Gyöngyi

Flow-élmény a porondon

2014.06.18. 10:43

Programkereső

A Cie Non Nova társulat Trafóban látott újcirkuszi előadása maga a csoda. Abból a fajtából, amelyik törvényszerűségekkel magyarázható: tulajdonképpen egy fizikai kísérlet színházi kísérletté növesztéséről van szó. Avagy hogyan lehet lekötni több mint száz gyerek figyelmét másfél órán keresztül színes szatyrokkal? Phia Menard francia művész, a társulat vezetője megmutatta.

Az újcirkuszi műfaj még mindig újnak hat Magyarországon, holott már a kilencvenes évek óta jelen van a különböző kísérleti és befogadó színházakban, cirkuszi terekben. Mégis, amikor a műfajkiírásban az újcirkusz szót olvassuk, akkor képzeletünkben megjelennek a flitterruhás artisták és a zsonglőrök, akik tizenöt labdát dobnak fel egyszerre és mind el is kapják. Phia Menard előadásában ezeknek nyoma sincs. Nála a cirkusz műfajából annyi maradt, hogy itt is jelen van a cirkuszi „hátha"-érzés (hátha leesik a kötélről az artista, hátha elejti a labdát). Phia Menard előadásában ez a szócska azokra az esetlegességekre vonatkozik, amit a néző annak a tudatnak a hiányában vehet számításba, hogy a kísérlet tökéletesen át van gondolva.

Cie Non Nova: Egy főn délutánja
Cie Non Nova: Egy főn délutánja

A francia művész 1998-ban alapította a Cie Non Nova társulatot, akikkel már 2001-től az unjugglability (zsonglőrözhetetlenség) címszóval fémjelezték munkásságukat, utalva arra a kettősségre, ami egyszerre köti és távolítja el őket a cirkusz világától. Phia Menard 2008-ban kezdett el foglalkozni a természeti elemekkel az I.C.E. (Injonglabilité Complémentaire des Element) projekt keretein belül, amelyben nem csak azt tartotta fontosnak, hogy elkápráztassa a nézőt természeti elemek használatával, de szeretett volna ezen a módon társadalmi kérdéseket is megfogalmazni. Az I.C.E. első darabjai, a gyerekeknek szóló Egy főn délutánja, illetve a felnőttek készült Örvény című előadás a természeti elemek közül a mozgásba hozott levegő lehetőségeivel játszik a lehető legszélesebb skálán.

Amikor beülünk az előadásokra, akkor egy szertartást végző embert látunk: a gyerekelőadásban egy fekete köpenyes varázsló-karaktert, a felnőtt előadásban a René Margitte festményeiről ismert (itt kitömött) kalapos, öltönyös, eltakart arcú üzletembert. Mindkettő kimért mozdulatokkal vág, ragaszt, illeszt. Amikor kész a mű, a mágus a preparált szatyrot összegyűri és elhelyezi a porond közepére. A varázslat akkor kezdődik, amikor felcsendül Debussy zenéje és lassan az előbb még szemétként földön heverő szatyor feltápászkodik, erőre kap, majd piruettezik, tehát tökéletesen leköveti a zene dinamikáját. Mozgásában érzelmeket látunk megelevenedni: animáció ez közvetett eszközökkel, a levegő segítségével. Ugyanakkor a fenomenológiai színházi iskola mintapéldája: mivel az előadás nélkülözi a verbális közlést, ezért a történet, az érzelmek nem a színpadon születnek, azok csak generálják a néző fejében az előzetes tapasztalatok szerint a személyes interpretációkat. A szatyrok különböző minőségükben különböző karaktereket jelenítenek meg: a varázsló az első után újabb és újabb szatyrokat enged be a küzdőtérbe, így előbb szerelmi kettőst, majd szerelmi háromszöget látunk kibontakozni táncukban, amik valódi megkoreografáltságról árulkodnak. Ez nem lehet véletlen, hiszen Phia Menardnak táncos előképzettsége is van.

Csak hogy néhány leleményt említsek még az előadásból: megjelenik egy nagyobb méretű szereplő, aki lassú mozgásával „vén szatyor" módjára viselkedik és egy aranyszínű nylon sárkánykígyó, ami az örvényben kialakuló spirálos mozgásával annak ellenére egészen valóságosnak tűnik, hogy a valóságban nem is léteznek sárkányok, végül sok kis fekete „méregzsák" is kiszabadul egy nagy fekete zsákból, akik a főhős kiábrándító végét okozzák. Az atmoszférateremtésben a zene a legerősebb tényező, ezen kívül az előadást játszó Cécile Briand színészi jelenléte segít a szatyrokat élőnek látni, hiszen folyamatos interakcióba kerül velük: az ő mozdulataiból és a szatyrok öntudatlan mozgásából valóságosnak gondolt viszonyok rajzolódnak ki, amelyeket a gyerekek valószínűleg le tudnak fordítani a szülő-gyerek kapcsolatra. Az első tíz perc után nagyjából elfeledkezünk arról, hogy „hátha" valami baki csúszik a gépezetbe, és átadjuk magunkat a „mintha" élmények, azaz belekerülünk a színházi illúzióba, megteremtődik a lehetőség a beleélésre.

Cie Non Nova: Örvény
Cie Non Nova: Örvény

Amennyire felemelő a gyerekelőadás, a felnőtt verziója a kísérletnek annyira mélyre visz. A gyerekelőadásban látott „mutatványok" itt az első pár percben lezajlanak és új kontextusba kerülnek: ez a felhőtlen világ mindannak a lenyomata, ami a vágyak, álmok végtelen boldogságmezején elhelyezkednek, és amik egy idő után többé-kevésbé szertefoszlanak. Az előadást játszó Phia Menard önmagáról fejti le a különböző rétegeket, amelyekkel egyrészt a születés allegóriáját viszi végig, másrészt a gender és a biológiai nemi identitás kérdéskörére reflektál. Az információ, mégha mögöttes is, fontos tényezőként bír: a Philippe néven született művész 2008-ban nemet váltott.

A gyerekelőadáshoz képest itt egy fordított elv működik: ott a reálvilág zsugorodik össze szatyorméretűvé, itt a belső képek vetülnek ki óriásivá, ennek megfelelően pedig sokkal több anyagot használ az alkotó. Az előadás egyik legizgalmasabb képe, ahogy az addig a szereplőt borító és rá szabott, fekete „hullazsák"-ot leveti, amely táncolni kezd az irányított légáramlatban. A fekete zsák a színész árnyképe lesz, amely megszelídíthetetlen: kibújik az ölelésből, a vele hadakozó Phia Menard újra és újra a földre huppan. A külső rétegek levetése egy időbeli ívet is kap az értelmezésben, amely leírva meglehetősen patetikusan hangzik: a gyerekkori álmokat széttörő, megkeményedett szívű felnőtt levetve az évek során rárakódott szerepeket, visszajut az embrionális állapotig, ami még potenciálisan magában rejti a boldog élet lehetőségét.

Az előadásról nehéz volna bármi rosszat írni: színházi eszközhasználata, kérdésfelvetése és a művész őszinte megnyilatkozása miatt is lehengerlő. Olyan erős vizuális képekkel dolgozik, amiket szó szerint csak álmunkban láttunk azelőtt. Végül Phia Menard az előadás tapsrendje után visszatér, és minden szerepet levetkőzve civil emberként szólítja meg a közönséget. Meginvitál mindenkit egy közös, kötetlen italozásra.