Olivér

Hogy telik egy balett szakos egy napja?

2016.10.28. 08:16

Programkereső

Új sorozatot indítunk, melyben a magyarországi művészeti képzéseket egy-egy hallgató egy napján keresztül mutatjuk be. Elsőként a Magyar Táncművészeti Főiskolára látogattunk el, ahol a 19 éves, balettművész-szakos végzős, Kovács Kristóf engedett bepillantást egy pénteki napjába. Előzetesen csak annyit mondok: sokkal keményebb volt, mint gondoltam volna.

„Plié, fondü, zsöté, tandü és frappe!” – pattognak az utasítások Macher Szilárd évfolyamvezető balettmester szájából, amikor nyolc óra után kicsivel az emelet 10-be érkezünk, ahol éppen balett óra folyik. Nyolc – mi tagadás – szép fiú áll a rúd mellett, éppen a bemelegítő gyakorlatokat végzik mindennapos rutinjuk részeként, élő zongorakíséretre. Mint a szünetben megtudom Kovács Kristóftól, ő ekkor már nagyjából három órája ébren van, ugyanis egy órányira lakik a Colombus utcai MTF épületétől, a kollégiumban pedig csak vidékiek kaphatnak helyet. 

Az élet viszont itt már 8 óra előtt elkezdődik, mivel a főiskolai hallgatóknak a Balett óra előtt kötelezően végzendő önálló bemelegítés van: bemozgatják magukat, kiroppantják a kiroppantani való ízületeket, megszokják a „kifeleséget”. A bemelegítés pedig nagyon fontos: nem érdemes ellógni, mivel nagyon komoly sérüléseket lehet szerezni egy-egy rosszul kivitelezett mozdulat, félresikerült emelés, ugrás következtében. Kristóf elárulja, nagyjából mindenki folyamatos fájdalmakkal küzd, csak van, aki hamarabb kiáll egy-egy gyakorlatból, mások pedig tovább feszítik a húrt – ez utóbbi csoportba tartozik ő is. Kristóf tagadhatatlanul az egyik legsikeresebb fiú az évfolyamban, amit hazai és külföldi versenyeredmények sora, és külföldi ösztöndíjak bizonyítanak, na meg a tény, hogy folyamatosan herceg szerepeket táncoltatnak vele.

Kovács Kristóf az egyik legrangosabb svájci balettversenyen, Lausanne-ban kétszer is középdöntős volt, idén a bécsi VIBE versenyen pedig mind szólóban, mind pedig kettősben a 2. helyen végzett, de utóbbi kategóriában első díjat nem osztottak, így ez egy elsőségnek is megfelel. Korábban húgával háromszor is országos bajnoki címet szerzett versenytáncban. 2011-ben a Royal Ballet School nyári kurzusán vett részt, 2016-ban pedig a drezdai SemperOpernél töltött el hosszabb időt egy Erasmus Program keretében, ahol részese lehetett a Bajadér című balettnek.

Most éppen a félévi képesítő vizsgára készülnek, ami számukra az utolsó termi vizsga lesz; arra kapják majd a jegyet, ahogy az adott órán teljesítenek. Ezért most az alapvetően bemelegítésre szolgáló rúd- és középgyakorlatokat is sokkal komolyabban veszik, mint egyébként. Tétje van az óráknak, a feszültséggel teli levegőben pedig csak úgy repkednek fölöttünk a fiatalok. „Csak fel és szét” – ahogy Kristóf a Szentpétervárról érkezett Vaganova-módszert jellemző szállóigét idézi. Persze, ez már javában a szakma, jogos Macher Szilárd poroszos szigora is az órán: „Holnapután már senki nem fogja elmagyarázni, hogy mit kell csinálni. Vagy tudod a szakmát, vagy »so sorry«”. Láthatóan nem csak fizikailag, de lelkileg is embert próbáló mindez.

Ugyanakkor, amikor arról beszélgetünk, mennyit számít a genetika és mennyit a motiváltság, megjegyzi: „A balettban legalább annyira fontos a szorgalom, a kitartás, a hivatástudat és a tánc szeretete, mint a testi adottságok. Ha például a csontozatomat nézzük, akkor én sem vagyok annyira alkalmas a balettra, mint sok más ember. Szűk a csípőm, ami miatt nehezebben tudom a magas lábemeléseket, és a baletthez elengedhetetlen 'kifeleséget' kivitelezni, a vállam viszont nagyon mozgékony, ami nem jó, mert az emeléseknél hamar kiugrik” - mondja, majd hozzáteszi: „De mivel imádom a táncot és talán ez sugárzik a színpadi jelenlétemben is, ezért el tudok érni sikereket”.

Hogy mennyire szeret táncolni, azt az is mutatja, hogy sokszor sajátos megoldásokat is belevisz egy-egy mozdulatsorba, amit Macher Szilárd szarkasztikus poénokkal nyugtáz: „Nálunk nem klasszikus balettvizsga lesz, hanem alternatív balettvizsga”. Arra utal ezzel, hogy a klasszikus balettban nagyon nem mindegy, hogy milyen mértékben tér el az adott koreográfus/táncos az eredeti elképzelésektől. Kristóftól egyébként nem áll messze a koreografálás. Szeret térben, alakzatokban, mozdulatokban gondolkodni, most például a húga gimnáziumi osztálya számára készít szalagavatóra keringő és osztálytánc koreográfiát.

A balettóra után csak egy rövid szünetük van, és máris kezdődik az egy órás Repertoire óra, ami hasonló a balettórához, csak itt mindennel elmélyültebben foglalkoznak és nehezebb trükköket – dupla szodöbaszk, spárgaugrás stb.- is gyakorolnak. Majd következik az Emelés óra Csillag Pállal, ahol a nap folyamán először vannak együtt a fiúk a lányokkal. Megmondom őszintén, ezen az órán időnként úgy éreztem magam, mintha egy súlyemelő bajnokságra jöttem volna szurkolni: amennyire könnyűnek tűnnek a nézőtérről az emelések, annyira nem azok. Persze – Kristóf elmagyarázza – mindez nem erő kérdése, hanem technikáé, és miközben a balettmester próbálja szemléltetni a helyes technikát, az avatatlan szemnek is feltűnik, hogy minden másodpercben tudatosnak kell lennie úgy a fiúnak, mint a lánynak. Kristófnak látszólag minden kisujjból megy már, de mindenki máshol tart a tanulásban. Megdöbbentő látni a küzdést – és olykor-olykor a feladást.

Az ő évfolyamuk egyébként kivételes abból a szempontból, hogy a fiúk szinte teljes létszámban végigcsinálták a képzést, de a lányok közül többen lemorzsolódtak: vagy önszántukból hagyták abba, vagy pedig eltanácsolták őket, esetleg átmentek más szakra. Kristóf azt mondja: „aki klasszikán marad, az már tényleg elvetemült”. Amikor arról kérdezem, számára volt-e olyan pillanat, amikor elgondolkodott azon, hogy abbahagyja a táncot, így mesél: „Nyolcadikban volt egy hónap, amikor folyamatosan azon rágódtam, hogy nem fogok tetszeni magamnak, mint táncos. Maximalista vagyok, és amikor visszanéztem a videóimat, nem tetszett, amit láttam. Hiába voltam az évfolyam egyik legjobbja, úgy gondoltam, ha magamnak nem tudok megfelelni, akkor semmi értelme az egésznek, hiszen akkor nem tudok olyan lelkiállapottal kiállni a közönség elé, ami szükséges ahhoz, hogy élményt tudjak szerezni” - árulta el, majd hozzátette: „De aztán rájöttem: az, hogy a színpadon lehetek és táncolhatok, akkora élmény, amit semmi nem tudna pótolni. Úgyhogy maradtam”.

Csillag Pál az emelés órán sokszor egy-egy párnak külön is megmutatja, mit kell csinálni, de a Táncművészeti Főiskolán alapvetően nincs személyre szabott oktatás, meg kell hallani a nem célzott instrukciókat is. „Körülbelül öt év után megszerzed azt a képességet, hogy magadat is tudd instruálni, tudnod kell, hogy mire figyelj, akkor is, ha nem látod forgás közben a saját pozíciódat” - mondja ezzel kapcsolatban Kristóf. Mint meséli, Drezdában ehhez képest egy kicsit más metódus szerinti oktatást tapasztalt, ott a mesterek minden növendéket a képességeinek megfelelő ütemben és módszerekkel igyekeznek segíteni. Mégis a Vaganova-módszer -és ezzel együtt a Magyar Táncművészeti Főiskola- nagyon elismert, és külföldről is sokan érkeznek ide, hogy a szentpétervári módszerek szerint, de nyugat-európai szellemiségű oktatásban vehessenek részt. Kristófék évfolyamában is sok a külföldi diák, ezért folyamatosan két nyelven -angolul és magyarul- zajlanak az órák és a próbák.

A Táncművészeti Főiskola képzési struktúrája eltér más felsőfokú oktatási intézményekétől. 10 évesen kerülnek be a gyerekek a Nádasi Ferenc Gimnáziumba, ahol - mint egy 8 osztályos gimnáziumban - 17-18 évesen érettségiznek. Már érettségi előtt elkezdik a Főiskolát, és ezután van még egy tényleges főiskolai év, aminek végén szakdolgozatot írnak és művészdiplomát szereznek. A Magyar Táncművészeti Főiskola a jövő évtől egyébként megkapja az egyetemi fokozatot.

12:20-kor ér véget az Emelés óra, most kezdődik egy hosszabb, negyven perces szünet, de ebbe sok mindent bele kell sűríteni. Ekkor tudják magukat végre „feedelni” a táncosok, ahogy Kristóf fogalmaz. Először tehát az ebédlőbe rohanunk, ahol speciálisan összeállított étrend szerint étkezhetnek. Sertés- és marhahúst egyáltalán nem esznek, ellenben mindig kapnak zöldségköretet és gyümölcsöt.

Ebéd után az iskola jelmeztárába sietünk: itt tárolják, készítik és javítják a ruhadarabokat. Kristóf most az év végi vizsgakoncertre próbál jelmezt, ahol Basilt fogja táncolni, a Don Quijote férfi főszerepét, ami technikailag a balettirodalom egyik legnagyobb kihívása. Mint mondja, a versenytáncos múltja miatt is nagyon közel áll hozzá a Don Quijote spanyolos hangulata, a szakdolgozatát is ebből a Petipa-balettből fogja írni. Bár ő a bordó ruhát preferálja, nem az övé lesz az utolsó szó, általában a koreográfus, vagy a balettmester dönt a végleges jelmezről.

A jelmeztár után még pont belefér a rekreációs részleg meglátogatása, ami szintén mindennapos helyszíne a fiatal táncosok életének. Kristófnak a dereka és a háta is fáj, de most a lábfejét kezelteti. Ez a terület nemcsak a balerinák, de a férfi balett-táncosok esetében is hatalmas terhelésnek van kitéve, többek között az emelések és az ugrások miatt. De ez még „semmi” ahhoz képest, hogy fáradásos csonttörésre is akad példa. Mivel általában a hétvégék is próbákkal telnek, az izmoknak és csontoknak csak nyáron van idejük regenerálódni, de az is mindenkinek egyéni döntése, hogy pihen, vagy pedig hosszabb-rövidebb mesterkurzusokkal tölti ezt az időt. Kristóf inkább csak rövidebb, egy-két hetes kurzusokra jár ilyenkor, szerinte az izmoknak is kell ennyi szünidő. Ő szívesebben pihen és vitorlázik ilyenkor.

Még véget sem ért a kezelés, meg kell szakítani, mert kezdődik a tánctörténet óra, amit Gara Márk tart. Most éppen a 20. századi német táncéletről tanulnak, amit videóbejátszásokkal illusztrál a tanár. Eddigre már több mint négy órányi intenzív mozgáson vannak túl, a koncentráció nem könnyű feladat, de nem lehet itt sem lébecolni, folyamatosan kérdéseket intéz hozzájuk Gara Márk. A végzősök elméleti órái között egyébként a tánctörténet mellett zenetörténet, művészettörténet, művelődéstörténet és kulturális menedzsment is szerepel.

Amikor ez a három órás óra véget ér, akkor érkeznek el a nap egyik legintenzívebb, mégis leginkább várt pontjához: Leo Mujic neves horvát származású neoklasszikus balettkoreográfus tanítja be nekik az év végi vizsgakoncert-koreográfiát, ami egy négy tételes mű lesz. Kristóf bevallja, így délután 4 körül már a „túlélésért” küzdenek, ehhez képest, amikor a két termet összenyitják és a nagy karizmával rendelkező koreográfus vezetésével belecsapnak a próbába, olyan energiák szabadulnak fel, amit még a próba nézőjeként is hatalmas élmény tapasztalni. Mindenki fel tud végre oldódni a tánc örömében, azok is, akik a balettórákon még az egyes elemek kidolgozása miatt ráncolták a homlokukat.

A koreográfia egy nagy össztánccal indul, az első részben még nincsenek kiemelt szerepek, így nem látni rivalizálást sem. Hogy jelen van-e egyébként a versenyszellem közöttük, arról így beszél Kristóf: „Az egészséges rivalizálás itt is megvan. Persze ha én kapom a főszerepet, annak a többi srác nem örül, de nem azért, mert nem szeretnék, hogy én táncoljam, hanem azért, mert ők is szeretnék táncolni. De ha valami jól sikerül nekem, akkor ők is osztoznak az örömömben. Az, hogy színpadon lehetünk, mindenkinek hatalmas élmény. Másrészt egy előadásban az utolsó kartáncos ugyanannyira fontos, mint egy szólótáncos. Ha ő elrontja a szerepét, ugyanúgy elrontja a show-t, mintha a főszereplő hibázik” - vélekedik.

Nem várjuk már meg a négy órás próba végét. De gondolok Kristófra fél kilenckor: ő valószínűleg még csak ekkor indul haza. „Nem szoktunk bárokba járni és sokat inni, inkább csak házibulikban szoktunk összejönni” - jut eszembe a mondata. És hogy hol láthatjuk őt a vizsgakoncert után? Ez is most dől el, éppen ebben az időszakban kell jelentkezni a társulatokhoz. Erről diplomatikusan csak annyit mond: „Mint mindenkinek, gyerekként nekem is az volt az álmom, hogy az Operaházban táncoljak, de most, hogy idősebb lettem és egy kicsivel tágabb képet kaptam az európai operákról és társulatokról, érdekelnek a kihívások, úgyhogy szeretném külföldön elkezdeni a pályámat. De mindenképpen vissza szeretnék majd jönni az Operaházba, hiszen ez volt a gyerekkori álmom”.