Jolán

A kánkán nemcsak a nők combjait nyitotta ki

2015.09.04. 08:59

Programkereső

Kevesen tudják, hogy kezdetben férfiak táncolták, ellenben többen úgy gondolják, a lányok hagyományosan bugyi nélkül ropták. Cikkünkben sok mindent elárulunk a buja párizsi éjszakák táncáról, és még az is kiderül, mi köze az egésznek a női emancipációhoz.

Egy kánkánozó nősereg még 2015-ben is képes lelkesedést és pajzán füttyögést kiváltani a közönségből. Bár pár magasra lendített harisnyás láb elvileg kevés a mai közönség ingerküszöbének átlépéséhez, ezt a táncot még mindig az érzéki szórakoztatás kategóriájába sorolják. Pedig kánkán nem pusztán szoknyaemelgetés, ugrabugrálás, erotikus élcelődés és afféle „francia hungarikum”, hanem amellett, hogy egy komoly fizikai erőnlétet igénylő műfaj, kultúrtörténeti jelentőséggel is bír.

Lázadás és női függetlenség

Nadège Maruta, a The incredible story of the French Cancan (L'incroyable histoire du cancan) című könyv szerzője szerint a kánkán sokkal inkább felforgatóbb társadalmi jelenség volt, mint gondolnánk. 1830-as évekbeli elterjedésétől kezdve nemcsak abban az értelemben volt a lázadás és a női szabadság szimbóluma, hogy nők a szoknyát forradalmi zászlóként lengetve végre megmutathatták bájaikat, magukra haragítva az egyházakat és az erkölcscsőszöket, hanem a színpadi szerepléssel korábban nem látott anyagi függetlenséget is kivívhattak. Az 1890-es években, mikorra a kánkán igazán divatba jött, és szórakoztatóipari jellege már minden népréteg számára elérhetővé vált, a Moulin Rouge táncosaként sokkal többet kereshetett egy nő, mint a számára elérhető munkakörökben gyári munkásként vagy mosónőként. A kánkán nemcsak az erotikus provokációval, hanem ezzel is kivívta a hagyományos berendezkedés rosszallását.

Márpedig ez a tánc maga volt a patás ördög, támadás a konzervatív eszme ellen: gátlástalan mozdulatok és féktelen ugrások sora, visítások és sikolyok – nem véletlenül jelent a szó „lármát”. Clare Parfitt táncra specializálódott kultúrtörténész ennél is tovább megy: szerinte a kánkán nemcsak a testeket meg a nőket, hanem az egész szociális struktúrát szabadította ki a kontroll alól, és 1789 forradalmi erejével töltötte meg a Harmadik Köztársaságot. A szélesebb európai és amerikai kultúrkörben visszafordíthatatlanul egy féktelen, néha naiv, néha veszélyes politikai liberalizmus szimbólumává vált. De hogyan is kezdődött el ez az egész?

A fiúk kezdték

Az 1820-as években egy csapat fiatal férfi valahol Párizs külvárosában némi improvizációval próbálta meg feldobni a francia négyest, és fellendítették a lábukat a magasba – tulajdonképpen így született meg a kánkán. Kezdetben lábemelgetéssel és kézmozdulatokkal kísért páros tánc volt a szegényebb rétegek mulatóiban, amit a sebes és kicsapongó galopp 2/4-es ütemű zenéjére roptak, és amihez hamarosan becsatlakoztak a nők is. Állítólag az 1820-as évek kedvelt színésze, az akrobatikus bemutatóiról, ugrásairól híres Charles Mazurier is befolyással volt arra, hogy egyre kiforrottabb lett a kánkán eszköztára. Mindeközben az alsóbb osztályok ezt a fajta szórakozását az elit magasról lenézte.

Az 1840-es évektől aztán szépen lassan beszivárgott a párizsi belkerületek mulatókba, majd a varieté és revüműsorokba, ahol már szinte csak nők táncolták, főleg egyedül: a csoportos, egysoros felállás csak később alakult ki. 1889-ben aztán megnyitotta kapuit a Moulin Rouge, és egy egészen új korszak vette kezdetét: a mulató hamar a kánkán fellegvárává vált, ahova már elegáns népek is jártak szemrevételezni a hírhedt, mocskos táncot, amit a közhiedelem szerint prostituáltak táncoltak. Az 1890-es évekig ez valóban így volt javarészt, de az első sztárok például egyáltalán nem szorultak rá erre. Őket a párizsi éjszakai élettel együtt előszeretettel festette meg festményeken és litográfiákon Henri de Toulouse-Lautrec festőművész, Jane Avril és Louise Weber kánkántáncosnőket például ő tette halhatatlanná. Utóbbit örökíti meg a híres La Goulu, amelyikkel Lautrec festőpályája is felfelé kezdett ívelni. Plakátjaival nem mellesleg óriási reklámot csinált a műfajnak, neki is köszönhető, hogy a kánkán divatba jött. A vérforraló műfaj Jacques Offenbachot is megihlette: a kánkán zenei alapmotívuma, amit a legtöbb kánkánelőadás alatt hallunk, a francia zeneszerző Orfeusz az alvilágban című operettjében csendül fel.

A sztárok

La Goulu
La Goulu
Fotó: Wikipedia

La Goulue, polgári nevén Louise Weber fiatal lányként anyja mellett dolgozott egy mosodában, így titokban gyakran pózolt és táncolt az ügyfelek elegáns ruháiban. Ezeket nem restellte magára ölteni a kis klubokban se, ahol kezdetben táncolni kezdett. Már ekkor híressé vált lábemelgetéseiről és arról, hogy egy-egy emelés közben lábujjával elemelte a nézők kalapját vagy poharát. Mivel ezek tartalmát rögtön ki is itta, nevezték el La Goulue-nak, ami nagyjából annyit tesz: mohó, torkos. A Moulin Rouge-ba kerülve már-már erőszakosan kihívó viselkedésével hamar felhívta magára a figyelmet, és sztárrá vált. 1895-ben megpróbál a saját lábára állni és függetlenedni a mulatótól: jelentős pénzt ölt bele önálló showjába-ba, amit országjáró turnékon akart bemutatni, a vállalkozás azonban kudarcba fulladt. 1928-ban elszegényedve, alkoholistaként tért vissza a Montmartre-ra mogyorót, gyufát és cigarettát árulni, rövidesen meg is halt.

Jane Avril
Jane Avril
Fotó: Wikipedia

Jane Avril az ő helyére ugrott be a tánckarból 1895-ben, és annak ellenére, hogy elegáns, méltóságteljes és kissé melankolikus stílusa tökéletes ellentéte volt a heves, provokatív Goulue-énak, óriási sikere lett. Az Őrült Jane-ként is ismert táncosnő édesanyja kurtizán volt; gyerekként bántalmazták, ezért megszökött. Rövidesen a párizsi Salpetriere kórházba került, ahol a gyors rángásokban megnyilvánuló szervi idegbajt, a vitustáncot diagnosztizálták nála. A terápia során jött rá, mennyit segít a gyógyulásban a tánc; először ő is kisebb klubokban lépett fel táncosként, majd 1889-ben a Moulin Rouge szerződtette. Reputációját jelzi, hogy még szülési szabadságra is elengedték; miután világra hozta kisfiát, vissza is térhetett a színpadra. 42 évesen megállapodott egy német művész oldalán, házasságuk azonban a férj kicsapongásai miatt balul sült el, és elszegényedtek. Férje halála után Avril szinte nyomorban élt; egy öregek otthonában halt meg 1943-ban. Az 1952-es Moulin Rouge című filmben Gábor Zsazsa idézi meg alakját, a 2001-es Luhrman-féle Moulin Rouge!-ban pedig Nicole Kidman félig valós karaktere.

Bugyival, vagy anélkül?

1868-ban Londonban is bemutatták a kánkánt, és bár az angol közönséget megbotránkoztatta, nemzetközileg is ismertté kezdett válni. Az angol és amerikai show-k hatására hála kezdték el csoportban táncolni Párizsban is, ahol aztán a ma is ismert, körülbelül tízperces, pontosan megkoreografált performansz, a „Francia Kánkán” kialakult. A Moulin Rouge-ban csak jóval később, 1965-ben alakult önálló kánkántársulat a német származású, Miss Doris művésznéven ismertté vált Dorothea Haug balettmester-koreográfusnak köszönhetően, aki ezzel a lépéssel nagy mértékben növelte a mulató újkeletű hírnevét.

Moulin Rouge
Moulin Rouge

A kánkán mára a revük elmaradhatatlan műsorszámává vált, amihez a fizikai erőnlét nélkülözhetetlen. Elég végignézni egy videót, és egyértelmű, hogy a csipkés, hímzett szoknyában, a csábos rövidnadrágban és fekete harisnyában való ütemes lábemelgetést, egy helyben fél lábon szökdellést, levegőben spárgázást nehezen bírná bárki is alapos trenírozás, táncos és akrobatikus tudás nélkül.

És itt leszámolnánk egy mítosszal, ami szerint az eredeti kánkántáncosnők bugyi nélkül táncoltak. A feszes alsónemű csak a krinolin és az abroncsos szoknyák megjelenésével terjedt el, az ekkori bugyik lazák és nyitottak voltak, ezért tűnhetett úgy, hogy alul semmit se viseltek a hölgyek.

A szabadság átfordul

Bár a kánkánt övező felháborodás néha akkora volt, hogy a táncosokat letartóztatták, a közhiedelemmel ellentétben a táncot soha nem tiltották be. A kánkántáncosnők lényegében megmutatták azt, ami addig nem nagyon volt látható: alsószoknyát, női lábakat, és egyes vélekedések szerint az erotikus vágykeltés eme formájára korábban a prostituáltakon kívül nem nagyon volt lehetőség. A kánkán pedig biztonságos körülményeket teremtett ezek kiélésére. Így a női egyenjogúsítási mozgalom mellett a szexuális forradalomban is fontos tényező volt. Mára persze kétségessé vált, hogy a nők testének szórakoztatóiparban való felhasználása mennyivel használ az egyenjogúsítási törekvéseknek – valószínűleg semennyire –, tény viszont, hogy a kánkántáncosok megjelenése, a showbiznisz térnyerése megteremtett egy addig teljesen ismeretlen, szexualitásával szabadon rendelkező nőtípust.

Hogy mára a Moulin Rouge és a kánkán által egykor szimbolizált női szabadság egészen megváltozott, arra bizonyíték az is, hogy két feminista tüntető 2014-ben, a Moulin Rouge megnyitásának 125 éves évfordulójára időzítette topless-bemutatóját, amivel a szexipar ellen akartak tiltakozni. A lányok a tetőn, a malomkerék alatt vetkőztek félmeztelenre, mellükre a „nem eladó” feliratot festve, miközben egy „a vörös a forradalom színe” szövegű zászlót lógattak le a Montemartre-i bámészkodók felé. Az évente 600 ezer, főként kínai, amerikai és orosz látogatót vonzó Moulin Rouge-ban ennek ellenére dübörög az ipar, tavaly novemberben például új Guinness-rekordot állítottak fel a mulató kánkántáncosai: fél perc alatt 29 lábkörzést végeztek Offenbach muzsikájára. A lábemelés és a spárgázás világrekordját egyébként szintén a Moulin Rouge táncosai tartják: 2010-ben a női tánckar harminc tagja fél perc alatt 720 alkalommal lendítette fel a lábát és 62 spárgát mutatott be.