Gyöngyi

A halál és a lányka

2011.12.22. 10:50

Programkereső

A Magyar Állami Operaház ismét műsorra tűzi Örvényben című balettestjét. Az alábbiakban Solti Csabának, a Magyar Nemzeti Balett címzetes magántáncosának gondolataik olvashatják Robert North koreográfiája kapcsán.

Nem kis feladatot kap az a művész, akinek a halált táncban kell megjelenítenie.

Hiszen a tánc ősidők óta a mozgást, az örömöt, magát az életet jelenti az ember számára. Amennyiben elfogadjuk, hogy a halál az élet ellentéte, és az élettel lehetetlen összeegyeztetni, akkor jogos a kérdés, hogyan fejezhető ki a lét mozdulataival a nemlét mozdulatlansága.
Robert North darabja nem is a halálról, hanem a haldoklásról és a lányról szól.

A halálról, mint az ismeretlentől való félelemről, a nemléttől való ősi iszonyról.

Örvényben - A halál és a lányka - Solti Csaba, Volf Katalin
Örvényben - A halál és a lányka - Solti Csaba, Volf Katalin

Az idős embernek hosszú évekig módjában áll barátkozni az elmúlás gondolatával. Azonban ha valaki fiatalon kerül szembe a véggel, kétségbeesett harc veszi kezdetét, amelyben lehetetlen nyerni.

Elisabeth Kübler-Ross, az Egyesült Államokban élő svájci pszichiáter volt az első, aki megnevezte a haldoklás stádiumait. Megfogalmazása szerint a haldoklás öt állomása különíthető el: elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás.

North darabjában ezeket a stádiumokat követhetjük végig. A mű elején nincs színen a lány. Embereket látunk, akik élik az életüket, de a halál mindvégig köztük van. Ameddig közvetlenül nem érinti meg őket, mindenki elfogadja a jelenlétét. (Érdekes: a "nemlétnek" léte van. A halál örökké él?) A halál maga, se nem erőszakos, se nem durva. Csak van. A létét kell elfogadni.

A lány színrelépésével kezdődik el a harc, amit a haldokló önmagával és a halállal vív.

De a táncos hogyan éli át ezt a drámát?

Mivel én átéltem, megpróbálom leírni, hogyan készültem a szerepre, miközben egy filozófiai kérdést is fel kellett dolgoznom.

Nagyon fiatalon - huszonkét évesen - kaptam meg a Halál szerepét. Addig magam is csak mások előadásában láthattam a koreográfiát. Egy fiatal művész már a nézőtéren ülve is érzi, hogy együtt lüktet-e a színpaddal, vagy esetleg fenntartásai vannak a látottakkal kapcsolatban. Legalábbis én így voltam, így vagyok ezzel. Tizenhét évesen elvesztettem édesapámat, így már fiatalon is sokat gondolkodtam a halálról. Azt mindenesetre - a haláltól függetlenül is - mindig éreztem, hogy egy táncos (és itt szándékosan nem a "művész" szót használom) őszinte érzelmeket közöl-e vagy sem. Véleményem szerint az "őszinte érzelmeket közölni" megegyezik az "őszinte érzelmeket kiváltani a nézőben" kifejezéssel. Ugyanis egy darab mondanivalója nem a színpadon, hanem a néző fejében, sőt a lelkében kap értelmet.

Amikor megkaptam a "nagy lehetőséget", már három éve karszereplőként táncoltam a darabban. Halálként egy külföldi turnén léptem először színpadra, de természetesen itthon tanultam be a szerepet. Akkor nem volt lehetőség rá, hogy Robert North személyesen foglalkozzon velünk, új szereplőkkel. Még soha ilyen nehéz feladattal nem találkoztam. Feladaton most a fizikai teljesítményt értem, aminek a táncos (akárcsak egy élsportoló) ki van téve. Az tartotta bennem a lelket, hogy nálam idősebb táncosok is túlélték. (Érdekes, hogy a másik, fizikai értelemben vett nagy erőpróbám az Anna Karenina "Borzas halál"-ának megformálása volt.)  

De a nagy fizikai küzdelem sosem ölte meg azt a hangulatot, amely minden előadáson körülvett bennünket. Egy furcsa aura. Egy olyan "buborék", amelyben a darab szereplői úgy mozognak, mint egy család, amelynek tagjai tudnak valamit. Valamit, amit a többiek nem. Ha valaki megfigyelte a több egyfelvonásos darabból álló balett-estre készülőket, láthatta, hogy A halál és a lányka szereplői némán, a többiektől elkülönülten melegítenek, mintha valami különleges ünnepi esemény közeledne. Így is volt. Alig vártuk, hogy felmenjen a függöny. Tudtuk, hogy játszunk. Az életet játsszuk. Sőt, a halált.

Hat évig táncolhattam ezt a gyönyörű szerepet. Aztán az élet úgy hozta, hogy A halál és lánykát tíz évig nem tűzte műsorára az Operaház. Harmincnyolc éves voltam, amikor újra elővették.

Már nem vigasztalt, hogy nálam idősebb kolléga is táncolta a Halált, de a kihívás és a nosztalgia, a vágy a minket körülvevő aura után rávett, hogy újra belevágjak a "nagyhalálba".

Örvényben - A halál és a lányka - Solti Csaba, Volf Katalin
Örvényben - A halál és a lányka - Solti Csaba, Volf Katalin

Ám amikor elkezdtem próbálni, még nem gondoltam, mennyivel nehezebb feladat vár rám. Ugyanis nemcsak vissza kellett emlékeznem arra, amit a balettmestertől és később Robert North-tól tanultam, (időközben volt szerencsém a Mesterrel személyesen is próbálni), hanem - mint kiderült - a darab is folyamatosan változik, így az "aktuális" koreográfiát is meg kellett tanulnom. Nem volt könnyű. Apró mozdulatok, melyeket évekig ismételtem, majd magamba temettem, amelyek a zene hallatán maguktól bújnak elő a testemből, nem voltak érvényesek többé. Meg kellett barátkoznom az új mozdulatokkal, az új instrukciókkal. Sebaj, addig élünk, míg újat tanulhatunk. (Szép mondat ez a Halál szájából.)

Végre eljött a NAGY NAP. Újra ott állok, ahová tizenhat éve állítottak. Mindig is kíváncsi voltam, hogy eljön-e valaha, vissza lehet-e hozni a "buborékot". A mi kis „haláli" auránkat. Igen. Magától itt lebeg. És ugyanolyannak látom az est többi darabjának szereplőjét is. Melegítenek velünk. A balett-estben ők is részt vesznek, de a "nagy misztériumban" nem. Megint úgy érzem, hogy csak mi tudjuk... Nem tudom pontosan, hogy mit, de csak mi. Sőt! Azt gondolom, amit a többiek éreznek, az én magam vagyok. Azt meg nem tudhatja senki, hogy bennem mi megy végbe. Különleges érzés kerít hatalmába. Nem érzem magam Halálnak. Egyszerűen MINDENKInek érzem magam. A függöny fölmegy, és a testem határai kitágulnak. Beterítem a színpadot. Tánc közben fölülről látom önmagam, de nem kritikai szemmel, pusztán a térben. Úgy érzem magam, mintha mindenütt egyszerre lennék jelen.

Aztán megjelenik a lány. Tudom, most már tényleg halálnak kéne éreznem magam, de nem így van. Kezdetét veszi az egyoldalú küzdelem, melyben csak a lány viaskodik. A Halál simogatja, ringatja, néha keményebben visszahúzza, de nem bántja. A Halálnak csak a létét kell tudomásul venni. Mikor a lány eljut a belenyugvás stádiumába, és feladja a küzdelmet, addigra minden mozdulatlanná dermed. Ez a pillanat pedig nem a meghalás, hanem a szeretet pillanata. Aztán a Halál maga felé fordítja a lányt. Ez egy őszinte, intim helyzet, amelyben lelkiismeret-furdalás nélkül, egymás szemébe nézve beismerhetik a vágyat. Férfi és Nő. S ahogy a haldokló szenvedése az elutasításon, a dühön, az alkudozáson és a depresszión keresztül vezet, úgy a belenyugvás már az elfogadás és a szeretet útja.
Hogy táncoltam-e valaha a Halált? Igen, sokszor. Mégis soha. Az Életet táncoltam. Halál nélkül nem volna értéke az életnek. Még úgy sem, ha tudnánk, mikor jön el a vég.

Remélem, az előadás után a néző úgy áll fel, hogy még inkább szereti az életet. Ha így van, akkor jó voltam Halálnak.