Kelemen, Klementina

Hallgatás és emlékezés

2012.10.04. 07:06

Programkereső

A dervisek tánca, a harangszerűen szétnyíló fehér ruhák forgása, évszázadok óta elbűvöli a "kábult rítust" értetlenül szemlélő európai embert. De míg pár évtizeddel ezelőtt csupán az Egri Csillagokból értesültünk e szédítő keringésről, ma úton útfélen belebotlunk. A kép egyre kidolgozottabb, megragad bennünk a magas süveg, a a félrebiccenő fej s a két tenyér, melyből egyik az ég, másik a föld felé néz, de a lényeg továbbra is rejtve marad: kik is valójában ezek a dervisek és mire szolgál monoton keringésük?

A legtöbb világvalláshoz hasonlóan, az iszlámban is kialakultak olyan misztikusnak nevezett irányzatok, melyek az ortodoxia merev dogmáival szemben a tapasztalat elsőségét, az istennel való személyes kapcsolat lehetőségét hirdették. A muszlim kultúrában ők voltak a szúfik, vagy magyar fülnek ismerősebben csengő elnevezésük szerint dervisek, akik gyakorlati úton, a „valóság megízlelésén" keresztül igyekeztek választ kapni a „Ki vagyok én?" örök emberi kérdésére. A Fekete-Afrikától Indonéziáig terjedő iszlám világban a szúfizmus számtalan formában tűnt fel, de legfontosabb jellemzője mindenütt a vallás gyakorlati megközelítése maradt.

A dervisek különféle meditációs és transztechnikákat dolgoztak ki, mely segíti őket a misztikus út csúcspontjának, az Istenben való feloldódásának az elérésében. A legáltalánosabb ezek közül a zikr, „emlékezés" gyakorlata, mely során a dervis Isten nevének vagy a Korán egy sorának recitálásán keresztül igyekszik elméjét megtisztítani, s teljes tudatával  a saját szívében lakozó Allah felé fordulni. A  szúfizmus, a legtöbb spirituális iskolához hasonlóan azt tanítja, az ember az életét mintegy álomban tölti, észlelése csupán a felszínt súrolja s mivel nincs jelen a valóságban, képe hamis mind a világ, mind önnön természetére vonatkozóan. A zikr emlékezés arra, kik is vagyunk valójában, s hogy a vonal, mely az egyént a kozmosztól, a teremtettet a teremtőtől elválasztja, csupán illúzió.

kerengő dervisek
kerengő dervisek

A zikr lehet néma, imához hasonló csendes meditáció, de zenével kísért táncos szertartás is, melyet szemanak, „hallgatásnak" neveznek. E szertartás a török  mevlevi, „kerengő" dervisek által vált ismertté világszerte, de nem csupán az általuk végzett formában létezik. Majd minden szúfi csoport kialakította saját „táncos" rítusait, s ide tartozik a Dél-Ázsiában rendkívül elterjedt Qawwali is, mely az indiai liturgikus tánc és zenei tradíciók valamint a szúfizmus találkozásából született. A szema egy belső utazás az ember szívében rejtőzködő Istenhez, akitől a saját egója fátyolozza el a keresőt. A szertartás a dervis rituális halála, melyet az Allahban való újjászületés követ. A mevlevi dervis fekete köpenye saját halotti leplét, barna süvege sírkövét jelöli. Forgását csak azután kezdi meg, miután levetette az ént szimbolizáló fekete köntösét. A tánc önkívületben végzett, extatikus forgásnak tűnhet, de valójában koncentrált meditáció, melyben minden aprólékosan kidolgozott koreográfia szerint zajlik. Mint a Naprendszer bolygói, a dervisek egyszerre forognak saját tengelyük s a kör közepén álló mester [sejk] körül.

kerengő dervisek
kerengő dervisek

A hosszú-hosszú percekig, fél óráig is tartó folyamatos forgásnak a puszta látványába is beleszédül az ember. A dervisek törekvése éppen az, hogy e szüntelen forgásban megtalálják az egyetlen fix pontot,  azt a tengelyt, mely körül minden forog, mely rajtuk is átvezet, s melyhez minden létzető kapcsolódik a világban. A szema nem kábult bolyongás, hanem koncentrált meditáció, mely során a dervis tudata kiterjed önmaga s környezete minden apró rezdülésére. A zene dallama és ritmusa, a „kerengés" monoton lüktetése, minden azt az a célt szolgálja, hogy az utazót az éberség magasabb szintjére juttassa. A szúfizmus is, mint a legtöbb vallási iskola elfordul az anyagi világtól, ugyanakkor nem tekint megvetéssel a testre. Nem a bűnös anyagot látja benne, hanem az eszközt, mely a lélek segítségére lehet célja elérésében. A dervis számára a test hangszer, mely önmagában ugyan értéktelen, de azt a lehetőséget rejti, hogy a lélek által megszólaltatva Isten dicsőségét zengje a világban. Ez maga, a „hallgatás" szertartása.

A szema megítélése a mai napig ellentmondásos a muszlim társadalmakban. Az ortodox többség gyanakodva figyelte a rítust, s ezt csak erősítette, hogy a legtöbb dervisrend szertartásai titokban zajlottak. A „kerengő dervisek"  azért is válhattak annyira ismerté, mert szertartásaikat nyilvánosan tartották, úgy vélték azok áldásosak a néző  számára is. Elentmondásos helyzetüket mi sem mutatja jobban, minthogy Törökország brandjévé válva, lassan minden hivatalos brosúra címlapján szerepelnek, mint vallási csoportosulás ugyanakkor be vannak tiltva, s a szema szertartása csupán mint „népművészet" jelenhet meg nyilvános előadáson.

kerengő dervisek
kerengő dervisek

A törvényektől függetlenül, a szúfizmus zenei és tánchagyománya továbbra is élő tradíció az iszlám országaiban, s a művészeteken keresztül lassan a globális kultúrába is beszivárog. Nusrat Fateh Ali Khan a populáris világzenében, Dhafer Youssef a jazzben építkezik szúfi motívumokból, de napjainkban rendkívül népszerűek Európa-szerte a török Mercan Dede elektronikus zenével kísért színpadi performanszai is, s egyre több, főként muszlim gyökerekkel rendelkező koreográfus, mint a brit Akram Khan nyúl vissza e gazdag hagyományhoz.