Gyöngyi

A balett festője

2011.12.30. 10:40

Programkereső

Edgar Degas életművének mintegy fele táncosnőket örökített meg. Balerinák táncórákon, a rúdnál gyakorlatozva, elmélyülten, balettmesteri felügyelet alatt a végezve a napi rutint, előadáson táncoló nők, lebbenő szoknyák, emelkedő, kecses karok, formás lábak, s mindez fényképszerűen, már-már azon túllépő élethűséggel. A rajzok, festmények, szobrok, fotók a mozgásban rejlő harmóniát dicsérik.
Edgar Degas: Önarckép
Edgar Degas: Önarckép

Edgar Degas 1834-ben született Párizsban. A 19. század közepétől a város, a művészet és a technológia is hatalmas változáson ment keresztül, Degas kezdeti historikus témák iránti érdeklődését harmincas éveinek elején felváltotta a korabeli élet, különösen a dolgozó asszonyok, a mosónők és kalaposlányok, valamint a táncosnők mindennapjai. Első festményei és rajzai, melyeket a balett-teremben készített, aprólékos megfigyeléseken, sok tanulmányon alapszanak, ezáltal (is) képesek életszerűen, élettelien, mégis súlytalanul lebegően ábrázolni a táncosokat. Degas zeneszerető családból származott, gyakran járt az operába, sok zenész, énekes és táncos ismerőse volt a párizsi operában, ezért lehetett bejárása a színpadi és a közönség elől elzárt próbákra vagy a kulisszák mögé, ahol valóban őszinte pillanatokban örökíthette meg a képeken szereplőket. A festmények - ellentétben az ekkor már elterjedt, könnyen elérhető és megvásárolható, a népszerű balerinákat merev pózban ábrázoló műtermi fotókkal - sűrítik a pillanatot, történetet mesélnek, intimek, az ecsetkezelés miatt költőiek, lebegőek, az élénk színek pedig dinamikussá teszik őket. Érezhető, hogy az alkotó tökéletesen tisztában van ezzel a világgal, az egyes képekhez tartozó számos vázlat pedig csak megerősíti ezt az érzetet.

Degas kezdetben maga is pózba merevedetten álló modelleket rajzolt - ahhoz, hogy a pózt minél tovább kitarthassák a balerinák, nem ritkán felkötötték a karjukat vagy a lábukat, s marionettbábnak hatottak -, az évek múlásával azonban nem csupán egyetlen szögből rajzolta meg a táncos mozdulatát, hanem feladta a hagyományos, állandó pontról figyelő pozíciót, és ő maga kezdett el mozogni, változtatni a perspektívát, így a legmerevebb mozdulat is élettel telik meg. Ez utal arra, hogy gyors, biztos kezű rajzolónak kellett lennie. Mesterségbeli tudása több forrásból táplálkozik: Louvre-ban hivatalos másolóként tartották nyilván, Delacroix, Ingres műveit nagyra értékelte, számos japán nyomata volt magánygyűjteményében, ezek kompozíciós technikáit tanulmányozta, és a korabeli illusztrátorok elé állított követelményekkel is tisztában volt.

Ennek a precíziónak az egyik példája a 14 éves táncos lánykát ábrázoló szobor, amelyhez Marie van Goethem, az opera egyik balettnövendéke állt modellt. (A művet egy amerikai milliomosnő, Louisine Havemeyer akarta megvenni, az alkotó viszont nem adta el.) A viasz-, majd Degas halála után bronzba öntött szoborhoz - a ruha, a haj és a hajában a szalag valódi rajta - mintegy húsz vázlat készült a felszegett fejű, hátul összekulcsolt kezekkel álló pisze kislányról, és szinte mindegyik más nézőpontból. A több/változó perspektíva, a térbeliség egyébként Degas kortársait is foglalkoztatta, az 1860-as években kezdett kísérletezni François  Willème a fotóskulptur technikával: a modell középen ült egy emelvényen, őt 24 fényképezőgép vette közül, ezekkel egyszerre készítettek róla portrét, majd ezeket a különböző oldalról felvett képeket agyagba karcolták, végeredményben pedig egy háromdimenziós szobrot kaptak.)

Degas a modern élet ábrázolásához a modern technika vívmányait kezdte használni: 1895-től saját fényképezőgépe segítette választott tárgyának, mániájának, a táncnak, a mozdulatnak a minél pontosabb, a táncosnak pedig a lehető legőszintébb megörökítésében. Ebből az időszakból származik több panorámafelvétel, valamint több "panorámafestmény" is, melyeken a színek a kezdetiekhez képest jóval erőteljesebbek, élénkebbek, de továbbra is az az ambíció fűtötte Degas-t, hogy a mozdulatot a leghitelesebb valójában mutassa meg. Kortársai szerint a testhez, a mozgás megörökítéséhez analitikusan, orvos módjára közelített, ezt erősítik meg a vázlatokhoz fűzött megjegyzései is, melyek a táncos neve mellett a lépés leírását, sőt Degas-nak a táncos technikáját illető meglátásait is tartalmazzák.

A film megjelenésével új lehetőségek nyíltak meg, néhány táncosról - köztük arról a Carlotta Zambelliről, akit Degas többször lerajzolt és megfestett vagy a Párizsban is vendégszerepelt orosz tánccsoportról - mozgóképek készültek, ám hogy ezek hogyan hatottak a festőre, használta-e munkáihoz olyan alapként, mint a fotókat, nem tudni. Életkora előrehaladtával Degas egyre visszavonultabb életet élt, csak műtermében dolgozott, táncelőadásokra is alig járt. A témák egy része megmaradt: padon pihenő táncosok a takarásban, színpadra lépésre várakozók csoportjai, a rivaldában álló táncosok, a képeken szereplő nők azonban - csakúgy, mint festőjük - már nem fiatal lánykák voltak, hanem a halandóságukkal, a pálya rövidségével - kényszerből talán - egyre jobban megbékélő nők. Az elmúlás melankóliája ellenére képek mégis vibrálóak, az erős és a pasztell színek kontrasztja miatt, de talán az is hozzájárul ehhez, hogy több rétegben vitte fel a színeket, sőt az ecset mellett az ujjaival is dolgozott.

1912-ben Degas-nak el kellett hagyni montmartre-i lakását és műtermét, egyre rosszabbul látott - a francia-porosz háború idején behívták a Nemzeti Gárdába, egy lőgyakorlat következtében indult romlásnak a szeme -, a festéstől, a fotózástól, a köz- és társasági élettől is visszavonult, bár a párizsi buszokon és villamosokon gyakran utazott és sokat sétált a városban. Nem engedte, hogy lefilmezzék, de olyan gyönge volt a látása, hogy gyakorlatilag nem vette észre, amikor elsétált Sacha Guitry kamerája előtt. Csak annyit veszünk észre, hogy a kamerával szembejön az utcán egy idős, fehér szakállas, keménykalapos úr, kezében esernyő. Élete utolsó két évében ágyhoz volt kötve, 1917-ben hunyt el. Halála után Párizsban több alkalommal is kiárusították a műtermében talált képeket, melyekből számos múzeum vásárolt.

A londoni Royal Academy of Arts nagyszabású és sok műfajt felvonultató kiállítása azt kívánta illusztrálni, hogy Degas - akire már saját korában ráragasztották az impresszionista jelzőt, ennek ellenére magát realista művésznek tartotta -, illetve kortársai - különösen a fotós Jules-Etienne Marey és Eadweard Muybridge, valamint az első filmesek, például a Lumière fivérek munkái - már nem csupán a szépséget hirdették a tánc és a táncosok ábrázolásával, hanem a modern technológiák alkalmazásával radikálisan megváltoztatták a látásmódot, pontosabbá, élethűbbé tették az ábrázolást. Ezt a célt betöltötte a tárlat, a korai filmek pedig egészen lenyűgözőek, ám annak bemutatásával, hogyan változott a testről alkotott kép az 1834 és 1917, Degas születése és halála között, igazán izgalmassá tehették volna a kiállítást, ami ebben a formájában leginkább a „vájtszemű" szakértőket nyűgözte le.


2011. szeptember 17.-december 11. - Royal Academy of Arts, London

Degas és a balett - A mozdulat leképezése