Jolán

Buczkó Martin: "Ami a technikán felül kezdődik"

2014.09.18. 07:04

Programkereső

Buczkó Martin azon magyar kiválóságok közé tartozik, akikről itthon keveset hallunk, pedig külföldön már jelentős karriert futottak be. A fiatal táncos-koreográfus Berlinben és Németország szerte learatta szinte az össze babért, amit balett-táncosként elérhetett. Közben nagyszabású zenei és koreográfiai munkákat is vállal, valamint saját társulatát építi. INTERJÚ

- A balettintézet elvégzése után azonnal elhagytad az országot és külföldön kezdtél karriert építeni. Merre vezetett az utad?

- Tizenkilenc évesen fejeztem be az intézetet, és utána rögtön Chilében folytathattam a táncolást. Még az intézet vizsgakoncertje előtt Nagy Iván, aki akkor a Santiago de Chile-i Városi Balett művészeti vezetője volt, megnézett minket, végzősöket, és egyből felajánlott egy szólista szerződést. Amint kikerültem Chilébe, egy egészen széles repertoárt ismertem meg, ami a klasszikus Csipkerózsikától kezdve a nagyon modern, kortárs táncokig mindent felölelt. Nagy Iván bízott bennem, ezért folyamatosan kaptam a szerepeket, és nagyon szépen tudtam fejlődni. Két év után azonban a pezsgő európai táncélet hiányozni kezdett.

Buczkó Martin
Buczkó Martin

- Rögtön változtattál is az életeden, vagy kivártál egy adódó lehetőséget?

- Ez szerencsére egybe esett azzal, hogy a németországi Hageni Balett igazgatója meghívott a Hattyúk tava Herceg szerepére. A szerep kecsegtető volt - így kerültem Németországba. Itt indult el az a folyamat, ahol már nemcsak a táncos-végrehajtói szerepet élhettem meg, hanem a koreográfusokkal társalkotóként lehetett együtt dolgozni. Hagenből a hallei operaházhoz szerződtem, ahol a koreográfusigazgató Ralf Rossával alakult ki egy szoros együttműködés. Szinte terápiás jellegű volt a darabok készítése: az ember személyisége a darabbal együtt fejlődött. Éreztem, ahogy sok rossz operaházi beidegződésem szertefoszlik.

Ugyanakkor azt is láttam, hogy egy sokkal nagyobb színpadra van szükségem a kiteljesedéshez, így vezetett az utam Berlinbe. 2002-ben a két legnagyobb Operaházba mentem el előtáncolni, és mind a kettőbe föl is vettek. A nyugat-berlini Operaház leépülőben volt, a keleti társulatba viszont egy új igazgató jött, Malakhov, aki a tánckarrierje csúcsán érkezett oda: ezt egy személyes hívásként értelmeztem. Nem is bántam meg, mert azonnal szólista lettem. Onnantól tulajdonképpen a legnagyobb főszerepeket táncolhattam, úgyhogy egy nagyon termékeny tíz év következett.

- Malakhov alatt élte fénykorát a berlini Staatsballett, a kezei alatt szólótáncosnak lenni jelentős sikernek tűnik.

- A város három balett-társulatát Staatsballett néven összevonták, ezáltal a repertoár is sokkal szélesebb lett. Nekem megvolt az a kiváltságom, hogy a klasszikustól kezdve, a neoklasszikuson át, a modern és a kortárs balett, valamint a kortárstánc koreográfiákig, mindenben egyaránt szerepelhettem. Például voltam Rothbart, Alberich Hagen, de Fancy Free szerepébe is bújhattam Jerome Robbins New York-i koreográfus rendezésében. Lehetőségem volt olyan nagy nevekkel is együtt dolgozni, mint Maurice Béjart vagy William Forsythe, táncolhattam Kylián darabjaiban, sőt még Seregi Lászlóval is tudtam kint dolgozni szólistaként.

Tíz év után viszont éreztem, hogy új kihívásokra van szükségem. Általában hetven, nyolcvan előadást táncoltam egy évadban, akkoriban én voltam a legjobban táncoltatott szólista. Addigra pedig már annyi külsős felkérés ért, amit nehéz volt egyeztetni a színházzal. Ezért 2012-ben kiléptem, és elindultam a külső, nagyobb produkciók koreografálásának útján.

- Térjünk vissza a kezdetekhez! Milyen indíttatásból kezdtél saját koreográfiákat készíteni? Ha jól tudom, azzal párhuzamosan, ahogy elkezdtél koreografálni, mindjárt egy egész mozgalmat is indítottál.

- Berlinben már az első évek "együtt kreálásaiból" világossá vált, hogy a koreografálással van dolgom. Késztetést éreztem arra, hogy kipróbáljam magam, szerettem volna megnézni kívülről is, mit mond el a saját nyelvem. Először csak játék szinten vetettük fel Eddyvel -Nichita Edward Sebastian kolozsvári táncos barátommal - a berlini Operaházban a fiatal koreográfusi estek ötletét. A főigazgató látott perspektívát az elképzelésben, így rögtön neki is láttunk a kidolgozásnak.

2005-ben jött létre az első est, a sorozat a Shut up and dance! nevet kapta. A Staatsoper Berlin Magazin épületéből indultunk, ami egy alternatív színházi helyszín, majd a Berghainnal működtünk közre, ami a klubozás ás az elektronikus zene berlini fellegvára - tehát nem színházi tér, pláne nincs köze az operához. A Berghain rezidens DJ-i készítették nekünk a zenei anyagot, mi ezekre ültettük a koreográfiákat. Nagyon izgalmas eredmény született, amit a nézők is nagyon lelkesen fogadtak. 2010-ben pedig visszatértünk a kőszínházi keretek közé: a Komische Operban mutattuk be az estet. Sajnos Eddy már nem lehetett velünk, de a darabját még láthatták a nézők. Itt már kicsit kifinomultabb, színháziasabb formában tudtunk megmutatkozni, szintén hatalmas teltházakkal.

A berlini vonal mellett Stuttgartban is felépítettünk egy hasonló sorozatot, 2012-ben pedig már a horvát Ryjekai Nemzeti Színház is átvette a rendezvényt. Úgyhogy nyugodtan mondhatjuk, hogy mozgalommá vált a Shut up and dance!. 

Buczkó Martin
Buczkó Martin

- Itthon sok fiatal táncos próbál független keretek között, új irányokat keresve alkotni. Németországban is széles az alternatív táncos szcéna. Miben áll a jelentősége az általad elképzelt és kivitelezett koreográfusi esteknek?

- Azt éreztem, hogy a kicsit merev színházi repertoárt meg kell bontani annyiban, hogy a táncosokból kihozzuk a bennük lévő kreativitásigényt. Ha ugyanis egy táncos belekóstol abba, hogy milyen a másik oldalon állni, onnantól kezdve kinyílik előtte egy új univerzum. Berlinben természetesen él egy alternatív kortárs vonal, ami nagyon felerősödött az elmúlt tíz-tizenkét évben.

Amit itthon izgalmasnak találnék, az a hasonló operaházi lehetőségek megnyitása lenne: integrálni a koreográfusi esteket egy klasszikusabb, mondjuk operaházi társulat repertoárjába. Úgy érzem, hogy nagyon is érettek erre a táncosok. Ezért lenne egy izgalmas alternatíva akár az Erkel Színházban, de akár az Operaházban elindítani egy ilyen bemutatkozási lehetőséget. Így lehetne fölnevelni egy új koreográfusi érát, amire nagyon nagy szükség lenne, miután a legutóbbi nagy magyar koreográfusunk, Seregi László eltávozott egy pár évvel ezelőtt, és nem nagyon lehet mondani, hogy jött utódja. Bár én nem táncoltam itthon sokat, nagyon szívesen állok elébe annak, hogy a kinti tapasztalataimat hazahozzam.

- Mik voltak eddig a legfontosabb munkáid koreográfusként?

- Koreográfusi létem onnantól kezdett érdekes lenni, amikor operák koreografálására kaptam nagyobb felkéréseket. Az első ilyen a Titus kegyelme volt, aztán a János passió, majd a Szerelmi bájital következett. Márciusban megyek a Bécsi Operaházba a Don Pascalét megkoreografálni, Irina Brook rendezésében. Ő Peter Brook lánya, elég nagy név a színházi életben és a filmvilágban. Többek között tőle tanultam meg, hogy létezik egy élőbb, organikusabb megjelenítése a zenés színházaknak. Nagyon hálás vagyok, hogy ezeknek a nagy neveknek köszönhetően kinyílt előttem ez a világ is.

- Nemcsak koreográfusként, de zenei szerkesztőként is sok darabot jegyzel. Hogyan lesz egy táncosból zeneszerző?

- A zenész karrier talán hamarabb vonzott, mint a táncosi lét. Még tizenévesen itthon volt egy rockbandám, amivel jártuk az országot és koncerteztünk. Amikor elhagytam az országot, feloszlottunk, de a gitárom jött velem, és a zeneírás is része maradt az életemnek. Már az első darabomnál elkezdtem átkomponálni a zenét, hogy dramaturgiájában jól tudja fedni a koreográfiát. Ez odáig fejlődött, hogy rendes kompozíciók születtek. A legutóbbi zenei felkérésem a drezdai Semperoper-ban volt egy Rómeó és Júlia előadásban, most pedig a milánói Scalaban kértek fel egy ilyen munkára.

- Ha jól tudom, nemrég megalapítottad a saját társulatodat Berlinben Ensemble Terrible néven, és egy nagyszabású projekttel, a berlini Dómban bemutatásra került, Bach kórusművére készült János passióval mutatkoztatok be.

- Igen, a társulatomat 2013 elején alapítottam meg a János passió előkészítésével párhuzamosan. Hatalmas, háromfordulós előtáncolást tartottunk, végül egy nagyon profi, kreatív, sokoldalú csapat állt össze tizenkét nemzet tíz táncosából. Ők lettek az Ensemble Terrible alap gárdája. A János Passiót Christoph Hagelnek köszönhetem, akivel a Titus kegyelmében dolgoztunk együtt három évvel korábban. Ő kimondottan az alternatív színpadi megoldásokban hisz, és hatalmas tapasztalat van a háta mögött. Az, hogy visszahívott, nekem egy nagyon nagy elismerést jelentett. A János passió végül kimondottan táncprodukció lett, Christoph ugyanis szerette volna, ha mindenki része a koreográfiának, így az énekesek számára egy teljesen új nyelvezetet kellett felépíteni, ami nekem is egy értékes tanulási folyamat volt.

A társulatnak aztán elindult egy külön története. Idén például csináltunk a Deutsche Operben egy Benjamin Britten-estre egy kisebb produkciót, most pedig egy nagyobb, önálló produkció előkészítésében vagyunk. Közben mindenki ápolja a maga munkáját, hiszen a táncosok alapvetően szabadúszók, önállóak, többen koreográfusként is működnek. A velük való közreműködés számomra nagyon termékeny talaj, és egyben végtelenül szórakoztató, örömteli munka.

- Japánban is tartasz workshopokat. Mennyiben más az ottani tánckultúra, miben tudsz újat mutatni nekik?

- Japánban első alkalommal 2005-ben a berlini Staatsballettel voltam, és még azon a nyáron kaptam egy meghívást egy iskolába. Elképesztő odafigyeléssel, koncentrációval, tisztelettel és hihetetlen energiával állnak a tánchoz az ottani fiatalok. Habár alapvetően nem része a kultúrájuknak, lenyűgözi őket ez a művészeti forma. Én pedig kimondottan élveztem a japánok hatékonyságát, az ottani összehangoltságot, profizmust. Tőlünk európaiaktól talán azt a lezserséget, kicsit hanyagságot szeretnék megtanulni, ami a technikán felül kezdődik. Azt a nehezen megfogalmazható minőséget keresik, amiből az emberi lélek kifejeződése ered.

Buczkó Martin
Buczkó Martin

- Mennyire foglalkozol azzal, hogy tudatosan alakíts ki egy táncnyelvet, ami csak rád jellemző?

- Ez jó kérdés, mert a koreográfusok általában mindig azon igyekeznek, hogy mindenkitől különbözzenek. Én is nagyon sokáig figyeltem magam, talán egy kicsit sokat is aggódtam azon, hogy ne hasonlítsak senkire. Egy ideje azonban elkezdett érlelődni bennem egy kifejeződési forma, amiből tudatosan jó másfél éve készítek elő egy új mozgásnyelvezetet. Ez egy belső késztetésnek a szüleménye, és nagyon örülök, hogy már a megvalósítás útján járok.

- Itthon lehet-e majd látni tőled valamit?

- Jelenleg több színházzal is tárgyalok, és nagyon remélem, hogy meg tudunk egyezni. Konkrétumot babonából most nem mondanék. De nagyon remélem, hogy itthon is lesz alkalmam komoly produkcióval föllépni, akár a társulatommal, akár koreográfusként. Eddig minden szépen alakult az életemben, miért pont ez ne történne meg.