Jusztina

"Egyek vagyunk a nézővel"

2016.10.07. 08:50

Programkereső

Hisznek a nyitott befogadókban. Az utca emberében. A tánc demokratikusságában. A terek fontosságáról, a művészet minél egzisztenciálisabb megtapasztalásáról, valamint a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon október 8-án debütáló, SHIFT című új darabról beszélgettünk Pálfi Gabriellával és Szilágyi Katával, a Street Art Project Performances két vezető koreográfusával.

- Mit jelent számotokra a szociális tér?

Pálfi Gabriella: Az a tér, ahol szabadok lehetünk. Ahol nincsenek meghatározott normák, elvárások, ahol önmagunk tudunk lenni. A közterületeken bemutatott előadásainkkal a tánc, a művészet azon szabadelvűségét szeretnénk közvetíteni, amely mindig is jelen volt a kulturális szférában, csak időnként elfelejtjük:

nem kell ahhoz színházi keret, hogy egy előadás »lélegezzen«. Épp az intimitás teszi szociálissá, emberközelivé.

Szilágyi Kata: Mióta táncolok, rengeteg izgalmas téren akadt meg a tekintetem, lelki szemeimmel mindenhol táncosokat látok. Ez egyfajta őrület. Hihetetlenül izgalmas dolog kontextusában teljesen más terekbe illeszteni azt, amit a táncon keresztül szeretnénk kifejezni. Lehetőségeket keresünk, hogy mi történik, ha bizonyos konvenciókat kiveszünk a képből, hogy csak a befogadó legyen és a darab.

Ez nekünk is egy kísérlet, tanulási folyamat.

- Mennyiben válik demokratikussá, mindenki számára elérhetővé a kortárs tánc azáltal, hogy kiviszitek az utcára?

PG: Teljes mértékben. A demokratizálódás soha nem látott méretet ölt napjainkban, többek között a közösségi médiának köszönhetően. Ez a hálózati struktúra lehetővé teszi a kommunikációt és az együttműködést tömeges méretekben is. A kortárs tánc is ezen a ponton kapcsolható ide, hiszen a köztér azért köztér, mert közös. Mindenki rá tud kapcsolódni. Adni szeretnénk egy élményt, amellyel azonosulni tud az „utca embere” is, és amit magáénak is érezhet.

Ez a missziónk alappillére is: adni, adni, adni.

SZK: Azt hiszem, a közönség tisztelete tesz demokratikussá egy előadót, vagy akár művészeti ágat. Ők az elsődleges szempont, az ő szokásaikhoz alkalmazkodunk, ezért nekünk kell kimenni a térre. Nem várhatjuk el felsőbbrendűen, hogy ők jöjjenek be, azaz alkalmazkodjanak hozzánk. Mi el akarunk jutni a nézőkhöz közvetlenül, minden fal, konvenció, attitűd vagy előítélet nélkül. Felelősségből. Egyszerűen. Csupaszon mondani a csupasz darabbal.

- Hogyan változik a tánc befogadó közege azáltal, hogy kiléptek a zárt színházi keretek közül?

PG: A befogadó közeg nem fix. Bár vannak lelkes SAPP követőink, akik minden előadásunkon ott vannak, de a nézők mennyiségét, életkorát erőteljesen befolyásolja a térválasztás. Igyekszünk mindig olyan közeget találni, ami kicsit eltér a megszokott „utcaképtől”, ahol be tudjuk építeni a tér adta lehetőségeket a táncba, és fordítva is.

SZK: A befogadók nem változnak azáltal, hogy kilépünk a megszokott színházi keretek közül, csak a viselkedésük. Az utcán hétköznapi ruhában, napi gondolatokkal a fejükben, más közmegegyezés szerint léteznek. Ha ebben a térben éri őket az élmény, akkor az óriási előny, mert teljesen meztelen aggyal, elvárások nélkül nézik az előadást, valóban élménnyé válik számukra és nem csak gondolati síkon hat. Utcai térben sokkal szabadabb a közönség mozgástere, jöhet, mehet, be- és kikapcsolódhat a néző; volt, hogy átsétáltak a téren turisták, volt, hogy gyerekek szólították meg a táncosokat.

Pálfi Gabriella
Pálfi Gabriella

- A Shift című új előadásotok milyen eszközökkel közelít az "utca emberéhez"?

PG: Törekszünk a művészet azon oldalát megfogni, ami sallangmentes, tisztán érthető, ösztönös. Nincs világítástechnika, nincsenek díszletek, ezért eleve olyan helyeket választunk, melyek önmagukban is díszletekké válhatnak. Mi tesszük azzá. Nincsen zárt tér, elsötétített nézőközönség. Mi a személyes hangvétellel, az intimitás határainak átlépésével tesszük igazi előadássá darabjainkat.

SZK: A saját közegükben szólítjuk meg őket. Úgy gondoljuk, a test nyelve eléggé nemzetközi ahhoz, hogy egy tudatalatti vagy nonverbális üzenetet közvetítsen. A darab nagyon személyes inspirációkból született, minden alkotó és táncos számára saját életszakaszt és élményt idéz fel a téma. Azt a pillanatot, amikor az élet hirtelen vált egyet, továbblép jó vagy rossz irányba. Ez egy annyira egyetemes, mindenki számára húsbavágóan ismerős szituáció, hogy véleményünk szerint sikerül egy közös élménnyé tennünk az előadást is.

- Volt olyan, hogy számotokra nagyon meglepő visszajelzést kaptatok egy köztéri projekt kapcsán?

PG: Amikor Ennisben voltunk (Ennis Street Art Festival), Írországban, hihetetlen „szeretet cunami” fogadott minket minden egyes előadás után. A meglepő az volt, hogy az emberek a hálájukat nem győzték szavakba öntetni. A legkisebből a legidősebbig.

Bennem akkor fogalmazódott meg sziklaszilárdan, hogy ez az az út, amin a SAPP járni szeretne és amiért megéri dolgozni.

Nagyon fontos számunkra a visszajelzés, hiszen ebből tanulunk, fejlődünk.

SZK: Mindig meglepődünk valamin. Leginkább azon, mire vitte a mi kis elhivatott projektünk. Mintha mindig továbblökné valami, mintha önmagát hajtaná. Olyan, mint amikor az ember a gyereke útját figyeli. A SAPP is valahogy egy önálló dolog lett, és mi egyengetjük az útját.

- Kiszámíthatatlanabbak az utcai nézők reakciói egy színházi befogadóénál? Lehet erre tudatosan készülni? Vagy az esetlegesség is része a darabnak?

PG: Manapság már a színházi előadások is adnak szabadságot a nézőnek. Voltam olyan előadásokon, ahol körülbelül 10-en voltunk, körben ültünk és a színész bevonta a nézőket a darabba. Interakcióra épült az egész és az esetlegesség révén lett belőle színdarab. Egy utcai előadásnál a reakció, a vélemény kinyilvánítása sokkal kézzel foghatóbb, úgymond velejárója egy előadásnak, hiszen itt a néző megáll, észrevesz minket, majd tovább mehet a dolgára, nincsen a „székbe szögezve”. Ezt a fajta szabadságot adjuk meg neki azáltal, hogy szabadtéren táncolunk. Ennyi előadás után most már mondhatom, hogy

az esetlegességekre fel vagyunk készülve, de azért minket is meg lehet lepni.

SZK: Ha egy előadó előadóként viselkedik, akkor a néző nézőként fog. Ez "magic" és imádjuk nézni ahogy működik, bárhol, bármikor. De a reakciók persze széles skálán mozognak, és igen, erre fel kell készülni lélekben egy előadónak. Viszont a táncosaink már "edzettek", másrészt hajt bennünket az elhivatottság. Az esetlegesség csak annyira része a darabunknak, mint más megrendezett és megkoreografált darabnak. Ez ebből a szempontból nem "nyitott" előadás, hanem klasszikus. Látod, mi nem is vagyunk újítók.

Inkább lebontunk néhány szabályt, ezzel alkotunk újat.

Tengernyi a lehetőség és az ötlet, hogy mit lehetne ebből kihozni és mit lehetne még máshogy, de a mi elsődleges célunk, hogy utat törjünk az emberekhez, sikerült. És már ez az egy cél is teljes karaktert formált a SAPP-nak. Bárki úgy követi a példánkat ahogy akarja.