Nándor

Doug Varone: "A mozgás összeköt minket"

2014.03.28. 07:07

Programkereső

A világhírű New York-i táncos, koreográfus, társulatvezető nemrég előadást tartott a Budapest Kortárstánc Főiskolán, a Nemzeti Táncszínház által szervezett Budapesti Táncfesztivál sajtótájékoztatóján pedig némi ízelítőt adott társulata, a Doug Varone and Dancers vendégszerepléséből, amit április 27-28-án láthatunk a Müpában.

- Videóüzenetben szervezett gyűjtést társulata budapesti utazásához. Bevett formája ez Amerikában a művészet támogatásának?

- Különböző utakon kísérletezünk, hogy új támogatásokat találjunk. Szerintem csodálatos, egyedi módja a művészek támogatásának a közösségi finanszírozás. Lehetővé teszi, hogy elérjük a rajongóinkat, akik értesülnek arról, hogy pénzre van szükségünk. Elviselhetetlen volna számunkra a gondolat, ha azt hinnék, csak ülünk, és a jó szerencsére vagy állami támogatásra várunk, ami soha nem fog megtörténni. Javarészt adományokból tartjuk fenn magunkat.

Doug Varone
Doug Varone

- Az amerikai kortárs tánc nagyköveteként bejárták a világot. A legnagyobb táncfesztiválok visszatérő vendégei, tizenegyszer kapták meg a rangos Bessie-díjat. Minek tulajdonítja a társulat töretlen sikerét?

- Izgatottan várom, hogy a magyar közönséggel is megoszthassuk a művészi munkánkat. Számunkra az a kiindulópont, hogy noha sokfélék vagyunk, másként élünk New Yorkban, Tokióban vagy Buenos Aires-ben, a lényeget tekintve ugyanolyanok vagyunk. A mozgás univerzális nyelv, összeköt minket. A legtöbb koreográfiám a közösséggel és az individummal foglalkozik. Azzal, hogy az egyén miként kapcsolódik a közösséghez vagy távolodik el tőle. Hogy miként viszonyulunk egymáshoz, szeretjük vagy gyűlöljük egymást. Az élet különböző aspektusait dolgozom fel. A táncaimban mindenki magára ismerhet, mert olyasmiről szólnak, amiről vannak élményeink, vagy amit éppen elutasítunk magunktól. 

- Miben alkot egységet az a három táncmű, amit a magyar közönségnek bemutatnak?

- Arra törekedtem, hogy némi keresztmetszetét, egyfajta lenyomatát adjam az eddigi munkásságomnak. A Boats Leavinget Arvo Part Te Deum kórusműve inspirálta, és nyolc táncos napját követi végig az elválás tematikáján keresztül. Ez számomra mindannak az érzelmi metaforája, amin lélekben átmegyünk, amikor elhagynak minket. Legyen szó szülőkről, szerelmekről, barátokról, búcsúzásról, halálról. Vagy éppen fordítva, amikor mi távozunk, és magunk mögött hagyunk embereket, akiket nem akartunk elveszíteni. Mindez nagyon mély, mindenkit érintő utazás.

- A Bench Quartetet is az érzelmi utazások miatt választotta?

- A Martha Graham társulat a rendelkezésemre bocsátotta Graham 1930-ban Kodály Zoltán zongoradarabjára készített csodálatos szólóját, a Lamentationt. Ebből a hat perces szólóból egy modern változatot koreografáltam négy férfitáncossal. Nagy kihívás volt ebből az inaktív, egy padra komponált merengésből kibontakoztatni annak a történetét, hogy szükségünk van egymásra.

- Mind közül a legrégibb, egyben a legdinamikusabb darabja a Rise.

- Húsz éve készült, mégis nagyon mai darab John Adam elementáris zenéjére. A táncosok szólóban, duettben, csoportban a fizikai erőt képviselik nagyon nyitott, szinte szárnyaló mozgással. A térben megnyilvánuló hatalmas fizikalitás, a test architektúrájának változása, a megújulása izgatott a Rise-ban. 

- Huszonhét éve alakította a Doug Varone and Dancers-t. Mennyire kulcsszó a táncos-koreográfus tevékenységében a megújulás?

- Hosszú és fáradtságos utat tettem meg a kezdetektől mostanáig. Eleinte azt éreztem, minden lépés nehezen megy, lassan épül.  Ezért kezdtem el mindig valami újjal próbálkozni mozgásban és gondolatokban is. Számtalan lehetőség van egy ötlet kivitelezésére. Feltettem magamnak a kérdést, hogyan tudom megújítani magamat, mi újat tanulhatok nem csak a tánc nyelvén. Sokat olvastam, filmeket néztem, inspirált a művészet, a kultúra, a politika. A körülöttem lévő világot használtam úgymond annak érdekében, hogy kiszélesítsem a látásmódomat, kondícióban tartsam a képzelőerőmet. Így kerültem a színház, a film vonzáskörébe, eleinte mint koreográfus, majd operákat, színdarabokat rendeztem.

- Olvastam, hogy MGM-musicaleken, Gene Kelly, Fred Astaire filmeken nőtt fel. Patrick Swayze Az utolsó piszkos tánc (One Last Dance) című filmjének koreografálása tette világhírűvé. Jelenleg milyennek látja a filmmusicalek és a táncfilmek helyzetét?

- A harmincas, negyvenes évek filmmusicaljei a lehetőségek csodás tárházát kínálták a közönségnek. Óriási igény mutatkozott arra, hogy csodaországba, a fantázia világába repítsék az embereket, hogy jól érezzék magukat, és eltávolodjanak a hétköznapi problémáktól, a nagy társadalmi kérdésektől a második világháború árnyékában. Úgy érzem, hogy a manapság is hasonló igény mutatkozik erre, hiszen rengeteg probléma van gazdasági, egzisztenciális, társadalmi szinten. És az emberek szeretnének elmozdulni a valóságtól. Kíváncsian várom ennek a műfajnak az újbóli reneszánszát.  A táncvilágban a „dance on camera" hozott nagy áttörést, évtizedekkel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna direkt módon a kamerának készíteni táncokat. Merce Cunningham a számítógépes táncprogram alkalmazásával volt ennek az egyik úttörője. A videókamerák, a mobiltelefonok térhódításával manapság bárki készíthet táncfilmet. Sok tehetséges fiatal alkotót látok is, akikből nagyon jó táncfilm rendező válhat.

- Szinte nincs olyan nagy operatársulat, ahol ne koreografált vagy rendezett volna a Metropolitantól Cincinnatiig. Az operarendezés hogyan hat vissza a koreográfusi munkájára?

- A Carmenen kívül semmilyen operát nem ismertem, amikor az első felkérést kaptam a Salome koreografálására. A rendezői debütálásom tökéletes belépőnek számított az Orfeusz és Euridikéval New Yorkban, hiszen Gluck operájában domináns szerepe van a balettbetéteknek.  A rendezés alapja számomra a mozgás, a mozdulatokban rejlő nüanszok dinamikája, ami éppúgy kiterjed a látványra, mint az énekesek insturálására.  Sokat profitáltam a tánckoreográfiához az opera műfajából. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor széles optikát használ valaki, és a közelnézetből totálképre vált.

Doug Varone
Doug Varone

- Kezdettől fogva szívügye az oktatás, a tánc integrálása a társadalomba. Az Egyesült Államok hetvenöt főiskoláján, egyetemén tananyagként szerepelnek a táncdarabjai. Emellett gyakran tart workshopokat. Mit szeretne leginkább átadni a növendékeknek?

- Mindenekelőtt egy bizonyos látásmódra próbálom rávezetni a fiatalokat, aminek a lényege, hogy azt tartsák elsődlegesnek, hogy emberek, és csak másodlagosan táncosok. Tehát előbb van a személyiség, és azután jön a testi megnyilvánulás, a technika. A workshopokat azzal kezdem, hogy lazítsák el magukat, tartsák fel a fejüket, mosolyogjanak, máskülönben nem változik meg a testbeszédük. A tánc arról szól, hogy kik vagyunk, persze az is fontos, hogy mire vagyunk képesek, de a sorrend nem felcserélhető. Azok a legjobb művészek, akik tudatában vannak annak, hogy fontos belevinni a személyiségüket, az életszemléletüket a táncba. Soha nem támasztok olyan elvárásokat, hogy erőfeszítésnek, áldozathozatalnak érezzék bizonyos technikai követelmények alkalmazását. Önmaguk felszabadítása, túlhaladása azzal kezdődik, hogy ne rövidtávon gondolkodjanak, hanem képzeljék el, hogy minden lehetséges. Igyekszem visszavezetni őket ötéves kori önmagukhoz, amikor még mindannyiunknak gazdag volt a képzelőereje, nem voltunk beprogramozva. Kreatív játékokat csináltatok mind a táncosaimmal, mind a tanítványaimmal, hogy intuitív állapotba kerüljenek.

- Mi árulható el a következő munkájáról?

- Az American Dance Festival felkérésére felújítom egy idestova húszéves szólótáncomat Ben Frost zenéjére, amit eredetileg Chopin zenéjére koreografáltam.