Vendel

Leblanc Gergely: "Most jön a java"

2012.04.21. 08:25

Programkereső

A Magyar Nemzeti Balett fiatal táncosa kivételes lehetőséget kapott: a Don Quijote című balett főszerepét táncolhatta. Leblanc Gergellyel mestereiről, a londoni és a budapesti balettképzésről és természetesen jövőbeli terveiről is beszélgettünk.

- Hogyan kerültél a balett közelébe?

- Azt hiszem, eléggé szokványos a történet. Mint a legtöbb fiút, engem is az anyukám vitt el a Balettintézetbe, de nagyon hamar megszerettem, különösen a sikerek és a pozitív visszajelzések miatt. Az, hogy első évfolyamosként, tehát az intézetben töltött második év után bekerültem a hagyományosan a Thália Színházban játszott növendék-Diótörőbe, hatalmas élmény volt. A következő évben már az operaházi előadásban léphettem színpadra, és szerepeltem szintén az Operaházban a Térzene című balettben, a Coppeliában, és talán akkor kezdett el igazán elkapni a tánc szeretete.

Leblanc Gergely
Leblanc Gergely

- Még nagyon a pálya elején állsz, de beszéljünk a mestereidről. Kik azok, akik meghatározóak voltak számodra?

- Az előkészítő évfolyamban Lieszkovszky Melinda volt a mesternőm. Az évfolyamunkba 18 lány és rajtam kívül még három fiú járt. Rettenetes volt a magatartásunk, az összes órát végigbolondoztuk, nem koncentráltunk eléggé. Nagyon sajnálom a mesternőt, mert szörnyű növendékek voltunk, és ezért utólag elnézést kérek tőle. Első és második évfolyamban Fodor Gyula foglalkozott velünk, aki keményebb kézzel fogott minket. Kilenc-tíz-tizenegy évesen már felnőtt férfiként és művészként kezeltek bennünket, kemény fegyelemre tanítottak. Ezt követően egy amerikai mesterem volt, Andrew Kelley, majd Túri Sándor vette át az évfolyamot, aki most a Magyar Nemzeti Balettben a kollégám.

- Ez milyen érzés?

- Amikor benn vagyok az órán, néha azt veszem észre, hogy figyel, épp úgy, ahogyan néhány éve tette az iskolában, segít, javít egy-egy mozdulatban, és ez nagyon jó. Az, hogy valaki, aki egykor tanárként állt mellettem, most pedig kollégaként kezel, megtisztelő érzés.

- Ha jól számolom, időben körülbelül most tartunk ott, amikor elmentél Londonba.

- Igen, egy évig Londonban tanultam ösztöndíjjal a Royal Ballet Schoolban. Hatalmas elvárásaim voltak az iskolával szemben, és az az igazság, hogy ezek nem teljesültek maradéktalanul. A Magyar Táncművészeti Főiskolán sokkal több színpadi gyakorlásra van lehetőségünk, egész kicsi korunktól hozzászoktunk a szerepléshez, a színpadi jelenléthez mind azokon a vizsgákon, amikre az iskolában, a házi színpadon kerül sor, mind azokban az operaházi előadásokban, amiket az előbb említettem vagy a Nemzeti Táncszínházban, balettversenyekre járhatunk Bécsbe, Helsinkibe, Lauseanne-ba, Pekingbe, és sorolhatnám a lehetőségeket. Ezeket a londoni növendékek nem kapják meg. Az alatt az egy év alatt, amit Londonban töltöttem, két színpadi fellépésem volt mindössze. Illetve ötször statisztáltam a Covent Gardenben a Csipkerózsika-előadáson, ami azt jelentette, hogy rám dobtak egy tízkilós jelmezt és álltam mosolyogva a színpadon. Persze, ez hatalmas és maradandó élmény volt! (Nevet.) Ennek a szakmának az a lényege, hogy színpadon álljunk, hogy megmutassuk magunkat, hogy ne csak a rúd mellett, a balett-teremben tudjunk teljesíteni. Ahhoz, hogy a közönség és a színpad nyújtotta stresszt le tudjuk küzdeni, az kell, hogy hozzászokjunk ehhez a közeghez. Nagyon izgulós típus voltam iskolásként is, és ez megmaradt a mai napig. Az egészséges izgulás azt a jó tulajdonságot hozza ki az emberből, hogy csak a színpadi fellépésére koncentrál, minden mást kizár. Ezt viszont csak azzal tudtam elérni, hogy gyerekkoromtól kezdve közönség előtt táncolhatok.

- A balett-terembeli kemény munkával kompenzálják Londonban a fellépéshiányt?

- A növendékek nagyon tehetségesek, válogatott a társaság, presztízskérdés, hogy ott lehetnek, az önéletrajzban egy fontos sornak számít, ez tény, de azt vettem észre, hogy máshol szerzett tapasztalatuk, azaz összehasonlítási alapjuk nincs. A Royal Ballet Schoolban volt olyan rúdgyakorlat, amit egy csepp izzadság nélkül csináltam végig, ezzel szemben a Balettintézetben egy átlagos gyakorlatnál csavarni lehetett a vizet a trikómból... Az viszont igaz, hogy a Royal Ballet társulata, repertoárja nagyon inspiráló tud lenni.

- Az meg sem fordult a fejedben, hogy Londonban maradj?

- Mindig haza akartam jönni, nagyon ritkán fordult meg a fejemben, hogy el kellene menni külföldre.

- Amikor hazajöttél, Dózsa Imre lett a mestered. Tőle milyen útravalót kaptál?

- Az ő keze alatt tanultam meg igazán megbecsülni a munkát, hogy mit jelent a szorgalom. Ő nemcsak technikai tudást, hanem egy olyan mentalitást adott át nekünk, hogy a munkával lehet eredményt elérni, hogy minden nap oda kell magunkat tenni, minden nap meg kell küzdenünk a sikerért, és csak akkor tudunk fejlődni, ha elhivatottak, ha a szakma iránt alázatosak vagyunk.

- És eljutottunk a jelenhez, a Don Quijote című baletthez. Amikor megláttad kiírva a neved a próbatáblára, mit éreztél?

- Először tanulónak írtak ki, ami azt jelenti, hogy ha bármi baj van, tehát lesérül valaki, és be kell ugrani, akkor lehet valakire számítani, illetve azt is jelenti, hogy a jövőben számítanak rám a szerepben. Már azt hatalmas megtiszteltetésnek éreztem, hogy egyáltalán tanulóként gondoltak rám, de az élet úgy hozta, hogy "rendes" szereposztásban folytathattam a próbákat. Eredetileg április 14-15-én álltam volna színpadra, három nappal a premier előtt azonban sajnálatos módon lesérült az első szereposztás. Az igazgató úr, Solymosi Tamás felhívott az irodájába, elmondta ezt a hírt és közölte, hogy én táncolom a bemutatót. Arra se volt időm, hogy elkezdjek gondolkodni vagy stresszelni, mert azonnal mentünk is a terembe, és kezdtem a gyakorlást az új partnerrel, Popova Aleszjával.

Don Quijote - Leblanc Gergely, Kozmér Alexandra
Don Quijote - Leblanc Gergely, Kozmér Alexandra

- A Don Quijote a technikai mellett színészi feladat is. Mekkora nehézséget okoz ez neked?

- A spanyolos vérmérséklet, temperamentum egész másféle személyiségbeli hozzáállást követel, és ez minden egyes mozdulatra kihat. A technikát nap mint nap gyakoroljuk, a színészi munkát viszont nem. Legutóbb tíz éve játszották ezt a balettet, és módom volt korábbi előadásokat megnézni DVD-n. Ezek sokat segítettek. A koreográfiát Cserta Józsefről tanultam meg, az ő gesztusaiból vettem át, Solymosi Zoltán is nagy hatással volt rám, a Carlos Acosta táncolta előadásból is rengeteget tanultam, továbbá Nagy Tamás és természetesen ifj. Nagy Zoltán felvételeit is megnéztem. Mindemellett pedig van egy olyan balettmesteri gárda mögöttem, köztük Pongor Ildikó, Solymosi Tamás és Harangozó Gyula, akiknek köszönettel tartozom.

- A balett műfajában gyakran hallunk arról, a partneri viszony mennyire fontos, és mennyi időbe telik, míg a párosok összeszoknak. Ebben az esetben olyan balerinákat kaptál partnerül, akik a Magyar Nemzeti Balett vezető művészei. Ők hogyan fogadtak?

- Nagyon nyitottan, bizalommal és segítőkészen. A Don Quijote-beli partnereim, Aleszja Popova, Kozmér Alexandra, Somorjai Enikő a szakma csúcsán vannak, elismert művészek. Számomra hatalmas motivációt jelentett, hogy mellettük bizonyítsak, hogy megfeleljek nekik, és az ő produkciójukat ne visszahúzzam, hanem emeljem. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Aleszja Popovával már körülbelül nyolc éve volt egy kis pas de deux-nk: a Térzenében egy kis pincér fiút játszottam. Annyi volt a feladatom, hogy besasszézzak a színpadra és átadjak egy virágot neki. Amikor ezt felidéztem, jót nevettünk. Hihetetlen élmény nekem, hogy most egy színpadon állok vele, teljes rangú partnerként, hogy azok a művészek, akiket gyerekként a nézőtérről csodáltam, akik elérhetetlenek voltak, most velük egy színlapon szerepel a nevem, velük állhatok együtt a színpadon. Az, hogy idáig eljutottam, felemelő érzés, és még csak most jön a java.

- Mi jön még, mi a java?

- Ebben a pillanatban úgy érzem: ide nekem az oroszlánt is! Van körülbelül húsz szerepálmom, szeretném eltáncolni a nagy klasszikusokat, a karakter- és a hercegszerepeket is, bár úgy gondolom, alkatilag a hercegek közelebb állnak hozzám. De az összes szerep ajándék. Azt érzem, itt bíznak bennem, én pedig próbálom a maximumot kihozni magamból.