Előd

Élet, halál, szerelem – Kylián

2015.07.12. 12:54

Programkereső

Simon Istvánnak, a drezdai Semperoper Ballett első magántáncosának szerencséje volt többször is együtt dolgozni a világhírű koreográfussal, Jiří Kyliánnal, aki a közelmúltban Magyarországon a Seregi-díj harmadik kitüntetettje lett. A mozdulatok varázslójával a táncról, mai világunkról és mindenekelőtt munkásságáról beszélgettek. INTERJÚ

- Egy önről készült híres portrét látva azon gondolkodtam, hogy vajon mit jelképez az a fehér maszk, amit a képen a kezében tart?

- Az egy Velencéből származó halotti maszk. A pestis idejéből való, amikor a fekete halál sok ezer ember életét követelte. Nagyon népszerű karneváli maszkról van szó. És persze azért is fontos, mert mi az egyetlen bizonyosságunk, amink van? A halál? Nem! Az élet és a halál. Élünk, és bizonyosan meg fogunk halni. Ez az egyetlen dolog, amire biztosan számíthatsz, a többi csupa kérdés. Egyrészt ezért pózoltam azzal a maszkkal, másrészt azért, mert a maszk felszabadít. A maszkot viselő emberek olyan dolgokat is meg mernek tenni, amiket egyébként nem mernének. Még a keresztény egyház is megadta az embereknek azt a szabadságot, hogy karnevált tartsanak, mert ekkor, a maszk mögé bújva megtehették mindazokat a bolondos dolgokat, amelyeket nappal, a saját arcukat vállalva nem mertek volna megtenni. Ezért viselhettek maszkot, mely a színház eredetét idézi.

Jiří Kylián (fo: Serge Ligtenberg)
Jiří Kylián (fo: Serge Ligtenberg)

- Ön számára a maszk a színházat jelképezi?

- A maszk szimbolizálhatja a színházat, de elsősorban a fantáziát és annak lehetőségét, hogy valaki mássá válhatunk, mely a színháznak és más művészeteknek is a legszebb része. Szóval a maszk az átváltozás jelképe. Egy csodálatos lehetőség, mivel mindannyiunknak vannak önmagával szemben fenntartásai. Lehet, hogy nem szeretem az orromat vagy az államat, de amikor felveszek egy maszkot, akkor lehetek bárki más. Ez benne a gyönyörű.

- Jól látom, hogy koreográfusként önnek a halál és a szerelem a két fő témája?

- A valaha készült összes alkotásom a szerelemről és a halálról szól. De mindig elfelejtem, hogy műveim valójában nem csak a szerelemről és a halálról, hanem az életről is szólnak. Ez egy háromszög, mert egyik sincs a másik nélkül. Nemrég láttam az utolsó interjút, amely Marcel Reich-Ranicki-vel a híres irodalmárral készült. Németországban élt lengyel zsidó származású tudósként, és mindent tudott az irodalomról. Nemrég meghalt, de ezt akkor, amikor láttam a vele készült beszélgetést, még nem tudtam. Arról beszélt, hogy „hihetetlen, mennyi mindent el lehet mondani az irodalomban, a sok író megírta a legkülönfélébb történeteket. De mégis, ha a lényeget nézzük, mindegyik alkotás a szerelemről és halálról szól. Basta." Örülök, hogy ezzel a gondolattal tehát nem vagyok egyedül.

- Azért a szerelem mindenekelőtt az élettel kapcsolható össze.

- Igen, de a szerelemre én nemcsak romantikus vagy erotikus vonatkozásában gondolok, hanem tágabb értelmezésben is. A szeretet irányulhat bármire: lehet a tánc vagy a színház szeretete, a művészeté, vagy akár a pokolé is. Bármi, ami magával ragad és felkelti az érdeklődésed, élő emberi lénnyé tesz. Számomra a szerelem ilyen összetett és sokféleképpen értelmezhető.

- De ha azt hallja, hogy szerelem első látásra, mi jut róla eszébe?

- Te estél már szerelembe eső látásra?

- Igen, legalábbis hiszek benne, hogy igen. Bár nem lehetek benne biztos, hogy valóban megtörtént-e. Ez az a kérdés, amit szeretném, ha megválaszolna. A szerelem első látásra érzése csak egy illúzió vagy létezhet egy mélyebb transzcendens kapcsolat, amit egy személy egy másik iránt azonnal megérez?

- Tudod, néha a szerelemnek semmi köze ahhoz a másik emberhez, akit meglátsz, csak rólad szól. Néha megtörténik az életed során, hogy nyitott, sebezhető állapotba kerülsz. Ilyenkor azért leszel szerelmes éppen abba az emberbe, mert készen állsz rá, de lehetne az valaki más is. Ezt gondolom. Aztán vannak olyan találkozások is, amikor egy másik embernek a karizmája, vagy akár egy alkotásé, teljesen megérint. Ezt nem tudom jobban leírni. Valami nagyon különleges. Nem is kell látnom, mégis érzem a másik személyt, akinek olyan a kisugárzása, amely iránt fogékony vagyok. Néha még egy kiállításon is megtörténik velem, hogy nem látom a képet, de érzem a kisugárzását, amely árad belőle. És akkor megfordulok és érzékelem, hogy olyan nyelven beszél hozzám, amit megértek. Ez persze egy bonyolult dolog. Szavakkal lehetetlen megfogalmazni, szinte metafizikai élmény.

Jiří Kylián és Simon István
Jiří Kylián és Simon István

- A Stuttgart Ballet, ahonnan az Ön pályafutása is elindult, szintén nagyon különleges hely lehetett, mert olyan koreográfusokat adott a világnak, mint William Forsythe, John Neumeier, Uwe Scholz és még folytathatnám. Mitől volt az ottani légkör ennyire különleges?

- John Cranko személyétől. (Az együttes alapító igazgatója és koreográfusa - a szerk.) Egy igazi reneszánsz ember volt rendkívüli tudással, intelligens volt és nagyon művelt. Sokat olvasott, minden művészeti ág érdekelte. Ő maga vonzotta a tehetségeket, figyelemre méltó ember volt.

- Ha arra gondolok, hogyan közelíti meg a színházat és a koreografálást, akkor Ön is egy reneszánsz karakternek tűnik. Ha nem tudnám, hogy egy kortárs koreográfus, azt hihetném, hogy egy művelt humanista nemesember, egy Medici, aki minden művészet iránt nyitott. Biztosan a szakáll is teszi...

- (nevet) Természetesen a reneszánsz a művészetek nagyszerű korszaka volt, amely rengeteg olyan ajtót nyitott ki újra, amely a középkorban zárva volt. Hízelgő, hogy ebből a korból hasonlítasz valakihez. A különböző művészeti ágak ebben az időszakban erősen hatottak egymásra és táplálkoztak egymásból. Amikor kiváló reneszánsz személyiségekre gondolunk, legyen az egy Medici vagy Leonardo Da Vinci, nem szabad elfelejtenünk, hogy mind polihisztorok voltak, sok mindenhez értettek. Gyakorlatilag mindent tudtak, amit tudni lehetett abban az időben. Ez ma már teljeséggel lehetetlen. Az utolsó polihisztor Leibniz volt, a 18. században. Manapság az egyes ember a tudásnak csak egy-egy parányi szeletét ismeri. Egy kiváló biológus is már csak a biológia egy bizonyos területét ismeri. Mai világunkra ez jellemző. Ezért ma sokkal nagyobb mértékben függünk egymástól. Készítettem egy filmet, amiben egy piramist emeltem azokból a bútorokból, amelyekkel az a lakás volt berendezve, ahol születtem. Az édesanyám betöltötte a századik évét, ki kellett költöznie a lakásból, és mivel többé nem volt szükségünk ezekre a tárgyakra, felhasználtam őket a filmben. Az egyik szereplő meztelenül mászik a bútorhegyen, mely nagyon szimbolikus. Csúnya, régi bútorok a boldog régi békeidőkből az 1880-90-es évekből. Sötétek és félelmetesek.

Jiří Kylián
Jiří Kylián

Beszéltem róla embereknek és kérdeztem, hogy értik-e, hogy mit jelképeznek? El tudjátok képzelni, hogy hány ember élt ezek között a bútorok között? Hányan ültek ezeken a székeken, az asztaloknál vagy hányan nyitották ki a kredencet? Ezer és ezer embernek volt köze hozzájuk. Hogyha alaposan megnézzük az egyik asztalt, a lába alsó részén található egy fém védőborítás. Van elképzelésed arról, hogy hány ember munkája kellett ennek a kis részletnek az elkészüléséhez? Valakinek fel kellett fedeznie a bányát, ki kellett ásni a tárnákat, valakinek le kellett mennie, kifejteni az ércet, megolvasztani, el kellett készíteni a formát, eladták a fémet, valaki odaadta egy művésznek, aki megmunkálta, majd megint eladták. És még mindig csak erről a kis asztallábról beszélek, amihez száz és száz ember munkája volt szükséges. El tudod képzelni, hogy hány ember dolgozott ennek a színháznak az elkészítésén, ahol most beszélgetünk? És ez még relatív egyszerű. El tudod képzelni, hogy egy ilyen mobiltelefon elkészítésén hányan dolgoztak, amit a kezemben tartok? Szinte a teljes földi lakosság. Ez hihetetlen. A mai világunk egyik problémája, hogy olyan dolgok vesznek körül bennünket, amelyeket nem értünk teljesen, és nem is tudjuk őket felmérni. A reneszánsz időszakában olyan világban éltek az emberek, amelyet értettek és átláttak.

- Ha már a technikáról beszélünk, hadd kérdezzem meg, hogy Ön a hagyományos könyvet vagy az e-book-ot kedveli inkább amikor olvas?

- Jelenleg nagyon keveset olvasok. De ha olvasok, jobban szeretek egy hagyományos könyvet tartani a kezemben. Szeretek lapozni, szeretem a könyvek illatát. Ebben az értelemben nagyon régimódi vagyok.

- A táncművészekre talán kevésbé jellemző, de mintha a koreográfusok között nagyon gyakori lenne a szakáll. Mit gondol, ez vajon miért lehet?

- Mert tekintélyt ad. Mesélek egy vicces történetet a szakállról. Maurice Béjart-ral reggeliztem egy tokiói hotelben és feltűnt, hogy kék a szakálla. Szóltam is neki. Kérdezte, hogy tényleg? A fenébe, mondta, vettem hajfestéket az üzletben, befestettem, de azt gondoltam, hogy fekete. Nem, mondtam, tulajdonképpen kék. De egyébként is, miért van arra szükség, hogy befesd? Azt válaszolta, hogy a haja nagyon fekete, de a szakálla ősz. Ezért mindenki azt hiszi, hogy hiúságból festi a haját. De ha befesti a szakállát, akkor békén hagyják. Nem is tudom, olyan sok koreográfusnak nem volt szakálla. Robbins-nak volt. George Balanchine-nak, MacMillan-nek, Roland Petit-nek, Billy Forsythe-nak, Cranko-nak nem volt. Ő mondjuk próbált szakállat növeszteni, de nem vált be, mindig viszketett neki.

Jiří Kylián és Simon István - Bella Figura
Jiří Kylián és Simon István - Bella Figura

- Mit gondol a táncművészet jövőjéről?

- A tánc egyike azoknak a művészeti ágaknak, amely maga köré vonzhatja a többit. Azt gondolom, hogy ez nagyon fontos a tánc szempontjából, rengeteg szépséget ad hozzá. Szerintem a továbblépés lehetősége a táncművészet számára az, ha kivisszük a táncot a színházból, különböző új helyszínekre, galériákba, múzeumokba. Vannak erre próbálkozások.

- Más művészeti ágak is keresik a lehetőségét annak, hogy újfajta kapcsolatba kerüljenek a közönségükkel, de a táncművészet kevésbé, és valahogy mindig késésben van. Mit gondol, mi lehet ennek az oka?

- A tánc történelmi problémája, hogy a legkevésbé fejlett művészeti ág, mert nem voltak eszközök a leírására, rögzítésére. Az irodalomnak, a zenének, a szobrászatnak, a festészetnek, az építészetnek, mind régebbi a dokumentációja. A tánc persze a legősibb és legszemélyesebb művészeti ág. Mivel azonban az alkotásokat nem rögzítették, elvesztek, és ez arra kényszerít minket, hogy újra és újra felfedezzük. A másik probléma az, hogy a táncművészet alkotásainak muszáj volt azonnal sikert aratniuk. Elmondom, hogy pontosan mit értek ez alatt. Ha én egy zeneszerző vagyok, és mondani szeretnék valamit, amit az emberek nem értenének meg ma, de talán megértik ötven vagy száz év múlva, akkor megkomponálom a művemet, és beteszem a fiókba. De a tánc a jelenben történik, lehetetlen egy olyan koreográfiát készíteni, amit az emberek nem értenek most, de megértenek száz év múlva. Most már persze videóra lehet venni egy darabot, de egészen az utóbbi évtizedekig a táncalkotás hagyományos módja miatt azonnali sikert kellett aratni. Nem lehetett avantgárd dolgokkal kísérletezni, amit az nézők nem értettek meg, remélve, hogy száz év múlva felfedezik majd. Ez egy nagy hendikep a tánc számára. A festészet, az irodalom, a zene sosem volt ilyen nyomás alatt.

- Mit gondol, mi tette lehetővé mégis bizonyos művek túlélését az évszázadokon keresztül? Most főleg a klasszikus balettekre gondolok.

- Szerintem nem éltek túl. Mindegyik folyamatos változásokon esett át. Ha látnád az eredeti A szilfidet vagy A hattyúk tavát, megdöbbennél, nem ismernéd fel a darabot.

- Gondolt már arra, hogy a nagy klasszikus balett történetek egyikét újraalkotná?

- Nem, soha. Nem vagyok történetmesélő típus, a darabjaim inkább táncban elmondott költemények.

A nyelvi lektorálásért a szerző köszönetet mond Macher Szilárdnak (MTF Táncművészképző Intézetének igazgatója; szakíró, balettmester)