Kelemen, Klementina

Egyed Bea: Hazafelé a hosszú úton

2014.05.20. 07:07

Programkereső

Mindig több vasat tart a tűzben, miközben maga a tűz, három-négy évente stílust és mentort vált, és most, miután az elmúlt hat évben a legismertebb magyar koreográfusok szárnyai alatt dolgozott, végre saját utat keres. „I always take the long way home" - idézi Tom Waitset, mikor azt firtatjuk, hova viszi a következő terve. Egyed Beátával beszélgettünk. INTERJÚ

- Hány darabon dolgozol most egyszerre pontosan? Most volt a Cleansed premierje a Trafóban, de Duda Évával a Simeon is most debütált márciusban, és ismét volt egy bemutatója a Milánnal közös duetteteknek, A szerelem természetének. Nem vagy nagyon elcsigázott?

- Általában három-négy produkcióban dolgozom igen, már ha szerencsésebb időszak van, mert olyan is van, hogy semmi sincs. Az sokkal kellemetlenebb. Most már szerencsére egy jó háromnegyed éve nem ez a jellemző.

- Mikor volt utoljára üresjárat?

- Amikor a duettet csináltuk, A szerelem természetét. Általában a nyár szokott necces lenni. Lassan két éve vagyunk együtt Milánnal (Újvári Milán, táncos-koreográfus  - a szerk.) és ebből két nyár borzalmasan nehéz volt.

- Pedig mindketten felkapott táncosok vagytok.

- Mi az, hogy felkapott? Hogy foglalkoztatott vagy az, hogy ismert?

Egyed Bea
Egyed Bea

- A kortárs táncban működő, most foglalkoztatott és ismert koreográfusokkal szinte mindegyikével dolgoztatok Frenáktól Duda Éván keresztül Pataky Kláriig, vagy Góbi Ritáig. Azt gondolnám, egyértelmű, hogy mindig van munkátok.

- Keressük az utunkat. De ahogy látom Milánt a saját életében kiteljesedni, bennem is egyre inkább az fogalmazódik meg, hogy magamra kellene fókuszálnom. Megértem arra, hogy kijelentsek valamit arról, ami körülvesz és arról, amit az engem körülvevő dolgokról gondolok.

- Szólótáncosként vagy koreográfusként tennéd ezt?

- Is-is. Most készülünk egy új darabra Milánnal közösen, amit áprilisra tervezünk a MU Színházban. Az előző folytatása lesz, de más témát kerestünk.

- A szerelem természete, az előző darabotok nagyon intenzíven belőletek, a ti kapcsolatotokból táplálkozott. Ez is ennyire intim lesz?

- A szerelem természete több volt, mint a kapcsolatunk, tulajdonképpen bármilyen párkapcsolatról szólhatna, csak mi éppen a saját tapasztalatainkat használtuk fel. Kézenfekvő volt. Azt éreztük, hogy nem akarunk nagy szociális-társadalmi kérdéseket körbejárni, csak meg akarjuk mutatni magunkat, a mi képeinket. Utólag körvonalazódott bennem, hogy ez a darab sokkal inkább a régi kapcsolatok feldolgozása volt. Mindketten sokféle kapcsolatot éltünk át és izgalmas volt úgy megmutatni, hogy közben köztünk a szerelem egészen máshogy működik.

- Köztetek - ez alapján - egy játszmák nélküli, inspiratív és felemelő kötődés van. Arról beszéltek a darabban, ami volt ezelőtt, vagy arról, hogyan működik így az élet?

- Egy nő és egy férfi kapcsolata. Ennyi csak.

- Ami a gyilkosságtól...egészen a gyilkosságig mehet.

- Igen, ez igaz. Nem volt célunk és nem hangzott el előtte belső monológ sem arról, hogy mit akarunk most egészen pontosan megfogalmazni. Ez jött ki belőlünk. Első darab volt, mindent bele akartunk rakni, ilyen díszlet, olyan jelmez, Milán próbált rá kalapozni, de persze nem jött össze semmi pénz. És két hetet tudtunk intenzíven próbálni, mert előtte csináltuk az Évával a Virtust. De most megyünk június elején a duettel Zágrábba és szeptemberben talán New Yorkba.

- Változik a darab a kapcsolatotokkal, vagy megírtátok és nem mozdultok már belőle?

- Sok improvizatív rész van benne, így változik és fejlődik. Amikor játsszuk, akkor is alakul. Ahogy el tudjuk engedni és hagyjuk megjelenni a játékosságát, úgy válik még izgalmasabbá. De nem görcsölünk rá, nem akarunk semmit nagyon megmutatni.

Újvári Milán, Egyed Bea - A szerelem természete - Radio Ballet
Újvári Milán, Egyed Bea - A szerelem természete - Radio Ballet

- Hogy raktátok össze? Ki döntötte el, hogy melyik jelenet marad, és melyik nem fér már bele?

- Az egész próbafolyamat nagyon intenzív volt, sokat gondolkodtunk előtte, gyűjtöttük az anyagot, de mindketten külön úton indultunk el. Igazi nightmare volt, de nem rossz értelemben. Minden az utolsó pillanatig változott és a fizikai részre csak két hetünk volt. A zenét is együtt válogattuk, a végén a Bee Gees például tök véletlen volt, egy melegítéshez használtuk. Fogalmunk sem volt, hogy zárjuk le, Milán pedig kapott ötszáz megányi régi slágert és poénból ezt rakta be. Én meg mondtam, hogy akkor ez legyen, kellett valami feloldás a végére. Nagyon erős volt a felütés, nagyon mélyen vonjuk be a nézőket a mi intimitásunkba, és a végén pedig nagyon szépen lecseng ez a szerelem. Szép megosztása ez a mi szerelmünknek - ami jelentheti a másikat is, de a munkánkat is. Ez a két szerelem van, meg Maja a macskánk.

- Az is változott, hogy kinek mi a szerepe az alkotási folyamatban?

- Bennem most érett meg az a vágy, hogy kijelentsek valamit. Milánban már korábban is megvolt ez az igény, már a főiskolán is, de bennem sokkal több volt a félelem és a gátlás. Ez a duett már két teljes értékű alkotó munkája. Korábban még hagytam, hogy vezessen, mert nem voltam kész arra, hogy így dolgozzak. Ezért olyan A szerelem természete, mintha a gyerekünk lenne. Féltjük, óvjuk, szeretjük - és nagyon fontos nekünk a sorsa. Nem mondom, hogy életünk darabja, de nagyon jó kiindulópont, egy stabil pont, ahonnan már el lehet indulni a következő, még mélyebb téma felé.

- Ami?

- A szégyen és a magány. Milán trilógiát álmodott, a szerelem után mindennek a természetét, de azt elvetettük.

- Olvastok hozzá, vagy teljesen saját élményekből építitek ezt is?

- Egyelőre most gyűjtünk, járkálunk a kis füzetkénkkel, és ha eszünkbe jut egy-egy ötlet, leírjuk. De engem inkább a filmek inspirálnak. Nagyon szeretem Jarmuscht, a legújabb filmje nagy szerelem lett. Ha találkoznánk vele New Yorkban, na, az csodálatos lenne. Most tanuljuk ezt is, hogyan szólítsuk meg ezeket a „nagy" embereket félelem nélkül. Azt, hogy hogyan mondjuk el nekik, hogy mi mit csinálunk, és hogyan kérdezzünk rá arra, hogy ők min gondolkoznak éppen.

- Ezt olyan szerényen mondtad, hogy muszáj megkérdeznem, mi akartál lenni kislánykorodban?

- Régész.

- Hát az nem egy exhibicionista műfaj.

- Nem igazán.

- Cserébe magányos. Legalábbis nem kell levetkőznie senki előtt. Arra emlékszel, hogy mi fogott meg benne?

- A fáraók, a csillagászat. Az, hogy megtalálsz egy kérdést vagy egy kérdésre egy választ, felfedezed a múltat, újraértelmezed, megosztod másokkal. Olyan értéket keresel, amit aztán megoszthatsz a világgal. Mégis van közös a régi álom és a mostani között.

- Ha elmúlik a szorongás, van.

- Ezen dolgozom.

- És mi ebben a nehéz?

- Jó kérdés. Tudod, mitől félek a legjobban? Attól, hogy ez jó lesz. Hogy még jól is elsülhet a végén. Hogy a végén még sikeres is lehetek a saját gondolataim megosztásában. Azzal nem tudom, mit tudnék kezdeni. Mármint most is sikeresnek érzem magam, de az riaszt, hogy a saját dolgaim is érvényesek lehetnek. Eddig nem mertem kijelenteni, mert féltem, hogy majd mit szólnak hozzá. Nehéz kitenni magadat, olyan, mintha a gyerekedet raknád ki és azt mondanád, hogy lehet szeretni, megdobálni, lehet kritizálni. És az a durva, hogy nem az utálattól félek. Nem attól félek, hogy nem fogják szeretni, azt valahogy könnyebben feldolgozom érdekes módon. Hanem attól, hogy jó. Miközben persze iszonyatosan vágyom rá.

Voks - Egyed Bea, Bordás Emil -  Tünet Együttes
Voks - Egyed Bea, Bordás Emil - Tünet Együttes

- Elveszítenéd a kontrollt?

- Nem. Attól nem félek. Ez a veszély nem fenyeget. Mindig nagyon erős volt a kontroll, vagy inkább a kíváncsiság, az érdeklődés. Ez hajt és vezet, nem az, hogy olyan külsőségekkel vagy körülményekkel foglalkozzak, amik nem valósak számomra. A külsőségekben persze könnyű elveszni, de engem nem ez érdekel.

- Külföldön vagy külföldiekkel dolgozni miben más? Az az előítéletem, hogy ők talán természetesebben kezelik a sikert és a sikertelenséget is.

- Eddig csak Magyarországon dolgoztam külföldiekkel, Eléonore Valére koregoráfiájában a Trafóban (Whirling - 2012). Sok múlik az oktatáson. Én klasszikus oldalról jövök, amit soha nem szerettem igazán. A főiskolán modern táncművészetre jelentkeztem, de abbahagytam félúton. De kevés olyan ember fordult meg ott, akivel kapcsolatban azt éreztem, hogy nem fél megosztani a tudását és tényleg, mélyen törődik az emberek lelkével és nemcsak beléjük akar verni valamit. Nekem nagyon nyomasztó volt, és azt éreztem, hogy kamu az egész. Nem tudtam elviselni, nem tudtam szembenézni magammal. Azt vártam, hogy többet ad, mást, kihívás lesz, és belecsöppentem a klasszikus balettbe, amiből ki akartam szakadni. Nem az volt a balettel a baj, hogy béna lettem volna benne, mert nem voltam. Nem voltam annyira jó sem, persze. A probléma nem is a balett, hanem ahogy tanítják. Az én mestereim még a régi iskolát képviselték: először össze kell törni a lelket, mert csak az való erre a pályára, aki ezt kibírja.

- Támogatja a kreativitást ez a módszer.

- Biztos. Engem abban támogatott, hogy kiszakadjak. Nem bírtam ezt a nyomást, azt, hogy nap mint nap azzal szembesülök, hogy nem szeretem csinálni, hogy kezdem elfelejteni, miért is kezdtem el. Azt ölte ki belőlem, hogy élvezzem és szeressem. Úgyhogy elmentem Góbi Ritához táncolni, rengeteget tanultam tőle három év alatt, érdekes utakra vitt, lehetőségeket adott, aztán mentem tovább, Pataky Klárihoz, mert akkor már mást akartam csinálni. Három év után megint lépnem kellett, utána jött a Willany Leó, ahol igazán megtanultam kortárs táncosnak lenni a kortárs táncosok között. Maximalista vagyok, mindenből megpróbálom a legtöbbet kihozni.

- Elfér együtt a maximalizmus és az öröm?

- Sőt. Csak együtt léteznek. Akkor vagyok igazán boldog, ha a végén már el tudom engedni a maximalizmust, így találok rá az örömre. Amikor érzem, hogy már mindent megtettem, most már csak bíznom kell magamban. De nagyon sok minden érdekel, ami közül választanom kell, mert mindent nem lehet egyszerre nagyon jól csinálni sajnos.

- Ezt azért a lelked mélyén nem hiszed el.

- Hát igen, azért csinálok négy projektet, mert nem bírok leállni velük. Mindent csinálnék egyszerre! De minden csak hozzátesz ahhoz, hogy a saját utamon is kiteljesedjek. Kaméleonnak kell lenni ebben a szakmában.

- El lehet viselni ezt a sok alkalmazkodást?

- Ez az egész pszichológia, olyan finom rezgéseken mozgunk mi táncosok, olyan fontos, hogy hogyan kapcsolódsz a másikhoz, hogyan érinted meg. Nagyon mélyen el kell veszni, hogy aztán nagyon mélyen megtaláld magad.

- Az elveszítésen már túl vagy?

- Sokszor. És még sokszor túl leszek, úgy érzem. Nekem fel kell égetnem magam körül mindent időnként, hogy valami megszülethessen. Az egri tanárnőm mondta mindig azt, hogy az érzelmi instabilitás a kreativitás legnagyobb szatyra.

- Akkor van mibe pakolni.

- Jócskán.