Előd

Búcsú egy óriástól

2016.01.14. 09:39

Programkereső

Simon István, a drezdai Semperoper Ballett első magántáncosa készített interjút Mats Ekkel, a korszakos jelentőségű alkotóval annak apropóján, hogy a koreográfus nemrégiben egy párizsi előadás-sorozattal búcsút intett pályafutásának.

A legfontosabb klasszikus férfi főszerepek többségét táncoltam már, de mindig csodálkoztam, ha a kollégáim olyasmit mondtak, hogy a balett nehezebb, mint a kortárs tánc. Óriási tévedés. Aki valaha táncolta például Mats Ek darabjait, pontosan tudja, hogy miről beszélek. Nemcsak elképesztően nehéz fizikálisan és technikailag is úgy megcsinálni ezeket a koreográfiákat, ahogyan a Mester elképzelte, hanem előadóként is nagy kihívás: Mats Eknél a legkisebb mozdulatnak is pontos jelentése van. Hatalmas megtiszteltetés, hogy a drezdai Semperoper Ballett-tel részese lehetek annak a párizsi előadás-sorozatnak, mellyel ez a korszakos jelentőségű alkotó búcsút mond pályafutásának és visszavonul. Egyik legszebb mesterművében, a She was Blackben táncolom azt a karaktert, akit a fiatalkori önmaga ihletett.

- Nagyon érdekelne, hogy mit gondol a nőkről. Szerintem Ön azon ritka koreográfusok egyike, akik nem félnek tőlük. Nagyon természetesen és hitelesen mutatja be őket. Azon gondolkodom, hogyan képes mindezt megteremteni a darabjaiban?

- A nők történelmileg – és ez ma is így van – a társadalom többségét alkotják, de bizonyos értelemben ők a legkevésbé elismert kisebbség, társadalmi, gazdasági, kulturális pozíciójuk sokkal-sokkal rosszabb, mint amennyire ezzel általában szembesülünk. Az északi országokban többé-kevésbé egyenlő lehetőségekkel rendelkeznek, mint a férfiak, de a világ nagyobb részén elképesztő a nemek közötti esélyegyenlőtlenség, és ez még ma is milliók halálához vezet minden évben. Gondoljunk például azokra a lányokra, akiket még magzatként elpusztítanak, vagy születésük után nem sokkal ölnek meg a nemük miatt, vagy akiket ugyanezért rabszolgának adnak el kisgyermekként. Fiatal koromtól kezdve tisztában vagyok ezzel, mert a szüleimnek fontos volt, hogy erről beszéljenek nekem. Kapcsolatuk egyébként tradicionális férfi-nő kapcsolat volt. Házasságuk elején a szüleim nagyon szegények voltak, de amikor 12-14 éves lettem, az édesanyám nemzetközileg is elismert koreográfussá vált. Ő teremtette meg a jólétünket, soha nem adta fel a jogát és igényét arra, hogy koreográfusként a szakmájában, álmaiban, vágyaiban kiteljesedjen. És édesapám sem tagadta meg soha ezt tőle. Végül elváltak, de mindig barátok maradtak. Olyan életet éltek, amelyben számomra is vitathatatlanul felismerhető volt anyám önálló szerepe a családban.

Simon István, She was Black - Semperoper Ballett
Simon István, She was Black - Semperoper Ballett
Fotó: Ian Whalen

Továbbá van egy lány ikertestvérem. Soha nem volt kérdés számomra, hogy akar-e, tud-e kibontakozni valamiben, amiben tehetséges. Színésznő egyébként, és most vonul vissza ő is a színpadtól, ahogyan én is. Ezek a személyes tapasztalataim. És, persze ne felejtsük el, hogy a mi szakmánkban az úttörők nagy része nő volt. Isadora Duncan, Mary Wigman, Martha Graham és sokan mások. Ez szintén egy olyan tény, amely miatt az én repertoáromban a női karakterek hangsúlyosak, és amikor megteremtem őket a darabjaimban, akkor a férfi identitásomnak félre kell állnia, távolságot kell tartania, hogy belehelyezhessem magam a női szereplőim lényébe.

Anna Merkulova, Johannes Schmidt, She was Black - Semperoper Ballett
Anna Merkulova, Johannes Schmidt, She was Black - Semperoper Ballett
Fotó: Ian Whalen

- Hogyan kell elképzelni ezt a távolságtartást alkotás közben?

- Ez a távolságtartás alapvető, amikor egy dramatikus művet készít az ember. Igazából sokkal világosabb és sokkal kifejezettebb empátiával lehet egy karakter felé fordulni ezzel a módszerrel. Engem egyébként mindig nagyon zavart az, ahogyan a klasszikus balett (de részben a kortárs tánc is) a nőket egyfajta dekorációként kezeli, gyenge lényekként, akiket emelgetni és óvni kell. Nem kapnak igazán lehetőséget arra, hogy a valódi hatalmukat és erejüket megmutassák, nem biztatják, nem segítik őket ebben. Nőiességüknek nincs semmilyen más értelmezése, mint ahogy a férfiak számára is csak egyfajta férfiasság-interpretáció van. Azt gondolom, saját nemünk megjelenítésének berögződései a táncszakmában akadályozzák ezt a művészeti ágat műfaji teljességének felfedezésében. Nagyon nevetséges, ahogy a „macsó” férfiak állandóan azt hangsúlyozzák, hogy mennyire erősek és kemények. Az is nevetséges, hogy egy nőt csak érzékenynek és gyengének tudunk elképzelni. Számomra ezek hazugságok. Mindazonáltal ki kell hangsúlyoznom: nincs olyan ambícióm, hogy állást foglaljak a nőkkel kapcsolatban. De szeretném a karaktereimben rejlő lehetőségeket teljesen kidolgozni.

Anna Merkulova, Johannes Schmidt She was Black - Semperoper Ballett
Anna Merkulova, Johannes Schmidt She was Black - Semperoper Ballett
Fotó: Ian Whalen

- Önnek meglehetősen egyéni koreográfiai szótára van. Ahogyan a darabjaival elmondja a történeteit, az nagyon sajátságos.

- Visszatekintve látom, hogy bizonyos darabjaimban tényleg ott van valami, amit talán hívhatnánk úgy, hogy az én saját tánc-nyelvem. Másrészt viszont, hogy is fogalmazzam, megpróbáltam nem beleragadni abba, hogy én vagyok „Mats Ek”. Nem az akartam önismétlés foglyává válni.

- A klasszikus balettben kifelé forgatott lábhelyzetben dolgozunk, és minden az ég felé törekszik. Ez egyfajta nyitottság a világra, önbizalmat és erőt sugall. Hinni kell ebben, ha az ember egészségesen akarja művelni a műfajt. Tapasztalatom szerint az Ön által alkotott mozdulatokhoz olyan testtartás szükséges, amely a klasszikus balettől nagyban különbözik. Az érdekelne, hogy mi a jelentése ennek, milyen lelkiállapotból táplálkozik?

- Hozzá szeretném tenni ehhez a leíráshoz, hogy a klasszikus technika bizonyos szempontból túlhangsúlyozza a látszatot, és ebből a szempontból egy zsákutca valójában. Az elöl irány jobb, mint a hátul, a színpad központja jobb, mint a széle, a magasabb lábemelés jobb, mint az alacsony, több fordulat többet ér, mint a kevés. Ezzel, és a balett arisztokratikus bemutatásával nem tudok azonosulni. Azokkal a közhelyekkel sem, ahogyan a férfit és a nőt megjeleníti a balett. De van benne számos gyönyörű dolog, amit igyekszem használni: a megnyújtottság, a vonalak kidolgozottsága, az ugrások ereje. A klasszikus technikából sok mindent alkalmazok, de a lényegi különbség az, hogy – más modern technikákhoz hasonlóan – nálam is a törzsből indulnak el a mozgások, és onnan hullámzanak a végtagokba. Számomra ez a mozgás alapja. A modern tánc visszahozta azt a gondolatot, hogy a törzsünkkel, a belső szerveinkkel is táncoljunk. Graham például beszélt arról, hogy a törzs olyan, mint egy szökőkút, amelyből az energia kiárad. Ebből a befelé figyelésből is létre jöhet egy nagyon felemelő érzés.

She was Black, Ana Presta - Semperoper Ballett
She was Black, Ana Presta - Semperoper Ballett
Fotó: Costin Radu

- Milyen érzés a drezdai Semperoper Ballett-tel dolgozni? A táncosok nálunk alkatilag és művészileg is nagyon különböznek egymástól. Ez segíti az Ön munkáját?

- Igen! Azt gondolom, minden társulatnál ebből látszik, hogy művészeti szempontból mennyire egészséges. Egyfajta érettséget jelent, ha minden táncos különbözik egy kicsit, és ezeket az egyéni adottságokat a társulat ki is használja. Ez egyértelműen nagyon fontos dolog. Azt mondanám, hogy a vezető nagy együttesek is ebbe az irányba mozdultak az utóbbi húsz év során, a modern társulatok pedig már korábban. Úgy gondolom, a nagy klasszikus társulatok számára nincs esély a továbbfejlődésre, ha ezeket az egyéni különbségeket nem ismerik fel és nem használják ki. Tudod, egy társulatot egyének építenek fel egységgé, és ez az egység sokkal több, mint a különálló alkotóelemek összessége. Nagyszerű, hogy Drezdában ez működik, és egyre több társulatban látom ezt máshol is. Számomra a színpadi művészetek, jelen esetben a koreográfia és a tánc, hogy úgy mondjam, rövid létezésű élő szervezet. Olyan, mintha vízbe írnánk: a víz ott marad, de a szöveg azonnal eltűnik, amikor a függöny összezárul. Hiába a legnagyobb erőfeszítés, tréning, bármi: eltűnik. De a nyoma talán ott marad a vízben, akkor is, ha az írás vonala már nem látható. A víz metaforikusan az a valami, amelyet a közönség a nézőtéren, és mi a színpadon közösen teremtünk meg. Ez egy fantasztikus paradoxon. Bár ebben a műfajban illékony alkotásokkal próbáljuk meg önmagunkat kifejezni, de végül a színházban a nézők és előadók együtt megtapasztalhatnak egy hatalmas, örökké létező erőt.

Simon István korábbi beszélgetését Jiří Kylián ide kattintva olvashatja.