is, az nem egy könnyű szakasz. Van bennem valamiféle belső nyugtalanság. Boldog és elégedett lehetnék, a testem például sokkal bölcsebb, nem tesz fölösleges, veszélyes dolgokat, gondolkodik, mit válasszon, mégis érzem valaminek a hiányát. Nem tudom pontosan definiálni, vagy ha igen, annál jobban nem, hogy általában spiritualitás hiányzik. Bangladesben kis falvakban, alig lakott görög szigeteken, Belső-Indiában már csak azért is, mert ott vannak az égbe nyúló, a földben mélyen gyökerező fák, azt érzem, hogy megnyugszom, hogy ki tudok lépni az otthoni ördögi körből, hogy nem keresek logikát, magyarázatot. Csak vagyok.