Salamon

Pártay Lilla: „Az ember ki van szolgáltatva az időnek”

2011.12.19. 11:13

Programkereső

Az Operaház örökös tagját, Kossuth- és Liszt-díjas, kiváló és érdemes művészt, operaházi tagságának 50 éves jubileuma alkalmából múltidézésre és jövőbe tekintésre kértük.

- November 11-én az Operaház ismét műsorra tűzte az Anna Karenina című koreográfiáját, majd az előadás után a színpadon köszöntötték abból az alkalomból, hogy 50 éve tagja az Operaház társulatának. Hogyan élte meg ezt az ünnepet?

- Ez egy hármas esemény volt tulajdonképpen. Az első egész estés koreográfiámat, az Anna Kareninát húsz éve, 1991. november 29-én mutattuk be, most nagyrészt új szereposztásban tűzte újra műsorára az Operaház. Másrészt nemrégiben ünnepeltem a születésnapom, ami szintén egy kerek évszám, és 1961-től vagyok a színház tagja. Ritkán adatik meg egy ehhez hasonló hármas ünnep, úgy gondolom, hogy az embernek érdemes megállnia, visszatekintenie egy-egy ilyen állomásnál, ha megkapta a sorstól, hogy ezt megérhette. De nagyon bensőséges, figyelmes gesztus volt a társulat, a közönség részéről is a köszöntés, egy kedves, szép emlék marad ez az est számomra.

Pártay Lilla köszöntése
Pártay Lilla köszöntése

- Úgy nyilatkozott, hogy az Operaház az ön temploma. Mit jelent ma az ön számára ez a templom, és milyen érzésekkel kezdett itt a munkának ötven évvel ezelőtt

- Az első emlékeim sokkal régebbiek az Operaházzal kapcsolatban, amikor ebbe a színházba beleszerettem, akkor ötéves kislány voltam. Édesanyám valószínűleg kedvezményesen hozzájuthatott egy ifjúsági előadás belépőihez és elhozta az Operába a két nagyobbik gyerekét, a bátyámat és engem. A Babatündér ment, meg további gyerek közönségnek szóló egyfelvonásosok, ettől az esttől datálódik, hogy ez a színház a szerelem, később pedig a templom. Erre a helyre úgy jöttem be, ha problémás gazdasági vagy nehéz politikai időket éltünk akkor is, hogy az Opera a templomom, mert akkor lehet csak odaadóan dolgozni, mindig magasabbra tenni a lécet, és ezt ma is így élem meg.

- A hely szelleme vagy maga a balett, a tánc fogta meg önt ezen a bizonyos első alkalommal?

- Minden gyereket lenyűgöz, azt hiszem, ennek az épületnek, a színes jelmezeknek, díszleteknek a varázsa, de ami odaszögezett a székhez, az a tánc volt. És onnantól kezdve édesanyámnak sok fejtörést okoztam, kiköveteltem, hogy táncolni tanulhassak, ami az ötvenes években rettenetes nehéz volt, mert nem lehetett kigazdálkodni a taníttatást. Édesanyám festőművész volt, és azzal próbált kompenzálni a nagyhírű Nádasi Ferenc balettmesternek, aki aztán később az intézetben végig is vitt engem, hogy "megfestem a kislányát vagy a feleségét, ha foglalkozik a lányommal".

- Most is épp az Operaház művészbüféjében beszélgetünk. Milyen gyakran jár be manapság a dalszínházba?

- Nem szakadtam el innen, szerencsémre van jónéhány darabom az Elfújta a szél, az Othello, a Mozart, a Bartók-Concerto, amelyek jelenleg ugyan nincsenek műsorra tűzve, de váltva azért elő-elő veszik őket, ilyenkor pedig rá kell próbálni minimum másfél hónapot, új szereposztásban újra kell gondolni a koreográfiákat. Ha van olyan szerencsém, hogy újat alkothatok, akkor nem is megyek ki a színházból, éjjel-nappal koreografálok, rendezek. Most már egy nagyon kellemes munkamegosztásban dolgozom, marad idő a magánéletemre is. Még hála Istennek nem volt olyan szezon az ötven év során, hogy ne lett volna munkám, feladatom a színházban, de ha nem lenne, akkor is bejönnék, előadásokat néznék, a fiatalokat figyelném, hogyan fejlődnek. Most már sajnos mindenkim eltávozott az élők sorából, ez a ház valóban az otthonom.

- Úgy tudom, Dallos Sándor Aranyecset című, Munkácsy Mihály életét feldolgozó regényének adaptációján dolgozik. Hol tart a munkafolyamat, kapott-e új ígéretet a koreográfia bemutatására?

- Nemcsak a Dallos-regény a kiindulópont, hanem az összes fellelhető Munkácsy-életművet, anyagot kutattam. De valóban a legszínesebb róla alkotott írás az Aranyecset, és egy balettkoreográfus mindig a fantáziadúsabb történt felé hajlik. Azért nem teljesen követem a könyv cselekményének vonalát, Munkácsy élete önmagában olyan izgalmas és nagyívű volt, mint egy regény. Ha valaki elindul asztalosinasként és eljut Párizsba, ahol a világ leborul előtte, körül veszik a hölgyek, művészbarátok, szegénységből eljut a gazdagságba, megragadó történet ez sz igazán ritka karrier.

- A nagyapja és a szülei is képzőművészek, festők voltak. A művész-úcsalád, ahonnan származik is meghatározó volt abban, hogy Munkácsy festői pályája, sikerei foglalkoztatják?

- Azt hozzá kell tenni, hogy én is lehettem volna egy ötödik vagy hatodik festő a családban, a képességeim megvoltak hozzá, de jól láttam ennek a pályának a gondjait, a pénztelenséget, a kiállítási lehetőségért való küzdelmet, ami ezzel jár. Mai napig is hatalmas kötelességemnek érzem, szegény szüleim munkásságának méltó bemutatását, mert ők olyan korban éltek és haltak meg, hogy nem jutottak az őket megillető gyűjteményes kiállításhoz. Tehát igen, befolyásolt a választásban a családom sorsa, de befolyásolt Munkácsy személyisége, életútja, életműve is. Egy élettörténeten, egy koreográfián keresztül meg fogom mutatni a képeit is.

- Hol tart a munkafolyamat, hiszen a bemutató időpontját is kitűzték 2012 májusára, aztán lekerült a műsorról az Aranyecset.

- Ez a szokásos kálváriám, hiszen az Elfújta a szél is kilenc évig váratott magára, amire felment a függöny. Mivel nem vagyok már nyeretlen kétéves, nem szeretném ezt az időt újra kivárni, de lassan közelítek felé, mert 2009-ben nyújtottam be a tervet,. Bízom benne, hogy a 2012/2013-as évadban a bemutatóra lehetőségem lesz. Az ember ki van szolgáltatva az időnek.

- Nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy nem szeretne most táncművész lenni az Operaházban. Mennyire tartja fontosnak azt, hogy egy vezető balettművész más táncműfajokban is kipróbálja magát, hiszen ön is dolgozott Maurice Béjart koreográfussal, táncolta A csodálatos mandarin női főszerepét négyszer is, külföldön is sokat tapasztalt, és négy évig a Fővárosi Operettszínház balettigazgatója és koreográfusa volt. Ösztönözné a nyitásra a fiatal táncosokat? Önnek mit adott ez a változatosság?

- Akkor mikor én kezdtem a pályámat valóban szentély, egy elvarázsolt kastély volt a színház, annyira szegények voltunk, hogy itt éltünk. A szegénység az utcán volt és az otthonokban, de az opera, a balett akkor is elkápráztató volt. Ma ez a kontraszt már nincs meg, de amiért azt mondom, hogy ma már talán nem olyan szívesen lennék táncművész az Operaházban, az a lehetőségek hiánya miatt van. Meredek volt az utam, sok munkával és küzdelemmel, mire befutottam, de aztán bejárhattam a világot Dél-Amerikától a Közel-Keletig, akkor minden politikai esemény mellé járt egy vendégjáték, rengeteget utazott a társulat mégha konzerven éltünk is. Nagyon színes repertoárt táncolhattam végig, rengeteget dolgoztam, ezt hiányolnám ma, ha most kezdeném a pályát, ez az, ami ma nem adatik meg a fiataloknak. A balettművészé egy olyan rövid karrier, hogy aki erre a pályára lép, az szeretné azt a huszonöt évet kihasználni. Gyakorolni, próbálni senki sem szeret, az előadás, a közönségnek táncolás a lényeg. Nem voltunk a klasszikus balett műfajában elszigetelve, én rengeteget táncoltam a televízióban is, mi voltunk a modern balett, az operettkar, mindenhová az Operaház társulatát hívták. A koreográfiáimba, még az utolsó nagy elképzelésembe is belecsempészem a modern technikát. Ugyanakkor a klasszikus alapot nem lehet kiradírozni, a nyugat-európai, észak-amerikai vezető kortárs vagy modern együttesek művészeinél is alapkövetelmény ez a technikai tudás, amitartást ad, rendet csinál a testben, az amatőr ízét elveszi a táncnak. Hozzá kell tennem, hogy még akár készítettem volna egészen absztrakt koreográfiákat is, de mivel az Operaháznak dolgozom, én abból indulok ki, hogy egy repertoárszínház nem kísérleti terep, és hiszek a történetmesélés erejében, a zenéből indulok ki minden esetben.

- Még egy korábbi mondatán kapva kapnék, miszerint a sors sohasem hozta Önnek tálcán a lehetőségeket. A munka- és életfilozófiája érdekelne: fontosnak tartja a szerencsét, a sorsot, a véletlent az életben? Az ihletben vagy a munkában hisz?

- Hiszek a véletlenben, hiszek a szerencsében és az ihletben is, hiszen enélkül nem jutottam volna el idáig, de nálam a szerencse mindig kronologikusan követi a rengeteg munkát, vagyis jött a szerencse, ha már eleget dolgoztam érte.