Jolán

Molnár Csaba: Pestis elől a szenvedélybe

2014.05.09. 07:04

Programkereső

Koreográfusként május 9-10-én a Trafóban debütál, kortárs táncosként a neve viszont már ismerős a hazai közönség számára. Molnár Csaba vámpírokkal, sztriptíztáncosokkal és netfüggőkkel árasztja el a fővárosi éjszakát új darabjában. Ezúttal erről az előadásról, a Dekameronról beszélgettünk vele.

- Amikor megfogalmazódott benned, hogy a Dekameron szerkezetét használod, akkor Boccaccio szövegét is kézbe vetted, vagy csak a hangulatot őrizted magadban régről, és vitted most színpadra?

- Egész pontosan úgy alakult ki ez a darab, hogy a bennem élő, a fejemben tolongó képeknek kerestem egy keretet, egy narratívát. Persze erős volt az olvasmányélmény is, de ez a Dekameron a jelen társadalmából építkezik, csak azt írja le, ahogyan én látom azt a világot, a várost, amiben élünk. Nem az eredeti mű történeteivel dolgoztunk. Évek óta tartogattam ezeket a jeleneteket, víziókat, és azt kutattam, hogyan illesszem őket össze. Aztán egyszer újra megnéztem Pasolini filmjét (1971, Il Decameron - a szerk.), és akkor éreztem, hogy megtaláltam, amit kerestem. A struktúrája ragadott meg, hogy van egy kerettörténet, abban találnak helyet a kis történetek, ahogy Boccaccio esetében a kis különálló novellák. A mesélés eszköze volt az, ami inspirált. Az eredeti műben is és nálam is nagyon különböző történetek jelennek meg a kis etűdökben.

Molnár Csaba
Molnár Csaba

- A kerettörténet mégis az, hogy mindenki menekül a pestis elől. A te világodban mi a pestis? Mi elől kell elmenekülnie a ma emberének?

- Számomra is kérdés ez. A középkorban egyértelmű volt, hogy a pestis elől, a halál elől el kell menekülni. Most abban sem vagyok biztos, hogy kell-e egyáltalán menekülni, hogy mi az, ami a járványhoz mérhető erővel pusztít. Nem tudom, gondolom mindenkinek más.

- De mi a tiéd, mi a te „pestised"?

- Erre nyilván csak nagyon személyes választ tudok adni. Nekem ez a tempó, ez a világ, ez az elviselhetetlenül sok információ, ami elárasztja a mindennapokat, a mindenperceket.

Dekameron
Dekameron

- Felszínességet hoz ez a tempó?

- Nem felszínességet, nem erre gondolok. A darabban is dolgozunk az internetvilággal: van ez a csatorna, ami azzal, hogy kinyitsz egy számítógépet, már ki is alakul, már részévé is válsz az információfolyamnak. Ha akarod, ha nem, részévé válsz. Persze dönthetsz, hogy melyik kapukat nyitod ki, de számomra ez akkor is ijesztő. Nekem problémát okoz eldönteni, hogy mik azok a dolgok, amik jó, ha bekerülnek rólam ebbe az árba, és mi az, amit féltenem kell, ami már túlzás.

- És a túl sok, az érzéketlenül áradó és esetenként sértő információdömping elől nem egy zen kertbe, hanem a szenvedélybe, az anyagi-testi szinten megfogalmazódó világ zaklatottságába menekülsz? Furcsa.

- Nem azt kerestem, hogy hol a nyugalom, a csillapodás, hanem be akartam mutatni a társadalmat, a jelent úgy, ahogy én megélem. Ilyen értelemben a Dekameron nem arról szól, hogy hova lehet menni, hanem arról, hogy mi van velünk.

- Megoldod a végére? Kapunk a kiútra terelő jelzéseket?

- Nagy kérdés volt ez számomra, hiszen az eredeti műben nincs semmilyen feloldás, hanem egyszer csak hazamennek a szereplők, mert vége a járványnak. Nehezen döntöttem el, hogy kell-e konklúzió egyáltalán. Aztán volt egy variáció, amiben adtunk egy megoldási lehetőséget a táncosokkal, de elvetettük. Nincs lezárva a vége. Nem mondom meg, mi a tuti, mert nem tudom. Van véleményem persze, de az csak az én véleményem, egy a sok közül. Inkább olyan dolgot szeretek felmutatni, ami arra készteti a nézőt, hogy reflektáljon a saját ízlése, tapasztalatai szerint. Inkább nyitva hagytam ezért.

Dekameron
Dekameron

- Arról beszélsz, hogy az alkotás folyamatában is állandóan változott a koncepció, a megoldásokat közösen kerestétek meg a többiekkel. Hogyan működsz koreográfusként?

- Először vagyok ebben a szerepben és igen, most az én nevem van odaírva koreográfusként, de tulajdonképpen teljesen közösen hoztuk létre a darabot. Nem tudok másképp dolgozni. Hozok egy ötletet persze, de kell, hogy a többiek rámozduljanak és tovább gondolják. Nagyon személyes folyamat ez, mi négyen (Dányi Viktória, Cuhorka Emese és Marco Torrice - a szerk.) nagyon jól, nagyon mélyen ismerjük egymást, van közös múltunk. A Dekameronban én vagyok az olló, máskor meg más. Sokat találkozunk, beszélgetünk, játszunk, rengeteg időt töltünk el együtt, a darabba pedig bekerültek ezek az intimitások, a megélések, akár a magánéletünkből. A mi kapcsolódásunkból, a közelségünkből épült föl. Nekem a táncban ez a fontos.

- És a forma mennyire meghatározó?

- Az őszinteség, a hitelesség a fontos. Minden műfaj lehet nagyon jó, nincs különbség kortárs és klasszikus között számomra ilyen értelemben. Aki csinálja, az higgyen benne. Ennyi.

Dekameron
Dekameron

- A Dekameronban viszont senki nem áll spicc-cipőre, kortárs technikákkal dolgozol, ugye? 

- Nem állunk, mert nem tudunk spiccelni. Viszont a főhősről kiderül, hogy van egy szerepálma, a Hattyúk tavából a fekete hattyú. És el is táncolja. Persze nem tudja azzal a technikával, mert nem balerina, ráadásul férfi is. De a darab nemcsak a történeteknek, de a műfajoknak is gyűjteménye. Sok más stílust hoztunk be, amit a saját ízlésünk és tudásanyagunk alapján használunk, hiszen nem vagyunk azoknak a műfajoknak a mesterei. Szóval megjelenik a balett nyelve, de csak inspirációként. Vagy a striptease és a wogging nevű tánc. Nem törekedtem arra, hogy ezek tisztán jelenjenek meg, de felhasználtam őket.

- Kétszeres Lábán Rudolf-díjazott lettél idén. Mennyire meghatározó ez a díj? Álma ez az elismerés egy kortárs táncművésznek?

- Fontos persze, jól eső érzés, de nem alakítja át a hétköznapokat, ha erre gondolsz. Ugyanúgy dolgozom tovább. De nem oldotta meg az életemet, a problémáimat. Most sok elismerést kaptam, de nyilván lesz olyan időszak, amikor ennél nehezebb lesz, amikor nem vesznek észre.

- Amikor hazajöttél, észrevettek?

- Nem, akkor nehéz volt. Három éve jöttem vissza Olaszországból, amikor megérkeztem, nem volt munkám. Persze sokakat ismertem, de mégis kiestem valahogy a körforgásból arra az időre, míg kint voltam. Aztán lassan elindult az élet. Újra megtaláltam a helyem. Én szeretek most itthon lenni.