Lukács

Menekültügy, terrorizmus, társadalomkritika a német táncszínpadokon

2015.08.12. 07:15

Programkereső

Migráció, önpusztítás, sorozatgyilkosság, terrorizmus - a német táncszínház nem riad vissza attól, hogy szembenézzen a társadalom legnagyobb, jelenkori kihívásaival, frusztrációival, és a saját eszközeivel keresse a megoldásokat. A darmstadti színház is különös, emblematikus műveket tűzött műsorára: Süskind A parfüm című regénye, a szuicid hajlamú, amerikai költőnő, Sylvia Plath, valamint a francia szobrász, Camille Claudel élete. Manz-Kozár Eszter táncművész nyolcadik évadát tölti Németországban, jelenleg vendégként a hannoveri Commedia Futura társulatánál, korábban a darmstadti színházban. Különleges szerepeiről, a német és magyar táncszínház különbözőségéről, a történelmi és kultúrtörténeti figurák megformálásáról beszélt a Táncművészet lapjának. INTERJÚ

- A német színház - csak úgy, mint az irodalom vagy a politika - kifejezett törekvése a múlttal való szembenézés, a „lelkiismeret-tisztítás", a történelem egyéni és kollektív feldolgozása. Ennek része, hogy Ulrike Meinhof, a Vörös Hadsereg Frakció vezetőjének története is táncszínpadra került, figuráját ön táncolta el. Hogyan fogadta ezt a közönség, milyen eszközöket használt az előadás?

 - A publikum vegyesen fogadta, a rajongástól az elzárkózásig, akadt minden. A darab ősbemutatója 1990-ben, Brémában volt, de az előadás még mindig provokatívnak és aktuálisnak mondható. Rendezője, Johann Kresnik Pina Bausch mellett az elmúlt évtizedekben a német táncszínház legmeghatározóbb alakja, egyszersmind képzőművész, ami vizuálisan is meghatározza táncszínházát. Kresnik nyíltan politikus koreográfus, rettentően erős, helyenként nyers, olykor költői képi világgal rendelkezik. A felakasztott meztelen test, a kétségbeesésében írását lenyelő újságíró, az Ulrike Meinhofon a szó szoros értelmében végigtaposó férj vagy a záró kép, az üveglap mögé zárt, nemzeti rekvizitum, illetve a letépett nyelvét kezében tartó főszereplő mind-mind ezt támasztják alá. Vagy példaként említhetném a társadalmi frusztrációt remekül megjelenítő képet, az újságíró Ulrike Meinhof írásait széttépő, megrágó és őt saját szövegeivel szembeköpő tömeget.

Kozár-Manz Eszter - Tanztheater Dramstadt: Ulrike Meinhof (Fotó: Andreas Manz-Kozár)
Kozár-Manz Eszter - Tanztheater Dramstadt: Ulrike Meinhof (Fotó: Andreas Manz-Kozár)

- Nehezítette a szerepformálást, hogy megosztó történelmi személyiségről van szó?

- Nem, de felelősséget éreztem iránta. Minden történelmi, valóságos személy megformálásánál így vélekedem, legyen szó Ulrike Meinhofról, Sylvia Plathról vagy Camille Claudelről. Ulrike Meinhofnál három, Sylvia Plathnál két szereplő táncolta a figurákat, mindkét esetben az enyém volt a leghosszabb, legnehezebb rész. Meinhofnál nekem jutott a legemberibb periódus: a fiatalság évei, az újságírói pálya nehézségei, az anyaságot életébe nehezen integráló nő, a boldogtalan feleség, az útkeresés, éppen addig a pontig, amíg meg kellene húzni a ravaszt. A brutális akciók végrehajtása, a terroristává vált Ulrike már brazil kolléganőmnek jutott. Enyém volt az út, ami a terrorizmusig vezet. Sylvia Plathnál pedig úgy éreztem, még közelebb jutottam valamihez: egészen kibújtam a bőrömből, miközben mindent beleadtam. A tragikus sorsú, démonaival harcoló, zseniális költőnőt megformálni megtisztelő, ugyanakkor veszélyes feladat volt. A kétórás előadás szünet nélküli intenzitást követelt, Plath mosogat, vasal, rohan, gyerekszobát rendez, álmodozik, ingázik a mindennapi anyai teendők és a művészet között. Súlyos pszichés problémákkal küzd - az előadás egyharmada kórházban játszódik -, majd alkot, szárnyal, végül nem tud ellenállni a halálba hívó szellemnek, mindent megsemmisít maga körül, s örömmel nyújtja kezét a halálnak az utolsó keringőre, hogy aztán elegánsan hajtsa fejét a gázsütőbe. Angolul szavalni, töredezve megszülni magamból a verssorokat, önnön határaimon túllépni csodálatos kollégákkal, egy nemzetközi csapatban -  igazi ajándék. Ugyanakkor a veszély nemcsak fizikailag volt jelen - bizonyos jelenetekben fémrudakon húzogattak, emelgettek - de lelkileg is megterhelést jelentett Sylvia széttöredezettségébe, borderline-os személyiségébe teljesen beleélni magamat. Naplóiban időnként szünetet kellett tartanom, hogy ne kattanjak be.

Kozár-Manz Eszter - Tanztheater Dramstadt: Ulrike Meinhof (Fotó: Andreas Manz-Kozár)
Kozár-Manz Eszter - Tanztheater Dramstadt: Ulrike Meinhof (Fotó: Andreas Manz-Kozár)

- Jelenleg a hannoveri Eis Fabrik Commedia Futura társulatában táncol. Legutóbb bemutatott darabjuk, az Im Freien Fall (Szabadesésben) is társadalmi problémákra reflektál, ebben egy menekültet játszik. Az előadásban társkoreográfusként is közreműködik. Súlyos téma, hogyan sikerült a színpadi megvalósítása?

- Az előadás egy apokaliptikus szituációt tár elénk és azt, hogy az ebben szereplők miként próbálják meg mindezt túlélni egy elszemetesedett, tönkretett és szennyezett világban. A rendezés nagy teret adott az absztrakcióra és az asszociativitásra. Az én figurám, a 6993-as menekült, gyermekkora óta igyekszik fenntartani magát. A számára elérhetetlennek tűnő, ideális körülményeket biztosító kapszulavilág tartja benne a lelket, ám legnagyobb félelme az, hogy ha eléri, akkor sem érzi otthon magát benne. Ami pedig a koreográfusi énemet illeti, az elmúlt években is többször adódott lehetőségem kisebb-nagyobb darabok elkészítésére Darmstadban, Münchenben és Freiburgban. Az Im Freien Fallban is szabad kezet kaptam, a mozdulatok és az általam írt, német nyelvű monológ érdekes keveréke született meg. A színészet mindig is szívügyem volt a tánc mellett. A próbafolyamat legizgalmasabb részének a keresés fázisát tartottam, a rendező, Wolfgang Piantek alkotói módszerét követve hosszan, heteken át improvizáltunk, különböző témákat bedobva, egyénileg, duóban és csoportosan is. Nemcsak saját figuráinkba ástuk bele magunkat, hanem egymást is jobban felfedeztük, amiből szép képek, izgalmas konstellációk születtek.

- Németországban meg lehet élni abból, hogy valaki kortárs táncos?

- Szabadúszóként itt is csak akkor van fizetés, ha van munkád, tehát sűrűre kell szervezni a programot. Kinn sincs kolbászból a kerítés, az állami színházakban egy zenész vagy egy színész anyagilag megbecsültebb, mint egy tapasztalt táncos. Ráadásul a hegedűt még hatvanévesen is lehet tartani. A táncosok mentalitása viszont eltér az itthonitól. Kint nyitottabbak az újra és egymásra, a természetes rivalizálás mellett sem jelent problémát elismerni a másik teljesítményét.

Megjelent a Táncművészet nyári számában.